A rejtélyes üzenet
Az 1900. évben, amikor Izsák 8, Hamas húga pedig 4 éves volt, eljutott a faluba a hír, hogy vagy száz orosz keresztény jön ponyvás kocsikon a helyeken át. Ez igazán ok volt az örömre, hiszen Kara Kalában szokásos volt, hogy látogatásra érkező keresztényeknek ünnepélyt rendezzenek, amint beérkeznek. Tekintet nélkül arra, hogy nagyapa a Teljes Evangéliummal, amit az oroszok hirdettek, nem egészen értett egyet, ezt a látogatást, mégis különös, Istennek szentelt időnek tekintette, és ráállt arra, hogy a fogadási ünnepséget a háza előtti nagy térségen rendezzék meg. Mellékesen meg kell említenem, hogy nagyapa igen büszke volt a szép jószágállományra.
Amikor megérkezett a hír, hogy az oroszok úton vannak, épen a karámhoz tartott, hogy megnézze a nyáját. Ott akarta aztán az ünnepi lakomához kiválasztani a legszebb, legkövérebb bikát. De a szemlénél szerencsétlen módon azt kellett megállapítania, hogy éppen a legkövérebb bikának van egy hibája: az állat ugyanis egyik szemére vak volt. Mit tegyen most már nagyapa? Jól ismerte a Bibliát, és pontosan tudta, hogy hibás állatot nem szabad az Úrnak áldozatul felajánlani. III. Móz. 23:20. Micsoda dilemma! A nyájból egyetlen másik állat sem volt elég nagy ahhoz, hogy jóllakhassék. Nagyapa körülnézett, hogy senki sem látja-e. Mi lenne, ha levágná ezt a nagy bikát és elrejtené a hibás fejét? Ez látszott az egyetlen megoldásnak és pontosan ezt tette. Bevezette a félvak bikát az istállóba, saját kezűleg levágta a fejét gyorsan egy zsákba dugta, amit aztán egy halom kicsépelt búza alá rejtett el, az egyik sötét sarokba.
Nagyapa épp időre lett kész a dologgal, mert hallotta is, amint az orosz látogatók szekerei Kara Kalában bezörögnek. Micsoda kedves látvány volt ez! A porfelhő, ami már messziről felismerhető volt, most szabadon hagyta a jól ismert kocsikaravánt, amelynek mindegyikét négy megizzadt ló húzta. Az első jármű kocsisa mellett, mint mindig, ott ült egyenesen és parancsolóan a fehérszakállú pátriárka, a csoport vezetője és prófétája. Nagyapa és a kis Izsák kifutottak az útra, hogy köszöntsék a vendégeket.
Az egész faluban folytak az ünnepi előkészületek és a hatalmas bika már jócskán pirult a nyárson egy nagy halom faszén parazsa felett. Mindenki összejött ezen az estén és várakozással teljesen, leült a hosszú deszkaasztal mellé. Mielőtt megkezdték volna az étkezést, előbb az ételt meg kellett áldani. Ezek az öreg oroszok nem szoktak egyetlen egy imát sem mondani, még az étkezés előtti hálaadást sem, amíg nem vették a kenetet, ahogyan ők mondták. Az Úr előtt akartak várni hát, amíg az Úrnak Szelleme reájuk nem szállt. Azt állították, (amin nagyapa kissé jól mulatott) hogy valóban érezni tudják Isten alászálló jelenlétét. És ha aztán ez megtörtént, felemelték karjaikat és táncoltak örömükben. Így várták az oroszok – ahogyan szokták – ez ünnepen is a Lélek jelenlétét, kenetét. Nem tartott sokáig, minden jelenlévő jól megfigyelhette, hogy először egyikük, majd a többiek is elkezdtek helyükön táncolni. Úgy látszott, hogy minden a megszokott módon megy, nemsokára következik az étel megáldása és kezdődhet az ünnepség. Nagyon nagy elképedésére a pátriárka hirtelen felemelte a kezét, de nem áldásra, hanem annak jeleként, hogy mindannyian hagyják abba az imádkozást. Miután feltűnően szúrós tekintettel ránézett nagyapára, ez a fehér hajú nagy ember, otthagyta az asztalt anélkül, hogy egyetlen szót is mondott volna. Nagyapa szemei követték az öregember minden mozdulatát, amint a próféta hosszú léptekkel az udvaron át az istállóba ment. Egy pillanat múlva újból megjelent s kezében tartotta a zsákot, amit nagyapa a búza alá rejtett. Nagyapa reszketni kezdett. Honnan tudhatta ezt az az ember? A faluból senki sem látta őt, az oroszok pedig még be sem értek a faluba, amikor ezt a fejet elrejtette. A pátriárka a zsákot odatette nagyapa elé – ezt az áruló holmit. Hagyta, hogy a zsák szája kinyíljon, így mindenki kétségtelenül láthatta a bikafejet a tejfehér szemekkel.
- Nincsen bevallani valód Demos, testvér? – kérdezte az orosz.
- De igen van. – felelte nagyapa, még mindig reszketve.
- De honnan tudtad te ezt? – kérdezte utána.
- Isten mutatta meg nekem. – mondta egyszerűen az öreg.
- Még mindig nem hiszed, hogy Ő még most is éppúgy szól, népéhez, mint a múltban? Ezért mondta nekem a Lélek az ismeret szavát egy különös módon, okból, hogy te is és családod ezáltal hitre jussatok. Ellenálltál a Lélek erejének, de ma van az a nap, amelytől kezdve tovább nem állsz ellene. Aznap este bevallotta nagyapa a szomszédai és a keresztények előtt is kísérletét. Miközben könnyei arcán, körszakállán folytak le, bocsánatot kért. – Mutasd meg nekem – mondta a prófétának, - hogyan nyerhetem én is el a Szent Szellemet? Nagyapa letérdelt és az öreg orosz munkától kérges kezeit fejére tette. Egy szempillantás alatt nagyapa elkezdett imádkozni egy olyan nyelven, amit sem ő, sem a jelenlévők közül senki sem ismerhetett.
Ez volt a kezdete a családunk életében végbement nagy változásoknak. Ezek közül első volt a viszonyulás megváltozása. Kara Kala leghíresebb polgárához. Ezt az embert az egész vidéken úgy ismerték, mint prófétafiat, jóllehet ő a bikafejjel történt eset idején már 58 éves volt. valóságos neve ennek az embernek Efim Gerasemovitch Klubniken volt. Élettörténete figyelmet érdemel. Orosz származású volt, és családja azok közé az első pünkösdiek közé tartozott, akik átjöttek a határon, hogy Kara Kalában telepedjenek le. Fiatal gyermekségétől fogva jelentkezett Efimnél az imádság ajándéka. Sokszor böjtölt és imádkozott órákon át. Kara Kalában mindenki tudta, hogy Efim 11 éves korában hallotta az Úr szavát, akkor éppen egyik imacsendességét tartotta. Ez alkalommal Efim 7 napon és 7 éjszakán át tartott ki ebben, és akkor kapta a látomást. Tulajdonképpen nem is volt ebben semmi különös és természetesen nagyapa is hozzászokott, hogy így gáncsoskodjék e dologban, hiszen nem is csoda, gondolta, hogy valaki kezdjen látni bizonyos dolgokat, amikor már olyan hosszú ideje evés és alvás nélkül volt. De amit e hét nap után cselekedett, az még a kritikus nagyapát is meg kellett, hogy győzze. Efim nem tudott sem írni, sem olvasni. Amikor mégis ott ült Kara Kalában, abban a kis kőkunyhóban, egy látomást látott maga előtt térképekkel és egy üzenetet csodaszép kézírással - és végül is tollat és papírt kért. Utána hét napig ült ott a nyers faasztal mellett, amely egyébként a család evőasztala volt, és szorgalmasan felírta a betűk alakját, mintáját, amelyek szemei előtt vonultak. A szöveg arról szólt, hogy egy meghatározott időpontban, a jövőben, Kara Kalában minden keresztény szörnyű veszélybe fog kerülni. Egy kimondhatatlanul tragikus időt jelentett ki előre, olyan időt, amikor férfiak, asszonyok és gyermekek százezreit fogják brutális módon legyilkolni.
Az intésben az is benne volt, hogy a környékről mindenki meneküljön az Óceántúlra egy országba. Bár a prófétafi földrajzkönyvet, vagy térképet sosem látott, felrajzolta annak az országnak pontos térképét, amelybe a keresztényeknek menekülniük kell. A felnőttek ámulatára a vízfelület az elképzelhetetlenül messzi Atlanti-óceán! Efelől nem volt semmi kétség, mint ahogyan a másik oldalán fekvő országról sem. De a menekültek ott ne telepedjenek le, folytatta tovább a prófécia; utazzanak tovább, amíg a nyugati partvidékét el nem érik. Ott – így írta le az ifjú – fogja őket Isten megáldani, és nekik jólétet adni, magzataikat más nemzetek áldásává tenni.
Valamivel később írt Efim egy második próféciát is, de mindaz, amit az emberek arról még tudtak, csak annyi volt, hogy ez a prófécia még későbbi időre vonatkozik, amikor az embereknek még egyszer menekülniük kell. Efim kérte szüleit, hogy ezt a próféciát egy borítékban pecsételjék le, és megismételte azokat az utasításokat, amiket erre nézve kapott. Látomásában az mondatott neki, hogy a borítékot csak egy másik próféta – akit az Úr maga választ ki erre a feladatra a jövőben – nyithatja fel és próféciát a gyülekezet előtt ki kell hirdetnie. Mindenki más, aki a borítékot idő előtt felnyitná, meghal. Nemsokára, a századforduló előtt meghirdette Efim, hogy az idő azoknak a szavaknak a beteljesedésére, amiket ő csaknem 50 éve leírt – most van. – Amerikában kell menekülnünk - mondta. – Akik pedig itt maradnak, azok mindnyájan elpusztulnak. Efim és családja azok között voltak, akik legelőször elmentek. Minden pünkösdi családot, aki elhagyta Örményországot, gúnyoltak az ott maradók. A szkeptikusok és hitetlenek, köztük sok keresztény is, egyszerűen nem akarták elhinni, hogy Isten modern embereknek, egy egészen modern korban egészen pontos utasítást adhatna.
De Isten utasításai helyesnek bizonyultak. 1914. évben Örményország számára kimondhatatlan borzalmak ideje kezdődött el. A törökök irgalmatlan szabatossággal hajtották végre véres feladatukat, hogy az örmény lakosság kétharmadát a mezopotámiai pusztába kihajtsák. Több, mint egy millió férfi, asszony és gyermek halt meg e halálmenetben Kara Kalában. További félmilliót falvaikban mészároltak le egy olyan üldözés során, ami Hitlernek példaként szolgált a zsidók megsemmisítésénél. Leggyakrabban alkalmazott módszerük az volt, hogy egy csoportot bezártak egy pajtába és azt azután rájuk gyújtották. – Ha készek vagytok elfogadni Mohamedet, és Jézus Krisztust megtagadni, akkor kinyitjuk a kapukat. – kiáltották be nekik. De a keresztények mindig inkább meghalni akartak, és dicsőítő himnuszokat énekeltek, miközben a lángok körülnyaldosták őket. A Demos nagyapa családja biztonságba eljutott New-Yorkba, de a próféciát követve nem telepedett le ott. Az írásbeli utasítás szerint tovább költöztek Los Angelesbe. Ott találtak nagy örömükre, egy kicsiny, de állandóan növekvő örmény csoportot, és ebben a csoportban több barátjuk is élt Kara Kalában.
Amikor megérkezett a hír, hogy az oroszok úton vannak, épen a karámhoz tartott, hogy megnézze a nyáját. Ott akarta aztán az ünnepi lakomához kiválasztani a legszebb, legkövérebb bikát. De a szemlénél szerencsétlen módon azt kellett megállapítania, hogy éppen a legkövérebb bikának van egy hibája: az állat ugyanis egyik szemére vak volt. Mit tegyen most már nagyapa? Jól ismerte a Bibliát, és pontosan tudta, hogy hibás állatot nem szabad az Úrnak áldozatul felajánlani. III. Móz. 23:20. Micsoda dilemma! A nyájból egyetlen másik állat sem volt elég nagy ahhoz, hogy jóllakhassék. Nagyapa körülnézett, hogy senki sem látja-e. Mi lenne, ha levágná ezt a nagy bikát és elrejtené a hibás fejét? Ez látszott az egyetlen megoldásnak és pontosan ezt tette. Bevezette a félvak bikát az istállóba, saját kezűleg levágta a fejét gyorsan egy zsákba dugta, amit aztán egy halom kicsépelt búza alá rejtett el, az egyik sötét sarokba.
Nagyapa épp időre lett kész a dologgal, mert hallotta is, amint az orosz látogatók szekerei Kara Kalában bezörögnek. Micsoda kedves látvány volt ez! A porfelhő, ami már messziről felismerhető volt, most szabadon hagyta a jól ismert kocsikaravánt, amelynek mindegyikét négy megizzadt ló húzta. Az első jármű kocsisa mellett, mint mindig, ott ült egyenesen és parancsolóan a fehérszakállú pátriárka, a csoport vezetője és prófétája. Nagyapa és a kis Izsák kifutottak az útra, hogy köszöntsék a vendégeket.
Az egész faluban folytak az ünnepi előkészületek és a hatalmas bika már jócskán pirult a nyárson egy nagy halom faszén parazsa felett. Mindenki összejött ezen az estén és várakozással teljesen, leült a hosszú deszkaasztal mellé. Mielőtt megkezdték volna az étkezést, előbb az ételt meg kellett áldani. Ezek az öreg oroszok nem szoktak egyetlen egy imát sem mondani, még az étkezés előtti hálaadást sem, amíg nem vették a kenetet, ahogyan ők mondták. Az Úr előtt akartak várni hát, amíg az Úrnak Szelleme reájuk nem szállt. Azt állították, (amin nagyapa kissé jól mulatott) hogy valóban érezni tudják Isten alászálló jelenlétét. És ha aztán ez megtörtént, felemelték karjaikat és táncoltak örömükben. Így várták az oroszok – ahogyan szokták – ez ünnepen is a Lélek jelenlétét, kenetét. Nem tartott sokáig, minden jelenlévő jól megfigyelhette, hogy először egyikük, majd a többiek is elkezdtek helyükön táncolni. Úgy látszott, hogy minden a megszokott módon megy, nemsokára következik az étel megáldása és kezdődhet az ünnepség. Nagyon nagy elképedésére a pátriárka hirtelen felemelte a kezét, de nem áldásra, hanem annak jeleként, hogy mindannyian hagyják abba az imádkozást. Miután feltűnően szúrós tekintettel ránézett nagyapára, ez a fehér hajú nagy ember, otthagyta az asztalt anélkül, hogy egyetlen szót is mondott volna. Nagyapa szemei követték az öregember minden mozdulatát, amint a próféta hosszú léptekkel az udvaron át az istállóba ment. Egy pillanat múlva újból megjelent s kezében tartotta a zsákot, amit nagyapa a búza alá rejtett. Nagyapa reszketni kezdett. Honnan tudhatta ezt az az ember? A faluból senki sem látta őt, az oroszok pedig még be sem értek a faluba, amikor ezt a fejet elrejtette. A pátriárka a zsákot odatette nagyapa elé – ezt az áruló holmit. Hagyta, hogy a zsák szája kinyíljon, így mindenki kétségtelenül láthatta a bikafejet a tejfehér szemekkel.
- Nincsen bevallani valód Demos, testvér? – kérdezte az orosz.
- De igen van. – felelte nagyapa, még mindig reszketve.
- De honnan tudtad te ezt? – kérdezte utána.
- Isten mutatta meg nekem. – mondta egyszerűen az öreg.
- Még mindig nem hiszed, hogy Ő még most is éppúgy szól, népéhez, mint a múltban? Ezért mondta nekem a Lélek az ismeret szavát egy különös módon, okból, hogy te is és családod ezáltal hitre jussatok. Ellenálltál a Lélek erejének, de ma van az a nap, amelytől kezdve tovább nem állsz ellene. Aznap este bevallotta nagyapa a szomszédai és a keresztények előtt is kísérletét. Miközben könnyei arcán, körszakállán folytak le, bocsánatot kért. – Mutasd meg nekem – mondta a prófétának, - hogyan nyerhetem én is el a Szent Szellemet? Nagyapa letérdelt és az öreg orosz munkától kérges kezeit fejére tette. Egy szempillantás alatt nagyapa elkezdett imádkozni egy olyan nyelven, amit sem ő, sem a jelenlévők közül senki sem ismerhetett.
Ez volt a kezdete a családunk életében végbement nagy változásoknak. Ezek közül első volt a viszonyulás megváltozása. Kara Kala leghíresebb polgárához. Ezt az embert az egész vidéken úgy ismerték, mint prófétafiat, jóllehet ő a bikafejjel történt eset idején már 58 éves volt. valóságos neve ennek az embernek Efim Gerasemovitch Klubniken volt. Élettörténete figyelmet érdemel. Orosz származású volt, és családja azok közé az első pünkösdiek közé tartozott, akik átjöttek a határon, hogy Kara Kalában telepedjenek le. Fiatal gyermekségétől fogva jelentkezett Efimnél az imádság ajándéka. Sokszor böjtölt és imádkozott órákon át. Kara Kalában mindenki tudta, hogy Efim 11 éves korában hallotta az Úr szavát, akkor éppen egyik imacsendességét tartotta. Ez alkalommal Efim 7 napon és 7 éjszakán át tartott ki ebben, és akkor kapta a látomást. Tulajdonképpen nem is volt ebben semmi különös és természetesen nagyapa is hozzászokott, hogy így gáncsoskodjék e dologban, hiszen nem is csoda, gondolta, hogy valaki kezdjen látni bizonyos dolgokat, amikor már olyan hosszú ideje evés és alvás nélkül volt. De amit e hét nap után cselekedett, az még a kritikus nagyapát is meg kellett, hogy győzze. Efim nem tudott sem írni, sem olvasni. Amikor mégis ott ült Kara Kalában, abban a kis kőkunyhóban, egy látomást látott maga előtt térképekkel és egy üzenetet csodaszép kézírással - és végül is tollat és papírt kért. Utána hét napig ült ott a nyers faasztal mellett, amely egyébként a család evőasztala volt, és szorgalmasan felírta a betűk alakját, mintáját, amelyek szemei előtt vonultak. A szöveg arról szólt, hogy egy meghatározott időpontban, a jövőben, Kara Kalában minden keresztény szörnyű veszélybe fog kerülni. Egy kimondhatatlanul tragikus időt jelentett ki előre, olyan időt, amikor férfiak, asszonyok és gyermekek százezreit fogják brutális módon legyilkolni.
Az intésben az is benne volt, hogy a környékről mindenki meneküljön az Óceántúlra egy országba. Bár a prófétafi földrajzkönyvet, vagy térképet sosem látott, felrajzolta annak az országnak pontos térképét, amelybe a keresztényeknek menekülniük kell. A felnőttek ámulatára a vízfelület az elképzelhetetlenül messzi Atlanti-óceán! Efelől nem volt semmi kétség, mint ahogyan a másik oldalán fekvő országról sem. De a menekültek ott ne telepedjenek le, folytatta tovább a prófécia; utazzanak tovább, amíg a nyugati partvidékét el nem érik. Ott – így írta le az ifjú – fogja őket Isten megáldani, és nekik jólétet adni, magzataikat más nemzetek áldásává tenni.
Valamivel később írt Efim egy második próféciát is, de mindaz, amit az emberek arról még tudtak, csak annyi volt, hogy ez a prófécia még későbbi időre vonatkozik, amikor az embereknek még egyszer menekülniük kell. Efim kérte szüleit, hogy ezt a próféciát egy borítékban pecsételjék le, és megismételte azokat az utasításokat, amiket erre nézve kapott. Látomásában az mondatott neki, hogy a borítékot csak egy másik próféta – akit az Úr maga választ ki erre a feladatra a jövőben – nyithatja fel és próféciát a gyülekezet előtt ki kell hirdetnie. Mindenki más, aki a borítékot idő előtt felnyitná, meghal. Nemsokára, a századforduló előtt meghirdette Efim, hogy az idő azoknak a szavaknak a beteljesedésére, amiket ő csaknem 50 éve leírt – most van. – Amerikában kell menekülnünk - mondta. – Akik pedig itt maradnak, azok mindnyájan elpusztulnak. Efim és családja azok között voltak, akik legelőször elmentek. Minden pünkösdi családot, aki elhagyta Örményországot, gúnyoltak az ott maradók. A szkeptikusok és hitetlenek, köztük sok keresztény is, egyszerűen nem akarták elhinni, hogy Isten modern embereknek, egy egészen modern korban egészen pontos utasítást adhatna.
De Isten utasításai helyesnek bizonyultak. 1914. évben Örményország számára kimondhatatlan borzalmak ideje kezdődött el. A törökök irgalmatlan szabatossággal hajtották végre véres feladatukat, hogy az örmény lakosság kétharmadát a mezopotámiai pusztába kihajtsák. Több, mint egy millió férfi, asszony és gyermek halt meg e halálmenetben Kara Kalában. További félmilliót falvaikban mészároltak le egy olyan üldözés során, ami Hitlernek példaként szolgált a zsidók megsemmisítésénél. Leggyakrabban alkalmazott módszerük az volt, hogy egy csoportot bezártak egy pajtába és azt azután rájuk gyújtották. – Ha készek vagytok elfogadni Mohamedet, és Jézus Krisztust megtagadni, akkor kinyitjuk a kapukat. – kiáltották be nekik. De a keresztények mindig inkább meghalni akartak, és dicsőítő himnuszokat énekeltek, miközben a lángok körülnyaldosták őket. A Demos nagyapa családja biztonságba eljutott New-Yorkba, de a próféciát követve nem telepedett le ott. Az írásbeli utasítás szerint tovább költöztek Los Angelesbe. Ott találtak nagy örömükre, egy kicsiny, de állandóan növekvő örmény csoportot, és ebben a csoportban több barátjuk is élt Kara Kalában.