Az időzített bomba
Olykor–olykor futólag megkérdeztem, vajon Istennek még mindig az a terve az életemmel, amit, mint ifjú, olyan biztosan felismerni véltem? Tény volt viszont, hogy Isten nem állt többé életem középpontjában. Természetesen még mindig minden vasárnap elmentünk a Gless utcába, de ha becsületes voltam magammal szemben, világossá lett előttem, hogy minden gondolatom és erőm tárgya az üzlet volt, és semmi más. Hamarosan szabállyá lett, hogy reggel 7-kor munkával kezdtem és azt csak éjjel 11-kor hagytam abba.
1936-ban egy újabb üzemet vettem tervbe – egy műtrágyagyárat – és attól kezdve sokszor egész éjszakán át az íróasztalomnál ültem. Igen sokszor a legsoványabb, legkisebb bikaborjút vettem meg az arénából, és megtapasztalhattuk, amint a legjobb, legértékesebb tenyészállatokat nemzette. A hitemben szilárdan kitartottam, abban nem volt kétség. Cégünk nevében a „Reliance” (bizalom) szó az Istenben való bizalmunkat jelentette, és így Istenre bíztuk magunkat mindennap újból. Csaknem úgy látszott, mintha én mindig csak elfogadnék, anélkül, hogy azért sokat adnék. Ezért zavart engem az a prófécia, amit kaptunk.
Amint egy este kis szobánkban együtt ültünk, Milton Hansen hirtelen felemelte hosszú karjait, és elkezdett reszketni. Szokását követve, valahányszor a Lélek reá jött, becsukta szemeit és felemelte kezeit és túl hangos szónoki hangon beszélt. Ezen az estén azt mennydörögte, hogy Rózsa és én „választott edények” vagyunk és hogy „lépésről, lépésre fogunk vezetést kapni.”
–Maradjatok Isten dolgaira irányulva! - kiáltotta hangosan Milton. – Városkapukon fogtok átmenni és senki sem fogja azokat előttetek bezárni. Az egész világon államfőkkel fogtok beszélni szent dogokról. Biztos vagyok, hogy Milton próféciáját azonnal elfelejtettem volna, ha egy másik élményben nem részesültem volna. Néhány nappal később ugyanis egy belső szorongattatásnak engedtem, és elmentem egy gyülekezet szerdai összejövetelére, ahol én azelőtt sohasem voltam. Az istentisztelet végén elhangzott az oltárhoz hívás, és mivel tudtam, hogy szellemi életem nem olyan volt, mint kellene, előrementem és letérdeltem az oltárlépcsőre. A lelkipásztor végigment a térdelő emberek során és egyiknek a másik után a fejére tette a kezét. Amikor azután hozzám ért, ezt mondta olyan hangon, amelyik átjárta az egész helyiséget:
- Fiam! Te egy edény vagy, aki egy egészen meghatározott szolgálatra van kiválasztva. A világ sok részében magas államférfiakat fogsz meglátogatni az Úr nevében. Ha egy városba mégy, megnyílnak neked az ajtók és azokat senki be nem zárja; zárhatja.
Kissé inogva álltam újra lábamra. Micsoda hihetetlen véletlen! Hiszen lehetetlen, hogy ez a lelkész ismerhetne engem, vagy Miltont. Valóban Isten személyes üzenete volt ez számomra? És ha igen, miért volt ez olyan érthetetlen? Ugyanakkor világossá lett előttem, hogy eddig én nagyon a Shakarian család érdekeire koncentráltam. Így a következő hónapokban különösen ügyeltem a munkásokra, akikkel naponként dolgom volt. Sokan voltak – nemcsak saját cowboyaink, hanem gabonaeladók, teherautó-vezetők és palackszállítók is. És miközben figyeltem őket, egy felfedezésre jutottam: ezek az emberek sohasem beszéltek Istenről. Jó ideig tartott, amíg ezt egészen megértettem. Számomra Isten olyan reális volt, mint Rózsa és a gyerekek. Egy része volt Ő minden napnak, minden percnek. Természetesen tudtam, hogy vannak emberek, akik nem ismerik Istent, aki valahol a Csendes-óceán szigetein élnek - végül is rendszerint egy sereg misszionáriust küldünk a pogány területekre. De hogy itt, Los Angeles közepén, ahol minden utcasarkon egy templom áll, legyenek felnőtt emberek, akik nem hisznek, olyan tény volt, ami bennem sohasem lett ennyire tudatossá. Most azonban, hogy ez megvilágosodott, cselekednem kellene. Mit kell tennem?
Míg azután egy éjjel, amikor én azért imádkoztam, szemeim előtt lejátszódott egy nemcsak csodálatos, hanem ijesztő jelenet. A Lincoln parkot láttam – ebben nem volt semmi kétségem – nagy térséget, széles, füves réttel és öreg fákkal, ami Downeytől mintegy 15 km-re van. De a figyelemreméltó ezen az olyan békés jeleneten az volt, hogy én egyszer csak egy emelvényen álltam, amelyik az egyik füves rész közepén volt felállítva, és ott az embereknek Jézusról beszéltem. Rózsa is pontosan ugyanazt a képet látta. Természetesen nem sejthettük, hogy az egyetértésnek ezt a jelenségét milyen sokszor fogjuk még tapasztalni. Nem maradt számomra más hátra, minthogy a hatóságoknál érdeklődjem a Lincoln park használatának lehetősége felől. Nagy megkönnyebbülésemre megtudtam, hogy a park csak nyilvános pihenési célokra szolgál, privát célra pedig nem használható, bármilyen is az. De Rózsa, aki azután maga nézett körül, az utca másik oldalán felfedezte, egy szabad helyet, ahonnan az egész park áttekinthető. Ez a telek egy emberé volt, aki ott egy struccfarmot épített. Hirtelen magam sem tudom, hogyan történt, kötelességemnek éreztem, hogy ezt az eszeveszett dolgot valóban meg is tegyem.
Azután elérkezett a kísérlet nagy premierje, 1940. június első vasárnapja. A vasárnap reggeli istentisztelet után, ami a gyülekezetben volt, kihajtottunk a struccfarm melletti helyünkre, hogy az erősítőt beállítsuk. Meleg, felhőtlen nap volt és a park csakúgy, tele volt az utca másik oldalán nyugalmat kereső emberekkel. „Miért is nem eshet most az eső?” – kérdeztem egyszer csak magamban és ráztam a fejemet, amikor Rózsa a szép idő miatt lelkesedett. Kezdetben három gyülekezeti lánnyal az „ Óh, mi hű barátunk Jézus…” kezdetű ismert éneket énekelték el. Az éneknek igen hamar vége lett. Felmentem a magam ácsolta három lépcsőn az emelvényre, megfogtam a mikrofont és köszörültem a torkomat. Nagy rémületemre ez a kis zaj úgy hangzott a hangszórókból, mint egy orkán. Visszaléptem egy lépésnyit.
-Barátaim… - kezdtem.
Újra úgy tűnt, mintha valami robbant volna hangszórókban, de ez csak a saját hangom volt. Dadogtam néhány mondatot és voltaképpen számomra csak a hangom szörnyű mechanikai visszhangja lett tudatossá. Utána kétségbeesetten adtam jelt a lányoknak az éneklésre. Itt is, ott is felvették az emberek takaróikat, és én biztos voltam abban, hogy mi űztük őket ki a parkból. De legnagyobb ámulatomra a legtöbben ezek közül odajöttek, és olyan helyre telepedtek le, ahonnan jobban láthattak bennünket. Most kaptam bátorságot. Visszaléptem a mikrofonhoz, kikerestem a tömegből egy sárga pólóinges szegény fickót, tekintetemet mereven reá irányítottam és beszédemet tulajdonképpen őneki tartottam. És hirtelen hallottam valamit. Egy női hang tisztán és félreérthetetlenül mondta:
–Kedvesem, nem Demos Shakarian az!?
Szemeim átkutatták a tömeget. Ott volt ő egy piknikkosár mellett, amint reám mutatott és mellette ült a férje, rövidlátóan kancsalítva. Náluk vásároltuk a villanypásztor–kerítéseinket.
–Az nem lehet Shakarian. – felelte a hirtelen támadt csendben.
Azután ingzsebeiben matatott és egy szemüveget szedett elő.
–Teringettét, tényleg Shakarian ez!
A gallér szorítani kezdte a torkomat, a mikrofon nedvessé és angolsíkossá lett a kezemben. Zokogást hallottam és magamtól kérdeztem nem én sírok-e. De amint lenéztem, a kis emelvény mellett ott állt a sárga pólóinges férfi. Könnyek csorogtak le az arcán.
–Igen, igazad van testvér, nagyon igazad van. – zokogta. – Isten olyan volt hozzám!
Mintha villám ért volna, úgy meredtem le rá. Szerencsére Rózsa megőrizte lélekjelenlétét és felhívta őt az emelvényre. A férfi kivette a kezemből az izzadtságtól nedves mikrofont, és hosszú beszédet tartott anyagi sikereiről és egy csomó személyes gyengeségéről. Újabb csoportok jöttek át az úton és sereglettek az emelvény köré.
–Ez az én élettörténetem is. – mondta egy másik férfi is, és feljött az emelvényre, hogy beszédet tartson. Én elfeledtem a hangszórót, elfeledtem azt a férfit is, akitől a villanypásztort vettem. Csak arra a csodára gondoltam, amit Isten a Lincoln-parkban cselekszik. Mikor estefelé a holmit összecsomagoltuk, hat ember fogadta el Jézust, mint személyes Megváltóját.
Három hónapon át, 1940. június, július, és augusztus hónapjaiban meg volt tehát a megbízatásunk. Minden vasárnap délután 14h-kor kijöttünk a parkba és öt vagy hat óráig maradtunk ott. Hamarosan már bizonyos formája alakult ki ennek – rendszerint voltak gúnyolódók, aztán mások, akik bennünket pártoltak, és a gúnyolódókat rendre intették és egy öregember, aki rendszerint „megszabadult” az ivástól. Azoknak a száma, akik az oltárhívásra odajöttek, sohasem volt valami magas; voltak négyen, tízen, esetleg tizenketten. És mivel csak alkalmilag kerültünk kapcsolatba velük, többnyire nem is volt lehetséges, hogy megfigyeljük, vajon következett-e be életükben változás, vagy sem.
De ha a külső eredményei ezeknek vasárnap délutánoknak csak nehezen voltak is felmérhetők, a rendezvények mégis személyesen reám igen segítőek és fontosak voltak. Amikor elkezdtük, nagy aggodalmam volt alkalmasságomat illetően, most lett világosság, hogy bizony nem is volt. Aggódtam amiatt, hogy felismer valaki, akivel szakmailag érintkeztem. Erre az volt Isten válasza, hogy minden vasárnap egy másikat küldött oda üzletfeleim közül, amíg csak valamennyien hallottak egyszer. Mintha csak ezt mondta volna: „Így most már saját magad előtt bolonddá tetted magadat. Most már legalább eggyel kevesebb embernek kell imponálnod.” Később, amint szűkebb körű találkozásokkor (például a Lion’s Club-ban) magas beosztású személyekkel beszéltem, a reakció vagy kínos hallgatás, vagy pedig hangos kinevetés volt – és semmi több. Az üzleti katasztrófák egyike sem lett valósággá, amiket pedig képzeletemben kiszíneztem.
Ennek a nyárnak a vége felé megtanultam egy leckét, amit sohasem felejtek el: az attól való félés, hogy „de hát mit is fognak rólam gondolni az emberek,” nem más, mint a mi saját énközpontúságunk réme. De megtapasztaltunk ezen a nyáron még egy másik ellenállást is, és pedig abból az irányból, ahonnan ellenszelet a legkevésbé vártunk: a Gless utcai gyülekezetből. Eleinte úgy látszott, hogy a vének ezeket a vasárnap délutáni, szabad ég alatt tartott rendezvényeket a fiatalság nyári betegségének tartják. Amikor aztán ezek a találkozók hétről – hétre meg lettek tartva, az öregebbek tiltakoztak. Augusztusban egyik vasárnap reggel egy idősebb férfi szólt a többiek helyett is és intett bennünket attól, miután felemelkedett az első sorból, hogy ezeket a Lincoln parki találkozásokat ne folytassuk.
– Ez…. ez nem Örményes!
Hirtelen világossá vált előttem, hogy igaza volt. Emlékezetemben felidéztem történetét az évszázadokon át, és emlékeztem, hogy ez a kicsiny, ellenségektől körülvett nép, amelyik az igazságot hódítások és vérengzések útján sem hagyta elvenni magától, nem kapitulált nagyobb, erősebb pogány nemzeteknek, hogy ez a nép mindig a józan megfontolás, a befelé fordulás által erősödött meg. Amikor Rózsa és én most kifelé akartunk fordulni, akkor nagyobbrészt önmagunkkal kellett szembeszállnunk. Elsősorban a saját életünkben találtunk konfliktusba magunkat, saját szüleink generációjával. Amikor ezen a nyáron a Lincoln parkban végigtekintettünk a hallgatók feje felett, világossá vált előttünk, hogy a világ sokkal nagyobb tér, mint azt mi elképzeltük – és sokkal, sokkal elhagyatottabb. Feltettem magamnak a kérdést, miért ne nyithatnék egy önkiszolgáló boltot az országúton a harmadik tejüzemünk mellett? Termékeinket ezáltal 25% árengedménnyel adhatnánk el, mivel így megtakarítanánk a raktározási és szállítási költséget.
Szeptemberben hidegebbre fordult az idő. Az embertömegek elmaradtak a parkból, és mi helyesnek tartottuk, hogy beszüntetjük összejöveteleinket. A tejgazdaság e nélkül is egyre több időt kívánt meg, mivel éppen tejtermékeink eladási stratégiájának kifejlesztésével foglalkoztam. Hogy tervünket megismertethessük a nyilvánossággal, egy nagyobb megnyitó ünnepséget rendeztünk zenével, zászlókkal, és ismert előadókkal. Egy nagyszabású reklámhadjárat a sajtóban, rádióban és röpcédulákon olyan népszerűvé tette az elgondolásunkat, hogy az bombaként hatott. A sikertől indíttatva ilyen elárusítóhelyek egész soráról álmodtam, amelyek egész Kaliforniában szétszórtan volnának. Végre találtam valamit, ami módosabbá tehetne bennünket.
Volt még egy más, egészen vakmerő tervem, ami az új malomüzemünkkel volt kapcsolatos. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább felismertem, hogy egy puskaporos hordón ülünk, egy időzített bombán, amely csak az alkalmas időt várja. A malomüzletbe beszállás tulajdonképpen csak a tejgazdaság természetes fejlesztésének látszott. Egy tejelő tehén naponta 10 kg takarmányt eszik, hozzá még 15 kg széna. Ezt a 3000 tehénre megszorozva, amit hamarosan reméltünk elérni, hihetetlen számot kapunk, napi 75000 kg széna – és takarmányadagot. A takarmányt évek óta úgy vettük a helybéli malomtulajdonosoktól, és azt azután egy magunk fejlesztette módon kevertük, ami által szokatlanul jó tejhozamot érhettünk el. Az eredmények valóban olyan jók voltak, hogy a szomszédos tejtermelők apámhoz jöttek és megkérdezték: „Izsák, nem tudnál nekünk eladni valamennyit a te speciális keverékedből?” – de igen, felelte apám. – Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért ne lehetne.
Az egész valahogy így történt: veszek gabonát mondjuk július 1-jén, amit ősszel kell leszállítaniuk. Kifizettem az árát, ami júliusban esedékes. De tudom, hogy a nyersanyagárak talán már őszre megváltoznak. Egy jó molnárnak az a feladata, hogy hatalmas mennyiségeket vásároljon fel, amikor azt várja, hogy az árak esnek, tartózkodjék a vásárlástól.
1936-ban egy újabb üzemet vettem tervbe – egy műtrágyagyárat – és attól kezdve sokszor egész éjszakán át az íróasztalomnál ültem. Igen sokszor a legsoványabb, legkisebb bikaborjút vettem meg az arénából, és megtapasztalhattuk, amint a legjobb, legértékesebb tenyészállatokat nemzette. A hitemben szilárdan kitartottam, abban nem volt kétség. Cégünk nevében a „Reliance” (bizalom) szó az Istenben való bizalmunkat jelentette, és így Istenre bíztuk magunkat mindennap újból. Csaknem úgy látszott, mintha én mindig csak elfogadnék, anélkül, hogy azért sokat adnék. Ezért zavart engem az a prófécia, amit kaptunk.
Amint egy este kis szobánkban együtt ültünk, Milton Hansen hirtelen felemelte hosszú karjait, és elkezdett reszketni. Szokását követve, valahányszor a Lélek reá jött, becsukta szemeit és felemelte kezeit és túl hangos szónoki hangon beszélt. Ezen az estén azt mennydörögte, hogy Rózsa és én „választott edények” vagyunk és hogy „lépésről, lépésre fogunk vezetést kapni.”
–Maradjatok Isten dolgaira irányulva! - kiáltotta hangosan Milton. – Városkapukon fogtok átmenni és senki sem fogja azokat előttetek bezárni. Az egész világon államfőkkel fogtok beszélni szent dogokról. Biztos vagyok, hogy Milton próféciáját azonnal elfelejtettem volna, ha egy másik élményben nem részesültem volna. Néhány nappal később ugyanis egy belső szorongattatásnak engedtem, és elmentem egy gyülekezet szerdai összejövetelére, ahol én azelőtt sohasem voltam. Az istentisztelet végén elhangzott az oltárhoz hívás, és mivel tudtam, hogy szellemi életem nem olyan volt, mint kellene, előrementem és letérdeltem az oltárlépcsőre. A lelkipásztor végigment a térdelő emberek során és egyiknek a másik után a fejére tette a kezét. Amikor azután hozzám ért, ezt mondta olyan hangon, amelyik átjárta az egész helyiséget:
- Fiam! Te egy edény vagy, aki egy egészen meghatározott szolgálatra van kiválasztva. A világ sok részében magas államférfiakat fogsz meglátogatni az Úr nevében. Ha egy városba mégy, megnyílnak neked az ajtók és azokat senki be nem zárja; zárhatja.
Kissé inogva álltam újra lábamra. Micsoda hihetetlen véletlen! Hiszen lehetetlen, hogy ez a lelkész ismerhetne engem, vagy Miltont. Valóban Isten személyes üzenete volt ez számomra? És ha igen, miért volt ez olyan érthetetlen? Ugyanakkor világossá lett előttem, hogy eddig én nagyon a Shakarian család érdekeire koncentráltam. Így a következő hónapokban különösen ügyeltem a munkásokra, akikkel naponként dolgom volt. Sokan voltak – nemcsak saját cowboyaink, hanem gabonaeladók, teherautó-vezetők és palackszállítók is. És miközben figyeltem őket, egy felfedezésre jutottam: ezek az emberek sohasem beszéltek Istenről. Jó ideig tartott, amíg ezt egészen megértettem. Számomra Isten olyan reális volt, mint Rózsa és a gyerekek. Egy része volt Ő minden napnak, minden percnek. Természetesen tudtam, hogy vannak emberek, akik nem ismerik Istent, aki valahol a Csendes-óceán szigetein élnek - végül is rendszerint egy sereg misszionáriust küldünk a pogány területekre. De hogy itt, Los Angeles közepén, ahol minden utcasarkon egy templom áll, legyenek felnőtt emberek, akik nem hisznek, olyan tény volt, ami bennem sohasem lett ennyire tudatossá. Most azonban, hogy ez megvilágosodott, cselekednem kellene. Mit kell tennem?
Míg azután egy éjjel, amikor én azért imádkoztam, szemeim előtt lejátszódott egy nemcsak csodálatos, hanem ijesztő jelenet. A Lincoln parkot láttam – ebben nem volt semmi kétségem – nagy térséget, széles, füves réttel és öreg fákkal, ami Downeytől mintegy 15 km-re van. De a figyelemreméltó ezen az olyan békés jeleneten az volt, hogy én egyszer csak egy emelvényen álltam, amelyik az egyik füves rész közepén volt felállítva, és ott az embereknek Jézusról beszéltem. Rózsa is pontosan ugyanazt a képet látta. Természetesen nem sejthettük, hogy az egyetértésnek ezt a jelenségét milyen sokszor fogjuk még tapasztalni. Nem maradt számomra más hátra, minthogy a hatóságoknál érdeklődjem a Lincoln park használatának lehetősége felől. Nagy megkönnyebbülésemre megtudtam, hogy a park csak nyilvános pihenési célokra szolgál, privát célra pedig nem használható, bármilyen is az. De Rózsa, aki azután maga nézett körül, az utca másik oldalán felfedezte, egy szabad helyet, ahonnan az egész park áttekinthető. Ez a telek egy emberé volt, aki ott egy struccfarmot épített. Hirtelen magam sem tudom, hogyan történt, kötelességemnek éreztem, hogy ezt az eszeveszett dolgot valóban meg is tegyem.
Azután elérkezett a kísérlet nagy premierje, 1940. június első vasárnapja. A vasárnap reggeli istentisztelet után, ami a gyülekezetben volt, kihajtottunk a struccfarm melletti helyünkre, hogy az erősítőt beállítsuk. Meleg, felhőtlen nap volt és a park csakúgy, tele volt az utca másik oldalán nyugalmat kereső emberekkel. „Miért is nem eshet most az eső?” – kérdeztem egyszer csak magamban és ráztam a fejemet, amikor Rózsa a szép idő miatt lelkesedett. Kezdetben három gyülekezeti lánnyal az „ Óh, mi hű barátunk Jézus…” kezdetű ismert éneket énekelték el. Az éneknek igen hamar vége lett. Felmentem a magam ácsolta három lépcsőn az emelvényre, megfogtam a mikrofont és köszörültem a torkomat. Nagy rémületemre ez a kis zaj úgy hangzott a hangszórókból, mint egy orkán. Visszaléptem egy lépésnyit.
-Barátaim… - kezdtem.
Újra úgy tűnt, mintha valami robbant volna hangszórókban, de ez csak a saját hangom volt. Dadogtam néhány mondatot és voltaképpen számomra csak a hangom szörnyű mechanikai visszhangja lett tudatossá. Utána kétségbeesetten adtam jelt a lányoknak az éneklésre. Itt is, ott is felvették az emberek takaróikat, és én biztos voltam abban, hogy mi űztük őket ki a parkból. De legnagyobb ámulatomra a legtöbben ezek közül odajöttek, és olyan helyre telepedtek le, ahonnan jobban láthattak bennünket. Most kaptam bátorságot. Visszaléptem a mikrofonhoz, kikerestem a tömegből egy sárga pólóinges szegény fickót, tekintetemet mereven reá irányítottam és beszédemet tulajdonképpen őneki tartottam. És hirtelen hallottam valamit. Egy női hang tisztán és félreérthetetlenül mondta:
–Kedvesem, nem Demos Shakarian az!?
Szemeim átkutatták a tömeget. Ott volt ő egy piknikkosár mellett, amint reám mutatott és mellette ült a férje, rövidlátóan kancsalítva. Náluk vásároltuk a villanypásztor–kerítéseinket.
–Az nem lehet Shakarian. – felelte a hirtelen támadt csendben.
Azután ingzsebeiben matatott és egy szemüveget szedett elő.
–Teringettét, tényleg Shakarian ez!
A gallér szorítani kezdte a torkomat, a mikrofon nedvessé és angolsíkossá lett a kezemben. Zokogást hallottam és magamtól kérdeztem nem én sírok-e. De amint lenéztem, a kis emelvény mellett ott állt a sárga pólóinges férfi. Könnyek csorogtak le az arcán.
–Igen, igazad van testvér, nagyon igazad van. – zokogta. – Isten olyan volt hozzám!
Mintha villám ért volna, úgy meredtem le rá. Szerencsére Rózsa megőrizte lélekjelenlétét és felhívta őt az emelvényre. A férfi kivette a kezemből az izzadtságtól nedves mikrofont, és hosszú beszédet tartott anyagi sikereiről és egy csomó személyes gyengeségéről. Újabb csoportok jöttek át az úton és sereglettek az emelvény köré.
–Ez az én élettörténetem is. – mondta egy másik férfi is, és feljött az emelvényre, hogy beszédet tartson. Én elfeledtem a hangszórót, elfeledtem azt a férfit is, akitől a villanypásztort vettem. Csak arra a csodára gondoltam, amit Isten a Lincoln-parkban cselekszik. Mikor estefelé a holmit összecsomagoltuk, hat ember fogadta el Jézust, mint személyes Megváltóját.
Három hónapon át, 1940. június, július, és augusztus hónapjaiban meg volt tehát a megbízatásunk. Minden vasárnap délután 14h-kor kijöttünk a parkba és öt vagy hat óráig maradtunk ott. Hamarosan már bizonyos formája alakult ki ennek – rendszerint voltak gúnyolódók, aztán mások, akik bennünket pártoltak, és a gúnyolódókat rendre intették és egy öregember, aki rendszerint „megszabadult” az ivástól. Azoknak a száma, akik az oltárhívásra odajöttek, sohasem volt valami magas; voltak négyen, tízen, esetleg tizenketten. És mivel csak alkalmilag kerültünk kapcsolatba velük, többnyire nem is volt lehetséges, hogy megfigyeljük, vajon következett-e be életükben változás, vagy sem.
De ha a külső eredményei ezeknek vasárnap délutánoknak csak nehezen voltak is felmérhetők, a rendezvények mégis személyesen reám igen segítőek és fontosak voltak. Amikor elkezdtük, nagy aggodalmam volt alkalmasságomat illetően, most lett világosság, hogy bizony nem is volt. Aggódtam amiatt, hogy felismer valaki, akivel szakmailag érintkeztem. Erre az volt Isten válasza, hogy minden vasárnap egy másikat küldött oda üzletfeleim közül, amíg csak valamennyien hallottak egyszer. Mintha csak ezt mondta volna: „Így most már saját magad előtt bolonddá tetted magadat. Most már legalább eggyel kevesebb embernek kell imponálnod.” Később, amint szűkebb körű találkozásokkor (például a Lion’s Club-ban) magas beosztású személyekkel beszéltem, a reakció vagy kínos hallgatás, vagy pedig hangos kinevetés volt – és semmi több. Az üzleti katasztrófák egyike sem lett valósággá, amiket pedig képzeletemben kiszíneztem.
Ennek a nyárnak a vége felé megtanultam egy leckét, amit sohasem felejtek el: az attól való félés, hogy „de hát mit is fognak rólam gondolni az emberek,” nem más, mint a mi saját énközpontúságunk réme. De megtapasztaltunk ezen a nyáron még egy másik ellenállást is, és pedig abból az irányból, ahonnan ellenszelet a legkevésbé vártunk: a Gless utcai gyülekezetből. Eleinte úgy látszott, hogy a vének ezeket a vasárnap délutáni, szabad ég alatt tartott rendezvényeket a fiatalság nyári betegségének tartják. Amikor aztán ezek a találkozók hétről – hétre meg lettek tartva, az öregebbek tiltakoztak. Augusztusban egyik vasárnap reggel egy idősebb férfi szólt a többiek helyett is és intett bennünket attól, miután felemelkedett az első sorból, hogy ezeket a Lincoln parki találkozásokat ne folytassuk.
– Ez…. ez nem Örményes!
Hirtelen világossá vált előttem, hogy igaza volt. Emlékezetemben felidéztem történetét az évszázadokon át, és emlékeztem, hogy ez a kicsiny, ellenségektől körülvett nép, amelyik az igazságot hódítások és vérengzések útján sem hagyta elvenni magától, nem kapitulált nagyobb, erősebb pogány nemzeteknek, hogy ez a nép mindig a józan megfontolás, a befelé fordulás által erősödött meg. Amikor Rózsa és én most kifelé akartunk fordulni, akkor nagyobbrészt önmagunkkal kellett szembeszállnunk. Elsősorban a saját életünkben találtunk konfliktusba magunkat, saját szüleink generációjával. Amikor ezen a nyáron a Lincoln parkban végigtekintettünk a hallgatók feje felett, világossá vált előttünk, hogy a világ sokkal nagyobb tér, mint azt mi elképzeltük – és sokkal, sokkal elhagyatottabb. Feltettem magamnak a kérdést, miért ne nyithatnék egy önkiszolgáló boltot az országúton a harmadik tejüzemünk mellett? Termékeinket ezáltal 25% árengedménnyel adhatnánk el, mivel így megtakarítanánk a raktározási és szállítási költséget.
Szeptemberben hidegebbre fordult az idő. Az embertömegek elmaradtak a parkból, és mi helyesnek tartottuk, hogy beszüntetjük összejöveteleinket. A tejgazdaság e nélkül is egyre több időt kívánt meg, mivel éppen tejtermékeink eladási stratégiájának kifejlesztésével foglalkoztam. Hogy tervünket megismertethessük a nyilvánossággal, egy nagyobb megnyitó ünnepséget rendeztünk zenével, zászlókkal, és ismert előadókkal. Egy nagyszabású reklámhadjárat a sajtóban, rádióban és röpcédulákon olyan népszerűvé tette az elgondolásunkat, hogy az bombaként hatott. A sikertől indíttatva ilyen elárusítóhelyek egész soráról álmodtam, amelyek egész Kaliforniában szétszórtan volnának. Végre találtam valamit, ami módosabbá tehetne bennünket.
Volt még egy más, egészen vakmerő tervem, ami az új malomüzemünkkel volt kapcsolatos. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább felismertem, hogy egy puskaporos hordón ülünk, egy időzített bombán, amely csak az alkalmas időt várja. A malomüzletbe beszállás tulajdonképpen csak a tejgazdaság természetes fejlesztésének látszott. Egy tejelő tehén naponta 10 kg takarmányt eszik, hozzá még 15 kg széna. Ezt a 3000 tehénre megszorozva, amit hamarosan reméltünk elérni, hihetetlen számot kapunk, napi 75000 kg széna – és takarmányadagot. A takarmányt évek óta úgy vettük a helybéli malomtulajdonosoktól, és azt azután egy magunk fejlesztette módon kevertük, ami által szokatlanul jó tejhozamot érhettünk el. Az eredmények valóban olyan jók voltak, hogy a szomszédos tejtermelők apámhoz jöttek és megkérdezték: „Izsák, nem tudnál nekünk eladni valamennyit a te speciális keverékedből?” – de igen, felelte apám. – Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért ne lehetne.
Az egész valahogy így történt: veszek gabonát mondjuk július 1-jén, amit ősszel kell leszállítaniuk. Kifizettem az árát, ami júliusban esedékes. De tudom, hogy a nyersanyagárak talán már őszre megváltoznak. Egy jó molnárnak az a feladata, hogy hatalmas mennyiségeket vásároljon fel, amikor azt várja, hogy az árak esnek, tartózkodjék a vásárlástól.