Egy izzóan forró napon nagyapa összeesett, amikor egy vágányszakaszon dolgozott. Nagyapa halála saját apámat, Izsákot, aki még egészen fel sem nőhetett - 14 esztendejével olyan helyzetbe hozta, hogy ő lett a család feje. Akkor feltette magában a kérdést, milyen más módon tudná biztosítani a család fenntartását. Ezzel a kérdéssel apám, mint a nehézségek idején mindig, a gyülekezethez fordult. Az örmény pünkösdiek istentiszteleteiket már nem a Boston utcai ház lakószobájában tartották. Miután a férfiak itt is, ott is munkát kaptak, azonnal hozzáfogtak egy gyülekezeti ház építéséhez. Egy kis faépület volt a Gless utcában. Az ülőhelyek padok voltak, ezeket aztán igen gyorsan a falak mellé tolhatták, amikor az Úr öröme a gyülekezetben, a Lélekben táncolást megengedte.
Aram volt az, aki azután ujját egy bibliai helyre tette és szépen, de figyelmesen fel is olvasta ezt a verset. „Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőben. Áldott lesz a te méhednek gyümölcse és a te földednek gyümölcse és a te teheneidnek fajzása és a te juhaidnak ellése…” Föld? Apám csodálkozott. Tehén? De az V. Mózes 28. részének csodálatos igéi még tovább tartottak. Amikor ezeket így hallotta, hirtelen felismerte, hogy csupán egyetlen dolog van a világon, amit valóban szívesen szeretne csinálni. Tehenekkel akart foglalkozni és friss, zöld, növekvő dolgokkal, de elsősorban szeretne kint, a tiszta levegőn dolgozni. Ahhoz viszont, hogy földet vegyen, sok pénzre volt szükség és lassan megvilágosodott apámnak, hogy ezt a gondolatot éppen nem olyan egyszerű megvalósítani. De a Szentírás ígérete nem engedte el, és így bátran egy egészen döntő lépést tett. Felmondott a bőrgyárban és két héttel később munka nélkül volt.
Ez időben tett egy felfedezést. Azok a gyümölcs- és zöldségfajták, amelyek a város üzleteibe beérkeztek, sok család számára árban túl magasak és ezen felül még kicsinyek és csúnyák is voltak; mintha túl korán szedték volna le azokat. Nem lehetne-e valamit ezzel csinálni - hányta–vetette magában - ha ő valóban friss árut hozna be vidékről és azt házról-házra árulná? Így építette ki azután apám a kereskedést. Los Angelestől délre és északra voltak területek kis parasztházakkal sok örmény birtokában, amelyeken a legválasztékosabb gyümölcs és zöldségfajtákat termelték. Apám vette azt a kevés pénzt, amit hónapról-hónapra a nővérei kelengyéjére tett félre, és azon két dolgot vásárolt: egy kocsit és hozzá egy kétéves rozsdabarna lovat, aminek Jack volt a neve. A következő napon kiment apám Jackkel és a kocsijával a kis Downey vasúti csomóponthoz, amely abban az időben még nem a város elővárosa volt, hanem mintegy jó húsz kilóméterre fekvő kisváros. Az út közel három órát vett igénybe, de apámnak egyetlen perc sem volt hosszú. A tiszta friss levegő átjárta és gyógyította megtámadott tüdejét és képzeletében növekedni kezdett egy álom: egy nap birtokos lesz. Még tehenei is lesznek, egy tejgazdasága, egyszerűen a vidék legjobb tejkeresekedője akart lenni.
Eltelt egy esztendő. Apám közben 19 éves lett és csinos bajuszt növesztett. A nővérei kelengyéjére szánt pénzt pótolta, sőt még hozzá is tett. Apám azon a látáson volt, hogy itt az ideje, hogy családalapításra gondoljon. Természetesen a lányt is kikereste magának, akit szívesen tenne feleségévé: egy 15 éves lányt, Zaronhi Yessayiant. Nem mintha Zaronhit személyesen ismerte volna – örmény szokás szerint a fiúnak és a lánynak nem volt szabad egymással beszélni mindaddig, míg családjaik a kettőjük esküvőjét ki nem tűzték. Apám csak azt tudta, hogy valahányszor Yessayianék háza előtt a Gless utca sarkán elmegy, a szíve a torkában dobog. Minthogy édesapja már nem élt, a gyülekezet egyik vénjének kellett illő formában Zaronhi kezét megkérni. Így nősült meg apám, és nemsokára ő és anyám abban a helyzetben voltak, hogy megvehessenek tíz hold földet: gabonaföldeket, eukaliptusz fákat, és legelőt – mindezt Downey szívében. De ennek az egzisztenciának a megkoronázása három tejelő tehén megvásárlása volt.
1913. július 21.-én megszületett első gyermekük. Ők neveztek el engem Demosnak. Valahányszor templomba készültem, mindig egy különös, megmagyarázhatatlan érzésem volt. Kellemes érzés volt ez, mintha egész testemet átjárta volna. Vidáman kialudtam és énekelve futottam le a hosszú, elegáns kőlépcsőn az étkezőbe. Ezen a vasárnapon a kis templomban a többi fiúval együtt ültem az egyik hosszú padon, és egyszer csak éreztem, mintha valami nehéz gyapjútakaró lenne a vállaimon. Csodálkozva néztem körül, de senki sem nyúlt hozzám. Egyszerre remegni kezdtek térdeim, mint hidegrázásnál, bár a „takarót” melegnek éreztem rajtam. Hirtelen igen nagy vágyam támadt imádkozni és azt mondani Jézusnak, mennyire szeretem Őt. De amint kinyitottam a számat, olyan szavak jöttek ki, amiket nem tudtam megérteni. Odafordultam ahhoz a fiúhoz, aki mellettem ült. Először csak tele szájjal vigyorgott, majd ezt kiáltotta: - Demos megkapta a Lelket! Az egész gyülekezet énekelni kezdett, és Istent teljes örömmel magasztalta, miközben én az új nyelvemen imádtam az Urat. Még órák múltán is, amikor az autóban hazafelé mentünk, mindenkinek nyelveken válaszoltam, aki csak szólt hozzám. Felmentem a szobámba, bezártam az ajtót, és még mindig áradtak ki belőlem az összefüggő, de érthetetlen szótagok. És ebben a percben az Úr jelenléte erősebben jött rám, mint bármikor korábban. Leestem a padlóra,és ott feküdtem teljesen tehetetlenül, képtelenül a felállásra, ahhoz, hogy ágyamba menjek.
Amikor így feküdtem szobámban, az időnek örökkévalóság értéke lett. Egy hangot hallottam, amely az örökkévalóságból szólt hozzám. Ez a hang nem volt ismeretlen előttem, már sokszor hallottam azt az én zöld katedrálisomban, kint a gabonaföldön. „Próbálj csak Demos egyenesen felülni.” – mondta.
„Demos! Kételkedtél-e te valaha az Én erőmben?
– Nem Úr Jézus.
Ezt a kérdést háromszor ismételte meg, én pedig háromszor adtam ugyanazt a választ. Ezután, egészen hirtelenül úgy tűnt, hogy az az erő, amelyik engem körülvett, ott van a bensőmben is. Emberfeletti energia hullámát éreztem, amely - úgy tűnt - engem a házból ki, a Mennybe és Isten jelenlétébe ragadott. Úgy éreztem magam, mintha Isten perspektívájából tudnék lenézni a Földre, minden emberi gyarlóságot az ő kegyelme gazdagságának szemléletéből láthatnék. Egész idő alatt az Úr beszélt a szívemmel.
„Demos, az erő minden keresztyénnek születési joga. Fogadd el, rendelkezhetsz ezzel az erővel Demos.”
Egyszerre rám hajnalodott. Kint az ablak előtt hallottam, amint a rigók csicsergik éneküket. Egyszerre egyenesen felültem. Amit hallottam, valóban lehetséges az…? Hiszen már évek óta nem hallottam madárdalt! Felugrottam, csodálatosan egészségesnek és elevennek éreztem magamat, és gyorsan felöltöztem. Mindenestre tökéletes gyógyulás sohasem lett belőle. Amikor anyámmal újból az orvoshoz mentünk, ő a 90%-os normális hallóképességet állapította meg. Emlékszem, ahogyan később azon a hétfő reggelen fejés után az én zöld katedrálisomba mentem. A búza magas szárban állt, éretten az aratásra. Leültem két sor közé, leszakítottam egy kalászt rágcsáltam a búzaszemeket, és tejet ittam rá. – Uram! – mondtam ezután. – Egyet biztosan tudok, ha te embereket gyógyítasz meg, azt azért teszed, mert határozott feladatod van számukra. Kérlek, Uram, mutasd meg nekem, melyik munkát kell végeznem!
„Magától értetődik, hogy Én azt akarom, hogy egész gyülekezetem végezze ezt a munkát. Látni fogsz sok csodálatos gyógyulást, azok közül, sok te általad történik, Demos. De az valami más, amit számodra tartogatok.”
Házunk vonzási központtá vált. Apám éppen abban az időben vett egy másik farmot. Apám egyéb üzleti téren is meg tudta vetni lábát. Amikor észrevette, hogy a sonka ára Los Angelesben igen magas, belekezdett a sertésnevelésbe is. Anyám, a félénk kis emigráns lány Örményországból, sokszor került hirtelen a feladat elé, hogy befolyásos és prominens embereknek háziasszonya legyen. Engem közben egyre inkább egy másik cím kezdett vonzani. Ha csak, üzleti ügyem akadt a város keleti részén, mindig találtam ürügyet arra, hogy elballagjak a Union Pacifie Avenue 4311. számú krémsárga ház előtt, amely Sirakan Gabrieliané volt. Közben abban reménykedtem, hogy lánya hirtelen és véletlen valamiért átmegy az udvaron. De csak a tudata is annak, hogy a közelemben van leírhatatlan boldogsággal töltött el. Azonkívül, ott volt még a vasárnap is, amikor örülhettem, hogy Rózsa Gabrielian a többi lánnyal ott ült az asszonyok oldalán; a legcsinosabb lány a teremben, akit a fiúk szemei titokban kísértek. Amikor Sirakan 21 éves volt, apja elhatározta, hogy a hazájába utazik, hogy ott keressen egy asszonyt magának, mert Sirakan anyja néhány éve meghalt. Sirakan hulladék- és ócskaságüzlete kitűnően ment, így megkérte apját, hogy neki is hozzon egy menyasszonyt. Sirakan mindkét dologban eredménnyel járt; fia számára egy csinos, 13 éves leányt választott, Tiroon Marderosiant. Hogy beutazását megkönnyítsék, a lány már Örményországban, távollétében megesküdött és utána megkezdte hosszú utazását férjéhez, akit még sohasem látott. Csak később értették meg mindketten, hogy Isten milyen kegyelmesen hozta össze őket, és hogy az időpontot is hogyan egyeztette. Kiutazása után néhány hétre megtámadták a törökök Örményországnak azt a részét. A menyasszony volt az utolsó ember, aki faluját élve elhagyta. Ezt tudtam tehát Rózsa szüleiről, akik számára nemsokára férjet választhatnak. De én nem kérhettem meg direkt tőlük lányuk kezét, hanem a két családnak kellett arról tárgyalni. Hogyan reszkettem azon az estén, amikor szüleimmel erről beszéltem! 1932.-ben volt az, egy júniusi estén.
– Apám! Te is 19 éves voltál, amikor megnősültél.
Mind az öt húgom egyszerre ejtette le a villát. Anyám is zavartnak látszott. Azt kérdezte, forgatok-e fejemben egy bizonyos leányt.
– Ööö… - dadogtam. – Rózsa Gabrielian az.
Ezt a kényes ügyet mindig egy gondosan kiválasztott közvetítő látta el. Hosszas tárgyalás után megegyeztek apám és anyám Rafael Janoianban, apám nővérének, Siroonak férjében, akinek a szükséges finom érzékében erre a feladatra megbíztak. Mivel Gabrieliannál tett formális látogatás után kapunk előtt leállította. De Janoion bácsi látszólag nem akarta megbízatásának eredményét olyan gyorsan kiszolgáltatni. Lassan és meggondoltan ment be a lakószobába leült, kért egy csésze fekete, édes teát és kevergette azt kitartóan és higgadtan.
– Rafael! – sürgette apám. – Beszélj hát már!
– Igen, Izsák. – felelte Janoion. – Megegyeztünk egy találkozóban. A Gabrielian család nagyon örülne Shakarianék látogatásának a jövő hónap huszadikán.
Egy találkozásban tehát megegyeztek! Ezzel legalább nem utasították el az én ajánlatomat. Hiszen ez akkor azt kell jelentse, hogy Rózsa – hogy ő mindenestre készen volt engem fontolóra venni! Meg kellett kapaszkodnom, hiszen ez a felismerés megmozgatta gondolataimat, érzéseimet és kívánságaimat. Végre elérkezett a július 20-a.
-Demos! – bömbölte apám a bejárat előtt. – Mi a csodát csinálsz még? Csinosabb akarsz lenni, mint Rózsa?
A hátsó ülésen, húgaim közé bepréselve a Downei és a Los Angeles közti 27 km-t olyan sokáig tettük meg, mint még soha. Végre megálltunk az Union Pacific utca 4311. előtt és siettünk felfelé a murvás úton, Tiroon Gabrielian kitakarították petrezselyem, bazsalikom és egyéb ágyásai mentén. Amikor kinyílt a ház ajtaja, ott álltak valamennyien: Sirakan és Tiroon, Rózsa bátyja Edward, nagybácsik, nagynénik és számtalan unokanővér. Mögöttük állt Rózsa egy nyári ruhában, amelyre rá volt hímezve a neve. Sok idő nem maradt számomra, hogy csodálva rámeredjek, mert a társaság örmény szokás szerint azonnal két zártkörű csoportra oszlott: a férfiak a nagyszoba egyik oldalán ültek le, az asszonyok meg a másikon. Bármit határoztak is, mindkét férfi megelégedettnek látszott. Az ajtónál hallottam, amint Gabrialian úr apámnak ezt mondta:
- Fejtegetéseidet majd továbbítom Rózsához!
Két hét múlva azután meghozta Janoian bácsi a fontos választ: Rózsa azt mondta, hogy kész velem házasságra lépni. Utána következett az a hagyomány szerinti öt este, amelyben a menyasszony házában a beleegyező választ ünneplik. A jókedv, az éneklés, a jó evés és a szónoklások estéi voltak azok. Mindenki gratulált a másiknak, hiszen az örmények között nem két ember házasodik egymással, hanem két család. Amíg ezeket az ügyeket – amik bizony reánk és jövőnkre vonatkoztak – megbeszélték, Rózsa és én beszélhettünk egymással. Életünkben ez volt az első eset, hogy egyedül együtt lehettünk. Egyszerre elfelejtettem minden előre jól átgondolt beszédet, kérdést és tréfát; szónoki mesterteljesítményre készültem fel, hogy fejezzem ki neki érzéseimet, - de semmi sem maradt belőle. Beszédemet természetesen amennyire lehetett, örményül tartottam volna, mivel Sirakan Gabrielian megrémülve a nagyvárosok Hollywood zsargonjától, az angol nyelvet száműzte házából. Egyetlen értelmes szóra sem voltam képes visszaemlékezni és úgy ültem ott megbénult nyelvvel, mint egy ostoba fiú. De hirtelen nagy megrémülésemre mondtam neki valamit mégis: - Rózsa! – dadogtam. – Tudom, hogy Isten vezetett egymáshoz bennünket. Nem tudtam megérteni, amint fénylő barna szemei könnyekkel teltek meg. Demos! – suttogta. – Én egész életemben azért imádkoztam, hogy az a férfi, akihez hozzá kell mennem, mindennél előbb ezeket a szavakat mondja.
Három héttel később azután megtörtént a hivatalos eljegyzési ünnepség. 1933. augusztus 6.-án volt azután a menyegző.
Aram volt az, aki azután ujját egy bibliai helyre tette és szépen, de figyelmesen fel is olvasta ezt a verset. „Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőben. Áldott lesz a te méhednek gyümölcse és a te földednek gyümölcse és a te teheneidnek fajzása és a te juhaidnak ellése…” Föld? Apám csodálkozott. Tehén? De az V. Mózes 28. részének csodálatos igéi még tovább tartottak. Amikor ezeket így hallotta, hirtelen felismerte, hogy csupán egyetlen dolog van a világon, amit valóban szívesen szeretne csinálni. Tehenekkel akart foglalkozni és friss, zöld, növekvő dolgokkal, de elsősorban szeretne kint, a tiszta levegőn dolgozni. Ahhoz viszont, hogy földet vegyen, sok pénzre volt szükség és lassan megvilágosodott apámnak, hogy ezt a gondolatot éppen nem olyan egyszerű megvalósítani. De a Szentírás ígérete nem engedte el, és így bátran egy egészen döntő lépést tett. Felmondott a bőrgyárban és két héttel később munka nélkül volt.
Ez időben tett egy felfedezést. Azok a gyümölcs- és zöldségfajták, amelyek a város üzleteibe beérkeztek, sok család számára árban túl magasak és ezen felül még kicsinyek és csúnyák is voltak; mintha túl korán szedték volna le azokat. Nem lehetne-e valamit ezzel csinálni - hányta–vetette magában - ha ő valóban friss árut hozna be vidékről és azt házról-házra árulná? Így építette ki azután apám a kereskedést. Los Angelestől délre és északra voltak területek kis parasztházakkal sok örmény birtokában, amelyeken a legválasztékosabb gyümölcs és zöldségfajtákat termelték. Apám vette azt a kevés pénzt, amit hónapról-hónapra a nővérei kelengyéjére tett félre, és azon két dolgot vásárolt: egy kocsit és hozzá egy kétéves rozsdabarna lovat, aminek Jack volt a neve. A következő napon kiment apám Jackkel és a kocsijával a kis Downey vasúti csomóponthoz, amely abban az időben még nem a város elővárosa volt, hanem mintegy jó húsz kilóméterre fekvő kisváros. Az út közel három órát vett igénybe, de apámnak egyetlen perc sem volt hosszú. A tiszta friss levegő átjárta és gyógyította megtámadott tüdejét és képzeletében növekedni kezdett egy álom: egy nap birtokos lesz. Még tehenei is lesznek, egy tejgazdasága, egyszerűen a vidék legjobb tejkeresekedője akart lenni.
Eltelt egy esztendő. Apám közben 19 éves lett és csinos bajuszt növesztett. A nővérei kelengyéjére szánt pénzt pótolta, sőt még hozzá is tett. Apám azon a látáson volt, hogy itt az ideje, hogy családalapításra gondoljon. Természetesen a lányt is kikereste magának, akit szívesen tenne feleségévé: egy 15 éves lányt, Zaronhi Yessayiant. Nem mintha Zaronhit személyesen ismerte volna – örmény szokás szerint a fiúnak és a lánynak nem volt szabad egymással beszélni mindaddig, míg családjaik a kettőjük esküvőjét ki nem tűzték. Apám csak azt tudta, hogy valahányszor Yessayianék háza előtt a Gless utca sarkán elmegy, a szíve a torkában dobog. Minthogy édesapja már nem élt, a gyülekezet egyik vénjének kellett illő formában Zaronhi kezét megkérni. Így nősült meg apám, és nemsokára ő és anyám abban a helyzetben voltak, hogy megvehessenek tíz hold földet: gabonaföldeket, eukaliptusz fákat, és legelőt – mindezt Downey szívében. De ennek az egzisztenciának a megkoronázása három tejelő tehén megvásárlása volt.
1913. július 21.-én megszületett első gyermekük. Ők neveztek el engem Demosnak. Valahányszor templomba készültem, mindig egy különös, megmagyarázhatatlan érzésem volt. Kellemes érzés volt ez, mintha egész testemet átjárta volna. Vidáman kialudtam és énekelve futottam le a hosszú, elegáns kőlépcsőn az étkezőbe. Ezen a vasárnapon a kis templomban a többi fiúval együtt ültem az egyik hosszú padon, és egyszer csak éreztem, mintha valami nehéz gyapjútakaró lenne a vállaimon. Csodálkozva néztem körül, de senki sem nyúlt hozzám. Egyszerre remegni kezdtek térdeim, mint hidegrázásnál, bár a „takarót” melegnek éreztem rajtam. Hirtelen igen nagy vágyam támadt imádkozni és azt mondani Jézusnak, mennyire szeretem Őt. De amint kinyitottam a számat, olyan szavak jöttek ki, amiket nem tudtam megérteni. Odafordultam ahhoz a fiúhoz, aki mellettem ült. Először csak tele szájjal vigyorgott, majd ezt kiáltotta: - Demos megkapta a Lelket! Az egész gyülekezet énekelni kezdett, és Istent teljes örömmel magasztalta, miközben én az új nyelvemen imádtam az Urat. Még órák múltán is, amikor az autóban hazafelé mentünk, mindenkinek nyelveken válaszoltam, aki csak szólt hozzám. Felmentem a szobámba, bezártam az ajtót, és még mindig áradtak ki belőlem az összefüggő, de érthetetlen szótagok. És ebben a percben az Úr jelenléte erősebben jött rám, mint bármikor korábban. Leestem a padlóra,és ott feküdtem teljesen tehetetlenül, képtelenül a felállásra, ahhoz, hogy ágyamba menjek.
Amikor így feküdtem szobámban, az időnek örökkévalóság értéke lett. Egy hangot hallottam, amely az örökkévalóságból szólt hozzám. Ez a hang nem volt ismeretlen előttem, már sokszor hallottam azt az én zöld katedrálisomban, kint a gabonaföldön. „Próbálj csak Demos egyenesen felülni.” – mondta.
„Demos! Kételkedtél-e te valaha az Én erőmben?
– Nem Úr Jézus.
Ezt a kérdést háromszor ismételte meg, én pedig háromszor adtam ugyanazt a választ. Ezután, egészen hirtelenül úgy tűnt, hogy az az erő, amelyik engem körülvett, ott van a bensőmben is. Emberfeletti energia hullámát éreztem, amely - úgy tűnt - engem a házból ki, a Mennybe és Isten jelenlétébe ragadott. Úgy éreztem magam, mintha Isten perspektívájából tudnék lenézni a Földre, minden emberi gyarlóságot az ő kegyelme gazdagságának szemléletéből láthatnék. Egész idő alatt az Úr beszélt a szívemmel.
„Demos, az erő minden keresztyénnek születési joga. Fogadd el, rendelkezhetsz ezzel az erővel Demos.”
Egyszerre rám hajnalodott. Kint az ablak előtt hallottam, amint a rigók csicsergik éneküket. Egyszerre egyenesen felültem. Amit hallottam, valóban lehetséges az…? Hiszen már évek óta nem hallottam madárdalt! Felugrottam, csodálatosan egészségesnek és elevennek éreztem magamat, és gyorsan felöltöztem. Mindenestre tökéletes gyógyulás sohasem lett belőle. Amikor anyámmal újból az orvoshoz mentünk, ő a 90%-os normális hallóképességet állapította meg. Emlékszem, ahogyan később azon a hétfő reggelen fejés után az én zöld katedrálisomba mentem. A búza magas szárban állt, éretten az aratásra. Leültem két sor közé, leszakítottam egy kalászt rágcsáltam a búzaszemeket, és tejet ittam rá. – Uram! – mondtam ezután. – Egyet biztosan tudok, ha te embereket gyógyítasz meg, azt azért teszed, mert határozott feladatod van számukra. Kérlek, Uram, mutasd meg nekem, melyik munkát kell végeznem!
„Magától értetődik, hogy Én azt akarom, hogy egész gyülekezetem végezze ezt a munkát. Látni fogsz sok csodálatos gyógyulást, azok közül, sok te általad történik, Demos. De az valami más, amit számodra tartogatok.”
Házunk vonzási központtá vált. Apám éppen abban az időben vett egy másik farmot. Apám egyéb üzleti téren is meg tudta vetni lábát. Amikor észrevette, hogy a sonka ára Los Angelesben igen magas, belekezdett a sertésnevelésbe is. Anyám, a félénk kis emigráns lány Örményországból, sokszor került hirtelen a feladat elé, hogy befolyásos és prominens embereknek háziasszonya legyen. Engem közben egyre inkább egy másik cím kezdett vonzani. Ha csak, üzleti ügyem akadt a város keleti részén, mindig találtam ürügyet arra, hogy elballagjak a Union Pacifie Avenue 4311. számú krémsárga ház előtt, amely Sirakan Gabrieliané volt. Közben abban reménykedtem, hogy lánya hirtelen és véletlen valamiért átmegy az udvaron. De csak a tudata is annak, hogy a közelemben van leírhatatlan boldogsággal töltött el. Azonkívül, ott volt még a vasárnap is, amikor örülhettem, hogy Rózsa Gabrielian a többi lánnyal ott ült az asszonyok oldalán; a legcsinosabb lány a teremben, akit a fiúk szemei titokban kísértek. Amikor Sirakan 21 éves volt, apja elhatározta, hogy a hazájába utazik, hogy ott keressen egy asszonyt magának, mert Sirakan anyja néhány éve meghalt. Sirakan hulladék- és ócskaságüzlete kitűnően ment, így megkérte apját, hogy neki is hozzon egy menyasszonyt. Sirakan mindkét dologban eredménnyel járt; fia számára egy csinos, 13 éves leányt választott, Tiroon Marderosiant. Hogy beutazását megkönnyítsék, a lány már Örményországban, távollétében megesküdött és utána megkezdte hosszú utazását férjéhez, akit még sohasem látott. Csak később értették meg mindketten, hogy Isten milyen kegyelmesen hozta össze őket, és hogy az időpontot is hogyan egyeztette. Kiutazása után néhány hétre megtámadták a törökök Örményországnak azt a részét. A menyasszony volt az utolsó ember, aki faluját élve elhagyta. Ezt tudtam tehát Rózsa szüleiről, akik számára nemsokára férjet választhatnak. De én nem kérhettem meg direkt tőlük lányuk kezét, hanem a két családnak kellett arról tárgyalni. Hogyan reszkettem azon az estén, amikor szüleimmel erről beszéltem! 1932.-ben volt az, egy júniusi estén.
– Apám! Te is 19 éves voltál, amikor megnősültél.
Mind az öt húgom egyszerre ejtette le a villát. Anyám is zavartnak látszott. Azt kérdezte, forgatok-e fejemben egy bizonyos leányt.
– Ööö… - dadogtam. – Rózsa Gabrielian az.
Ezt a kényes ügyet mindig egy gondosan kiválasztott közvetítő látta el. Hosszas tárgyalás után megegyeztek apám és anyám Rafael Janoianban, apám nővérének, Siroonak férjében, akinek a szükséges finom érzékében erre a feladatra megbíztak. Mivel Gabrieliannál tett formális látogatás után kapunk előtt leállította. De Janoion bácsi látszólag nem akarta megbízatásának eredményét olyan gyorsan kiszolgáltatni. Lassan és meggondoltan ment be a lakószobába leült, kért egy csésze fekete, édes teát és kevergette azt kitartóan és higgadtan.
– Rafael! – sürgette apám. – Beszélj hát már!
– Igen, Izsák. – felelte Janoion. – Megegyeztünk egy találkozóban. A Gabrielian család nagyon örülne Shakarianék látogatásának a jövő hónap huszadikán.
Egy találkozásban tehát megegyeztek! Ezzel legalább nem utasították el az én ajánlatomat. Hiszen ez akkor azt kell jelentse, hogy Rózsa – hogy ő mindenestre készen volt engem fontolóra venni! Meg kellett kapaszkodnom, hiszen ez a felismerés megmozgatta gondolataimat, érzéseimet és kívánságaimat. Végre elérkezett a július 20-a.
-Demos! – bömbölte apám a bejárat előtt. – Mi a csodát csinálsz még? Csinosabb akarsz lenni, mint Rózsa?
A hátsó ülésen, húgaim közé bepréselve a Downei és a Los Angeles közti 27 km-t olyan sokáig tettük meg, mint még soha. Végre megálltunk az Union Pacific utca 4311. előtt és siettünk felfelé a murvás úton, Tiroon Gabrielian kitakarították petrezselyem, bazsalikom és egyéb ágyásai mentén. Amikor kinyílt a ház ajtaja, ott álltak valamennyien: Sirakan és Tiroon, Rózsa bátyja Edward, nagybácsik, nagynénik és számtalan unokanővér. Mögöttük állt Rózsa egy nyári ruhában, amelyre rá volt hímezve a neve. Sok idő nem maradt számomra, hogy csodálva rámeredjek, mert a társaság örmény szokás szerint azonnal két zártkörű csoportra oszlott: a férfiak a nagyszoba egyik oldalán ültek le, az asszonyok meg a másikon. Bármit határoztak is, mindkét férfi megelégedettnek látszott. Az ajtónál hallottam, amint Gabrialian úr apámnak ezt mondta:
- Fejtegetéseidet majd továbbítom Rózsához!
Két hét múlva azután meghozta Janoian bácsi a fontos választ: Rózsa azt mondta, hogy kész velem házasságra lépni. Utána következett az a hagyomány szerinti öt este, amelyben a menyasszony házában a beleegyező választ ünneplik. A jókedv, az éneklés, a jó evés és a szónoklások estéi voltak azok. Mindenki gratulált a másiknak, hiszen az örmények között nem két ember házasodik egymással, hanem két család. Amíg ezeket az ügyeket – amik bizony reánk és jövőnkre vonatkoztak – megbeszélték, Rózsa és én beszélhettünk egymással. Életünkben ez volt az első eset, hogy egyedül együtt lehettünk. Egyszerre elfelejtettem minden előre jól átgondolt beszédet, kérdést és tréfát; szónoki mesterteljesítményre készültem fel, hogy fejezzem ki neki érzéseimet, - de semmi sem maradt belőle. Beszédemet természetesen amennyire lehetett, örményül tartottam volna, mivel Sirakan Gabrielian megrémülve a nagyvárosok Hollywood zsargonjától, az angol nyelvet száműzte házából. Egyetlen értelmes szóra sem voltam képes visszaemlékezni és úgy ültem ott megbénult nyelvvel, mint egy ostoba fiú. De hirtelen nagy megrémülésemre mondtam neki valamit mégis: - Rózsa! – dadogtam. – Tudom, hogy Isten vezetett egymáshoz bennünket. Nem tudtam megérteni, amint fénylő barna szemei könnyekkel teltek meg. Demos! – suttogta. – Én egész életemben azért imádkoztam, hogy az a férfi, akihez hozzá kell mennem, mindennél előbb ezeket a szavakat mondja.
Három héttel később azután megtörtént a hivatalos eljegyzési ünnepség. 1933. augusztus 6.-án volt azután a menyegző.