Fényár és Woodo varázslat
1956-ban nyitottuk meg az első kanadai csoportunkat Torontóban és ettől kezdve a „nemzetközi” szó címünkben nyilvánvaló értelmet nyert. De Canada és az USA mégis csak viszonylag egy kis részlete a Föld felületének. Mindig újra a földgolyóra kellet gondolnom, ahogyan az abban az éjszakai látomásban 1952-ben előttem forgott. Embermilliók minden földrészen felfelé néztek, átjárta őket a szeretet és vártak Uruk visszajövetelére. Az ötvenes évek már csaknem véget értek és nekem még mindig nem volt világos látásom arra, hogyan lesz a valóság. Amikor azonban az alkalom kínálkozott, csaknem elpasszoltam. 1959 decemberében kaptuk a meghívást. A Care Szervezet útján a mi testvériségünk segélyküldeményeket küldött Haitiba, az éhínség áldozatainak. Most kaptuk meg Francois Duvalier elnök meghívását, hogy három hétig evangélizáljunk országába. – Mindaz után, amit én Duvalierről ismerek, - tájékoztattam a szombati csoportot a Clifonban. – Ő a földön egyike a leginkább ellentmondást nem tűrő diktátoroknak. Kínvallatás, titkos államrendőrség. A jelenlevők mindegyike hallott még sokkal rosszabb híreket „Doc” papáról. Ha kormányzatának meghívásárami oda megyünk, az gyakorlatilag ebbe a rezsimbe való beleegyezésünket jelentené. Rózsa kétségbe vonta ezt az állítást: - Mondd csak Demos, a te látomásodban ki volt véve valamelyik terület a kormány formája miatt? Megpróbáltam visszaemlékezni. – Nem. minden kontinens, miden sziget zsúfolásig tele volt emberekkel, a másodiknál pedig sugárzóan elevenekkel. – Politikai kérdéseknek ott nem volt szerepük. – Ha úgy van, azt gondolom, most sem kell azzal törődnünk. Minél rosszabb a politikai helyzet, az embereknek annál inkább kell a Szent Lélekre támaszkodniuk. Természetesen igaza volt Rózsának. Így tehát 1960 februárjában a Szövetség 25 férfi tagja szállt be a Haitiba menő repülőgépbe. Nem sejtettük, hogy ez az első szellemi légihíd megszabta módszerünket a következő 15 esztendőre. Csak azt tudtuk, hogy mindegyikőnk valamiképpen kész volt arra, hogy pénzét a repülőjegyre előteremtse, szabadságát a télre előrehozza – feleégem a nyári szabadságot olyan kedvesen kitervelte! – és jöttünk a magunk helyi csoportja imádságának támogatásával. A Jet alig állt meg Port-au-Princeben, máris felnyílt az első ajtó, és egy csörgő rendjelekkel ékesített katonatiszt védőkíséret nyomakodott be. – Itt van Demos Shakarian? – kérdezte egyik a csoportból. – Én vagyok Demos Shakarian! – jelentettem ki. – De én csak egy tejfarmer vagyok nem pedig… - Legyen üdvözölve Haitiben Dr. Shakarian! Csomagjait a szállodába viszik! Kérem, hogy kövessen bennünket! A többi utas ideges tekintetet közt masíroztunk ki a kabinból is kívül a hadsereg kettős díszalakulatán keresztül. Hosszú fekete Limousine –oszlop várt ránk. A vámhivatalnak, amely részére a gépen borzalmasan sok formanyomtatványt töltöttünk ki, még csak közelébe sem mentünk. Szirénaüvöltés mellet mentünk egy motoros védőőrizettel a Riviera Hotelhet. Ott vár minket Arthur Bonhomme szenátor, a kormányzópárt frakcióelnöke. – Az Önök ma esti összejövetelére minden a legjobban elő van készítve. – biztosított engem kitűnő angolsággal. Amikor felfedezte, hogy én tejtermelő vagyok, felajánlotta nekem a helybeli tehénvásár megtekintését. El voltam bűvölve azoktól az emberektől, akikkel útközben találkoztunk. Egyesek tehenet vezettek, vagy egy kecskét húztak maguk mögött. Az asszonyok hatalmas kosarakat ananásszal, dinnyével, sőt még élő tyúkokkal is, fáradtság nélkül egyensúlyoztak a fejükön. De csodálkozásomat nem tudtam elrejteni, amikor azt kellett megállapítanom, hogy a barmokat direkt a legyekkel ellepett piactéren vágták le és árusították. – Ez a szárazság miatt van, világosított fel Bonhomme szenátor. – Ez a legrosszabb, amire csak vissza tu7dok emlékezni. Le kell vágnunk őket, mert semmi takarmánynak nincs az állatok számára. A Sylvic Cato stadion Port-au- Princeben 23000 ember fogad és amikor a 35 tagú csoportunk 19.30-kor odaérkezett, már csaknem tele volt. A futballpálya közepén építettek egy nagy deszkapódiumot. Anélkül a sok egyenruhás nélkül, aki velünk együtt az emelvényen ültek, sokkal jobban éreztem volna magam a bőrömben. De Bonhomme szenátor biztosított bennünket arról, hogy a generálisok és a kormány képviselőjének jelenléte a nép szemében a rendezvénynek nagyobb tekintélyt kölcsönöz. Megpróbáltuk, hogy általánosan ismert énekekkel kezdjük, de hamarosan meg kellett állapítanunk, hogy nem ismertünk egyetlen közös éneket sem ezért aztán a rendes szövetségi találkozók normális procedúrái mögé sáncoltuk el magunkat, élménybeszámolókat tartottunk. Újból az Üzletemberek Szövetségének módszere bizonyult a legjobbnak. A teológia, politika, faji elvakultság konfliktusai még csak fel sem merültek, amikor csoportunk tagjai tolmácsok segítségével elbeszélték élményeiket, amelyek közösek voltak minden emberrel, nézeteltérés idegenek között, betegségek a családban, küzdelmek a megélhetésére és hasonlók. A következő esténken minden hely foglalat volt a tribünökön és még ezreket beengedtek a pálya gyepére is. A harmadik este Bonhomme szenátor a tömeget 35000 látogatóra becsülte. Mindenesetre, úgy vettük észre hamarosan, nem mindnyájan, jöttek imádkozás végett eddig sem. A bosszankodás akkor kezdődött, amikor éppen Earl Prickett beszélt. Earlnek New Yerseyben egy tartálytisztító és vízkőtelenítő vállalata van ez este az az alkohollal való személyes problémáját tette szóvá. A hallgatóságnál tulajdonképpen ennek jó fogadtatásra kellett volna találni. Bonhomme szenátor ugyanis arról informált bennünket, hogy az alkoholizmus az egyik fő problémája a szigeten. Earl elmondta, hogyan kezdett el ő inni vevőivel, mivel – amint mondják – alkohol nélkül kisebb a forgalom. Earl azonban egyike volt azoknak, akik nem tudták abba hagyni az ivást. Felesége elvált tőle. Orvosa intette, hogy az életével játszik. De nem volt hatalma a szenvedélye fölött a nyugtalanság a stadionban fokozódott, ami még csak nehezebbé tette Earl megértését. – Végül a májam és a veséim olyan mértékben tönkrement, - vallotta meg, - hogy az orvosok nekem hat hónapot adtak. Ebben a döntő pillanatban, amint emlékszik rá, egyik barátja meghívta a Szövetség egyik reggeliző találkozójára a philadelphiai Brodway Holtelbe. – Ez ugyanaz a hotel volt, amelyből engem az előző szerdán kidobott és megtiltotta, hogy oda belépjek. Előrehajoltam, hogy hallhassam az egyre növekedő lárma ellenére. Azon a bizonyos reggeli találkozón én is ott voltam és sohasem tudom elfelejteni, amint Eart kifogástalanul fehér nyári öltözetében a padból teljesen elterülve imádkozott istenhez bocsánatért.
Az egyik tolmács hozzám hajolt: - Látja ott azokat az embereket, Dr. Shakarian? Abba az irányba néztem és először láttam meg vérvörös álarcos férfiak csoportját helyes csuklyában. Körülbelül 300 voltak, akik lassan meneteltek kívül a salakpálya körül. Már egy sereg normális öltözetű ember követte őket. – Woodo varázslók. – mondta a tolmács. – ezek a gyűlés akarják robbantani! Most már hallhattam a ritmikus szavalókórust is, amely túlharsogta a tömeg lármáját. Már százak áramlottak le a tribünökről, hogy csatlakozzanak a kisérteties menethez. A jobbról ülő generális egy parancsot kiáltott és segédtisztje lerohant a pódiumról. – Mit mondott? – kérdeztem a tolmácsot. – A csapatokat riadókészültségbe helyezte, hogy legyenek készen! – Nem, azt nem szabad tennie! Odafordultam a generálishoz. – Kérem, ne rendelje be a csapatokat! A tolmács útján felvilágosított a generális. – Ha most nem állítjuk le őket, akkor megmondhatom önnek, előre, mi következik. Ezek kívül körültáncolnak, amíg csak mögöttük nem lesz a tömeg nagy része. Aztán ordítani kezdenek és ezzel az összejövetelnek ma estére vége. A szenátorhoz fordultam, de ő csak a vállát vonta: - Nekem sem jut eszembe semmi jobb dolog! Tudtam, a szenátor nemcsak a stadionban levő emberekre gondolt, hanem azokra a tíz-, sőt százezrekre is, akik rádión a falvakban és a hegyek útkereszteződéseinél az egész szigeten hallgatták. Azon a délutánon hegyeken vezető utunkon átmentünk tanyákon, ahol egy fán vagy egy kunyhón egy rádióhangszóró függött. Az egetlen nyilvános szórakozási lehetőség a hosszú sötét éjszakában. Earl éppen megpróbálta életének csodálatos megváltozását, amely azon a szombat reggelen történt, szavakba foglalni – kibékülést feleségével, tönkrement testének orvosilag lehetetlen gyógyulását – de úgy látszott, hogy senki se hallgat ár. Leállította előadását és tőlem kért magatartásáért bocsánatot. Az emberkígyó, amely a csuklyákkal maszkírozott varázslók mögötti képződött, már ezer, vagy még több emberből állt és minden pillanatban növekedett. Ennek ellenére – nem hiúsítanánk-e meg mindent, amit szándékoztunk, ha hagynánk alkalmazni a Haitire jellemző furkósbot-módszert, hogy az összejövetelt megvédjük? Azért voltunk itt, hogy az Úr hatalmát megmutassuk, nem pedig azt a hatalmat, amely a fegyvercsövekből jön. – Kérem Generális úr! – kértem őt. –Várjon! Van egy jobb módszer! Amikor a Szövetségből huszonöt testvér a pódium hátsó részén összegyűlt, kívántam valóban magam megtapasztalni, miből áll hát ez a módszer. A várakozással eltelt tömeg szemei előtt egy imakört alakítottunk, karunkat keresztbe a vállunkra tettük és imádkozunk, mintha többé nem is akartuk volna abbahagyni. Néhány perc múlva kinyitottam a szememet és körülnéztem a stadiont. A helyzet egyre vadabb lett. A menetelők már lehettek, több mint kétezre, akik most már tapsoltak. Tribünökön a tömeg elkezdett velük tapsolni és egy közös, lüktető ütembe csapott át.
Azután a megkezdődött az ordítozás. – Most be kell avatkoznom! – mondta a generális. – Nem! – fékeztem őt. – Még nem! Még egyszer meghajtottam a fejemet: Uram, ez itt a Te órád! Uram, mentsd meg ezt az összejövetelt, ez a Te összejöveteled! Valahol a hátunk mögött a tribünön egy velőt rázó kiáltás hangzott fel. Hirtelen az jutott eszembe, biztos hogy valakit leszúrtak. Katonák rohantak keresztül a játéktéren az eset helyére. Aztán mindnyájan egy férfit láttunk és a feleségét. A férfi egy gyermeket között a karján és sietett a gyepen át az emelvény felé. A stadion másik oldalán a kísértet menet egy ritmikus tánccá változott át. A házaspár odaért a pódiumhoz, és lehajolt kettejükhöz Bonhomme szenátor. Egy perc múlva visszatért és egy vézna, mintegy nyolc vagy kilencéves fiút tartott karjain, aki mélyen ülő barna szemeivel kábultan tekintett körül. – Ezt a fiút. – mondta – én ismerem! Ő az én választó körzetemből való, és családját egész életemben ismertem! Egyikünkről a másikunkra nézett, szó szerint rázkódva a felindultságtól. – Tud látni! Ez az alatt történt, amíg ön beszélt. – mondta Earlnek. Megnyíltak a szemei. – Tud látni! Én még mindig nem értettem. – Úgy gondolja, hogy ő vak volt? – kérdeztem. A szenátor izgatottan hozzám fordult. – Vakon született! – Egész életében vak, mind e pillanatig! Még mindig karján a fiúval a mikrofonhoz rohant. Először csak alig tudta túlkiabálni a szavalókórust és a ritmikus taps zaját. De lassanként megnyugodtak az emberek, amikor a szenátor magas, általánosan ismert alakját egy gyermekkel ott látták állni a mikrofon előtt. A tolmácsot az események annyira lenyűgözték, hogy egyetlen szót sem volt képes nekünk lefordítani abból, amit a szenátor a tömegnek mondott. Egészen rövid időn belül valamennyien az általános hangulat megváltozását éreztük a stadionban. Bár a menetelés nem szűnt meg, a zajszint jelentősen mérséklődött. A tapsot már csak egyenként lehetett hallani. Minden szem megigézve meredt a szenátorra. Egy felvillanyozó reakció vonult végig a tribünön. Emberek elkezdtek sírni. Itt is, kezeket láttam, amelyek az ég felé voltak emelve. Végre a vörös ruhás varázslók is felhagytak éneklésükkel és egész zavarodottan ott álltak körbe. A kisfiú, minden hálaadás középpontja, komolyan körülnézett és egy kicsit kapálódzott a szenátor karján. Hogy az első pillantásnál a világba, mint gondolt, azt aligha sejthettem, de egészen nyilvánvaló volt, hogy látni tudott, mert szemei hol az egyik, hol a másik tárgyon maradtak és egyre újra visszatértek a Generális egyenruháján levő tarka rendjelszalagokra. Újból felemelte tekintetét a felettünk levő fényszórókra és olyan sokáig meredt beléjük, amíg annak vakító fénye a szeme lezárására és sírására nem kényszeríttette. Szülei feljöttek a pódium másik oldalán levő lépcsőkön és most éppen a szenátor mellett álltak. Az megfordult, és átadta nekik a gyermeket. Én viszont megigézve néztem tovább az imádkozó nép eme gyülekezetére. Váll-váll mellett, fejek az imádásban felemelve. – Ugyan, hol láttam én már ilyet? És azután hirtelen eszembe jutott. Amikor a szenátor a mikrofonnál helyet csinált, arra kértük a tolmácsot, hogy álljon a helyére, hogy egyszerű módon Istenhez hívjuk őket. Mindazok, akik ezt a szeretetteljes Jézust megismerni akarják, jöjjenek le a játéktérre. Azok felemelkedtek, egyszenesen lefelé áramlottak – sokan akik Woodo kísértetmenetnél ott volta, siettek a játéktér közepére. Nemsokára a színpad körül minden irányban arcok tengere terjedt el. Húsz perc alatt ötezer ember gyülekezett ott össze. Másnap a stadion már dél felé túl volt töltve, újból ezrek áramlottak a térre, amikor a Jó Pásztorhoz hívtuk őket. Sok gyógyulás történt, néhány a szemünk előtti pódiumon, mások pedig valahol az arénában. A harmadik este a vakon született gyermek gyógyulása után tízezerre beszültük azok, akik Jézushoz hívásra engedtek. Sokan, akik a pódium körül szorongtak, bűnvallásukat úgy sírták el Isten előtt, különösen, amik a babonára, varázslásra és a démonkultuszra vonatkoztak. Minden elképzelhető varázseszközt odadobták nekünk az emelvényre, vagy csak egyszerűen odadobták, ha gombolyagokat, kis fametszeteket, zsákocskákat csontokkal és tollakkal. De ami nekem legnagyobb örömöt szerezte, az undok halmaz megtekintésekor, az elhajított vérvörös csuklyás öltözékek százai voltak. Az utolsó előtti tömeg összejövetel véget ért. Hotelszobám ablakánál álltam és kitekintettem a holdfényes csillogó tengerre, igen kimerülve és örvendezően felindultam, hogy már ágyba térjek. Örvendezőn felindulva…. és gonddal telve. Hát mi is történt valójában az evangélizációknál? Valamiféle tömeghisztéria, egy tömeg megmozdulás, amelyik egyik percben a Woodo éneklő beszédre reagált, a következőben pedig a keresztyén evangélizációra, és amelyik éppen olyan könnye újra megfordulhat? Mit érthettek meg ezek az ezrek a háromheti minden napi evangélizációs összejövetel után Krisztus realitásából? Mi lesz belőlük? Elméletileg tudtam, hogy őket a Mindenható Isten kezében hagyjuk vissza. De valójában az én hitem nem volt olyan erős ahhoz, hogy hinni tudjam, hogy az teljesen elegendő. – Kérlek Uram, mutasd meg nekem, hogy mindez helyes! Mutasd meg nekem, hogy valami valóban megváltozott! – imádkoztam így. Másnap reggel aztán valami sajátságos dolog történt. Éppen reggeliztünk a Riviera Hotel tágas külső verandáján, szövetségbeli legénységünk, Bonhomme szenátor és más kormány tisztviselők, egy sor tiszt – ugyanaz a csoport, amely eddig minden reggel reggelire összegyűlt, és imádkozásra találkozott. Én Bonhomme szenátorral és hat más úrral ültem egy asztalnál, amikor a pincér mosolyogva sietett hozzánk. – Jó reggel uraim! – köszönt, amikor a kávét kitöltötte. Ezen a napot először hallottuk őt beszélni. Eddig minden reggel jeges hallgatás közben szolgált ki bennünket, egy kényszeredett arckifejezésű fickó. amikor Bonhomme szenátor mellett állt, újból beszélt, miközben balkezét újra és újra a szívére szorította. – Azt állítja, - mondta Bonhomme szenátor, miközben felénk fordult – hogy ma reggel úgy érzi magát, mintha egy szörnyű lidércnyomás alól szabadult volna meg. Ott volt a tegnap esti összejövetelünkön, fordította tovább a szenátor. Nem jött le a játéktérre, de miközben azokért imádkoztunk, akik lejöttek, ezt mondta ő a szívében: „Jézus, ha az vagy Te, akinek ezek az emberek állítanak, akkor én követni akarlak Téged!” amikor látta, hogy az általános érdeklődés középpontjává lett, letette a kávéskannát. A szenátor fordította: - Egész életemben terhelt engem egy lidércnyomás. Vad gondolatok! Borzalmas, közönséges gondolatok! Féltem magamtól, és féltem az elalvástól, mivel a gondolatok engem még alvás közben sem hagytak szabadulni. Most sóhajtott a pincér. A szenátor tovább fordította: - Amikor ma reggel kinyitottam a szemeimet, a nyomasztó teher elmúlt. Olyan volt, mintha tiszta világosságból állnék, mintha súlytalanul lebeghetnék ki az ágyamból. Nincsen többé semmi megterhelés.
Az egyik tolmács hozzám hajolt: - Látja ott azokat az embereket, Dr. Shakarian? Abba az irányba néztem és először láttam meg vérvörös álarcos férfiak csoportját helyes csuklyában. Körülbelül 300 voltak, akik lassan meneteltek kívül a salakpálya körül. Már egy sereg normális öltözetű ember követte őket. – Woodo varázslók. – mondta a tolmács. – ezek a gyűlés akarják robbantani! Most már hallhattam a ritmikus szavalókórust is, amely túlharsogta a tömeg lármáját. Már százak áramlottak le a tribünökről, hogy csatlakozzanak a kisérteties menethez. A jobbról ülő generális egy parancsot kiáltott és segédtisztje lerohant a pódiumról. – Mit mondott? – kérdeztem a tolmácsot. – A csapatokat riadókészültségbe helyezte, hogy legyenek készen! – Nem, azt nem szabad tennie! Odafordultam a generálishoz. – Kérem, ne rendelje be a csapatokat! A tolmács útján felvilágosított a generális. – Ha most nem állítjuk le őket, akkor megmondhatom önnek, előre, mi következik. Ezek kívül körültáncolnak, amíg csak mögöttük nem lesz a tömeg nagy része. Aztán ordítani kezdenek és ezzel az összejövetelnek ma estére vége. A szenátorhoz fordultam, de ő csak a vállát vonta: - Nekem sem jut eszembe semmi jobb dolog! Tudtam, a szenátor nemcsak a stadionban levő emberekre gondolt, hanem azokra a tíz-, sőt százezrekre is, akik rádión a falvakban és a hegyek útkereszteződéseinél az egész szigeten hallgatták. Azon a délutánon hegyeken vezető utunkon átmentünk tanyákon, ahol egy fán vagy egy kunyhón egy rádióhangszóró függött. Az egetlen nyilvános szórakozási lehetőség a hosszú sötét éjszakában. Earl éppen megpróbálta életének csodálatos megváltozását, amely azon a szombat reggelen történt, szavakba foglalni – kibékülést feleségével, tönkrement testének orvosilag lehetetlen gyógyulását – de úgy látszott, hogy senki se hallgat ár. Leállította előadását és tőlem kért magatartásáért bocsánatot. Az emberkígyó, amely a csuklyákkal maszkírozott varázslók mögötti képződött, már ezer, vagy még több emberből állt és minden pillanatban növekedett. Ennek ellenére – nem hiúsítanánk-e meg mindent, amit szándékoztunk, ha hagynánk alkalmazni a Haitire jellemző furkósbot-módszert, hogy az összejövetelt megvédjük? Azért voltunk itt, hogy az Úr hatalmát megmutassuk, nem pedig azt a hatalmat, amely a fegyvercsövekből jön. – Kérem Generális úr! – kértem őt. –Várjon! Van egy jobb módszer! Amikor a Szövetségből huszonöt testvér a pódium hátsó részén összegyűlt, kívántam valóban magam megtapasztalni, miből áll hát ez a módszer. A várakozással eltelt tömeg szemei előtt egy imakört alakítottunk, karunkat keresztbe a vállunkra tettük és imádkozunk, mintha többé nem is akartuk volna abbahagyni. Néhány perc múlva kinyitottam a szememet és körülnéztem a stadiont. A helyzet egyre vadabb lett. A menetelők már lehettek, több mint kétezre, akik most már tapsoltak. Tribünökön a tömeg elkezdett velük tapsolni és egy közös, lüktető ütembe csapott át.
Azután a megkezdődött az ordítozás. – Most be kell avatkoznom! – mondta a generális. – Nem! – fékeztem őt. – Még nem! Még egyszer meghajtottam a fejemet: Uram, ez itt a Te órád! Uram, mentsd meg ezt az összejövetelt, ez a Te összejöveteled! Valahol a hátunk mögött a tribünön egy velőt rázó kiáltás hangzott fel. Hirtelen az jutott eszembe, biztos hogy valakit leszúrtak. Katonák rohantak keresztül a játéktéren az eset helyére. Aztán mindnyájan egy férfit láttunk és a feleségét. A férfi egy gyermeket között a karján és sietett a gyepen át az emelvény felé. A stadion másik oldalán a kísértet menet egy ritmikus tánccá változott át. A házaspár odaért a pódiumhoz, és lehajolt kettejükhöz Bonhomme szenátor. Egy perc múlva visszatért és egy vézna, mintegy nyolc vagy kilencéves fiút tartott karjain, aki mélyen ülő barna szemeivel kábultan tekintett körül. – Ezt a fiút. – mondta – én ismerem! Ő az én választó körzetemből való, és családját egész életemben ismertem! Egyikünkről a másikunkra nézett, szó szerint rázkódva a felindultságtól. – Tud látni! Ez az alatt történt, amíg ön beszélt. – mondta Earlnek. Megnyíltak a szemei. – Tud látni! Én még mindig nem értettem. – Úgy gondolja, hogy ő vak volt? – kérdeztem. A szenátor izgatottan hozzám fordult. – Vakon született! – Egész életében vak, mind e pillanatig! Még mindig karján a fiúval a mikrofonhoz rohant. Először csak alig tudta túlkiabálni a szavalókórust és a ritmikus taps zaját. De lassanként megnyugodtak az emberek, amikor a szenátor magas, általánosan ismert alakját egy gyermekkel ott látták állni a mikrofon előtt. A tolmácsot az események annyira lenyűgözték, hogy egyetlen szót sem volt képes nekünk lefordítani abból, amit a szenátor a tömegnek mondott. Egészen rövid időn belül valamennyien az általános hangulat megváltozását éreztük a stadionban. Bár a menetelés nem szűnt meg, a zajszint jelentősen mérséklődött. A tapsot már csak egyenként lehetett hallani. Minden szem megigézve meredt a szenátorra. Egy felvillanyozó reakció vonult végig a tribünön. Emberek elkezdtek sírni. Itt is, kezeket láttam, amelyek az ég felé voltak emelve. Végre a vörös ruhás varázslók is felhagytak éneklésükkel és egész zavarodottan ott álltak körbe. A kisfiú, minden hálaadás középpontja, komolyan körülnézett és egy kicsit kapálódzott a szenátor karján. Hogy az első pillantásnál a világba, mint gondolt, azt aligha sejthettem, de egészen nyilvánvaló volt, hogy látni tudott, mert szemei hol az egyik, hol a másik tárgyon maradtak és egyre újra visszatértek a Generális egyenruháján levő tarka rendjelszalagokra. Újból felemelte tekintetét a felettünk levő fényszórókra és olyan sokáig meredt beléjük, amíg annak vakító fénye a szeme lezárására és sírására nem kényszeríttette. Szülei feljöttek a pódium másik oldalán levő lépcsőkön és most éppen a szenátor mellett álltak. Az megfordult, és átadta nekik a gyermeket. Én viszont megigézve néztem tovább az imádkozó nép eme gyülekezetére. Váll-váll mellett, fejek az imádásban felemelve. – Ugyan, hol láttam én már ilyet? És azután hirtelen eszembe jutott. Amikor a szenátor a mikrofonnál helyet csinált, arra kértük a tolmácsot, hogy álljon a helyére, hogy egyszerű módon Istenhez hívjuk őket. Mindazok, akik ezt a szeretetteljes Jézust megismerni akarják, jöjjenek le a játéktérre. Azok felemelkedtek, egyszenesen lefelé áramlottak – sokan akik Woodo kísértetmenetnél ott volta, siettek a játéktér közepére. Nemsokára a színpad körül minden irányban arcok tengere terjedt el. Húsz perc alatt ötezer ember gyülekezett ott össze. Másnap a stadion már dél felé túl volt töltve, újból ezrek áramlottak a térre, amikor a Jó Pásztorhoz hívtuk őket. Sok gyógyulás történt, néhány a szemünk előtti pódiumon, mások pedig valahol az arénában. A harmadik este a vakon született gyermek gyógyulása után tízezerre beszültük azok, akik Jézushoz hívásra engedtek. Sokan, akik a pódium körül szorongtak, bűnvallásukat úgy sírták el Isten előtt, különösen, amik a babonára, varázslásra és a démonkultuszra vonatkoztak. Minden elképzelhető varázseszközt odadobták nekünk az emelvényre, vagy csak egyszerűen odadobták, ha gombolyagokat, kis fametszeteket, zsákocskákat csontokkal és tollakkal. De ami nekem legnagyobb örömöt szerezte, az undok halmaz megtekintésekor, az elhajított vérvörös csuklyás öltözékek százai voltak. Az utolsó előtti tömeg összejövetel véget ért. Hotelszobám ablakánál álltam és kitekintettem a holdfényes csillogó tengerre, igen kimerülve és örvendezően felindultam, hogy már ágyba térjek. Örvendezőn felindulva…. és gonddal telve. Hát mi is történt valójában az evangélizációknál? Valamiféle tömeghisztéria, egy tömeg megmozdulás, amelyik egyik percben a Woodo éneklő beszédre reagált, a következőben pedig a keresztyén evangélizációra, és amelyik éppen olyan könnye újra megfordulhat? Mit érthettek meg ezek az ezrek a háromheti minden napi evangélizációs összejövetel után Krisztus realitásából? Mi lesz belőlük? Elméletileg tudtam, hogy őket a Mindenható Isten kezében hagyjuk vissza. De valójában az én hitem nem volt olyan erős ahhoz, hogy hinni tudjam, hogy az teljesen elegendő. – Kérlek Uram, mutasd meg nekem, hogy mindez helyes! Mutasd meg nekem, hogy valami valóban megváltozott! – imádkoztam így. Másnap reggel aztán valami sajátságos dolog történt. Éppen reggeliztünk a Riviera Hotel tágas külső verandáján, szövetségbeli legénységünk, Bonhomme szenátor és más kormány tisztviselők, egy sor tiszt – ugyanaz a csoport, amely eddig minden reggel reggelire összegyűlt, és imádkozásra találkozott. Én Bonhomme szenátorral és hat más úrral ültem egy asztalnál, amikor a pincér mosolyogva sietett hozzánk. – Jó reggel uraim! – köszönt, amikor a kávét kitöltötte. Ezen a napot először hallottuk őt beszélni. Eddig minden reggel jeges hallgatás közben szolgált ki bennünket, egy kényszeredett arckifejezésű fickó. amikor Bonhomme szenátor mellett állt, újból beszélt, miközben balkezét újra és újra a szívére szorította. – Azt állítja, - mondta Bonhomme szenátor, miközben felénk fordult – hogy ma reggel úgy érzi magát, mintha egy szörnyű lidércnyomás alól szabadult volna meg. Ott volt a tegnap esti összejövetelünkön, fordította tovább a szenátor. Nem jött le a játéktérre, de miközben azokért imádkoztunk, akik lejöttek, ezt mondta ő a szívében: „Jézus, ha az vagy Te, akinek ezek az emberek állítanak, akkor én követni akarlak Téged!” amikor látta, hogy az általános érdeklődés középpontjává lett, letette a kávéskannát. A szenátor fordította: - Egész életemben terhelt engem egy lidércnyomás. Vad gondolatok! Borzalmas, közönséges gondolatok! Féltem magamtól, és féltem az elalvástól, mivel a gondolatok engem még alvás közben sem hagytak szabadulni. Most sóhajtott a pincér. A szenátor tovább fordította: - Amikor ma reggel kinyitottam a szemeimet, a nyomasztó teher elmúlt. Olyan volt, mintha tiszta világosságból állnék, mintha súlytalanul lebeghetnék ki az ágyamból. Nincsen többé semmi megterhelés.