A Hollywood Stadion
Felületesen nézve, gondolkozásunkban nem volt semmi új. Az volt csak, amit mindig tettünk már eddig is, csak nagyobb mértékben. Eddig olyan jól ment, hogy a különböző pünkösdi gyülekezetek egy kerületből összejöjjenek. Mi lenne akkor, ha Los Angeles egész területéről valamennyi pünkösdi hívő - mintegy 300 gyülekezet - összefogna és kibérelné a Hollywood Stadiont? Ide bizonyára eljönnének olyanok is, akik egy sátor meglátogatására nem nagyon mozdíthatók meg. Amikor a lelkészek és én ezt a dolgot megbeszéltük, akadt, mint rendesen egy nehézség – a pénz. Csupán arra, hogy a stadiont egyetlen hétfő estére biztosítsuk, 2500 dollárt előre ki kellett fizetnünk. A rádióhirdetés, meghívók és a plakátok költségeit 3000 dollárra becsültem – ez együtt 5500 dollár. És ez még csak a kezdet. – Világítás, parkolóhelyek és minden egyéb kiadás nélkül! Honnan vegyünk elő ekkora összeget? Biztosan nem a lelkészektől, akiknek a legtöbbjét úgyis igen gyengén fizetik. De… - mi lenne, ha ezt az üzletemberek tennék az egyes gyülekezetekből? És akkor jött az a gondolatom, ami igazán örmény volt: - Ha rendeznénk egy kakasvacsorát, rá tudnátok-e venni száz üzletembert, hogy azon részt vegyen? – Végre is tudta azt minden örmény, hogy az élet fontos döntési egy jó evéskor születnek! Sokan kételkedtek.
Az idők múlásával azonban mégis összehoztunk száz férfi nevét és meghívtuk ezeket feleségeikkel egy kakasvacsorára, Knott Berry farmjára. Amikor elérkezett az az este, a farm nagy ebédlője megtelt. Rózsa és én az asztalfőn foglaltunk helyet, ahonnan áttekintettük a jelenlévőket. Amikor így szemlélődtem rendkívüli gondolatom támadt. Mi lenne, ha ezek közül néhányan, mintegy fél tucat, idejönne és elmondaná, miért mennek templomba olyan időben, amikor a legtöbben – különösen a sikert elért üzletemberek – ezt már nem teszik. Mi csábítja őket annyira Jézushoz, hogy az egyetlen pihenőnapjukat erre áldozzák? Mit jelentett életükben személy szerint a Szent Szellem? Ez valamennyiünk számára hatalmas buzdítás lehetne! Újból figyeltem a vendégeket. Három asztallal odább hirtelen felvillant egy középkorú férfi arca akik halszálkás öltöny volt. Olyan volt, mintha fényszóró sugározna rá. Rózsára tekintettem, de úgy látszott nem tűnt fel neki. Hogy lehet az, hogy ilyesmit nem vesz észre? Sajátos fény táncolt, villogott körülötte, az egész helyiségben, és én tudtam, hogy ez az ember, akit először kell felszólítanom. Így aztán alig vártam, hogy az étkezésnek vége legyen. A kávé és a gyümölcsös sütemény csak késleltetés volt számomra, annyira feszülten vártam, hogy hallgassam mi mondanivalója ennek a férfinak. Végre felszolgálták a kávét. A felszolgálónők leszedték a tányérokat és a székeket helyreigazították. Mindnyájan visszakönyököltek és várták, hogy felszólítsam őket a pénz dolgában. Ehelyett odafordultam ahhoz a halszálkás ruhájú férfihoz. –
-Uram… igen, Önre gondolok… Ön ott azzal a kék nyakkendővel és istenadta mosolyával. Lenne szíves, kérem, idejönni?
A férfi meglepődve nézett föl - útját az asztalok közt lassan felém vette, míg aztán mellettem állt.
– Részesítene Ön bennünket azokban a csodálatos dolgokban, amiket az Úr az Ön életében cselekedett? – kérdeztem.
A férfi csodálkozástól csóválta a fejét.
– Nem tudom, ki mondta azt el Önnek, - mondta – de igen… feleségemnek és nekem sok okunk van a hálaadásra.
Aztán folytatta, és elmondta, hogy nemrég hogyan gyógyult meg felesége apja imádság által egy betegségből, amit az orvosok, mint utolsó stádiumban levő rákot állapítottak meg. A meghatódott hallgatásban, ami erre következett, újból körültekintettem a teremben. Az ablak közelében felfedeztem egy újabb fénylő arcot.
– Uram idejönne, ahol mindnyájan láthatjuk? Így ment ez másfél óráig – egyik a másik után. Úgy tűnt nekem, mintha a nagy teremben valamiféle látható erő áradt volna el. Hallottunk bizonyságokat meggyógyult házasságokról, leküzdött alkoholizmusról, megbékélt üzletfelekről. Állandóan Charles Price kijelentésére kellett gondolnom – a Teljes Evangéliumra – hiszen azon az estén az örömüzenet minden formáját elmondták személyes tapasztalat formájában. Röviden, magvasan, szakszerűen – ilyenek voltak a tapasztalt férfiak bizonyságai. Senki sem prédikált, senki sem tartott dagályos beszédet, de az összhatás ennek ellenére hatalmasabb volt, mint bármilyen prédikációé, amit valaha is hallottam. Miután tíz vagy tizenegy férfi beszélt, én kaptam újra szót.
– Barátaim! Épen az a Teljes Evangéliumot hallottuk, - mondtam - Amit üzletemberek egy csoportja hirdetett.
Teljes evangélium…üzletemberek. Ezekből a kifejezésekből valami belevésődött agyamba.
– Nem szeretnétek, - folytattam – hogy Los Angeles területén még több férfi tehetne olyan bizonyságot, mint ezek? Nem szeretnétek, hogy minden férfi, minden asszony és minden gyermek Kaliforniában olyan mértékben megismerje Isten erejét, amint ezek a férfiak ismerik azt? Lehetne–e erre alkalmasabb hely, hogy Jézusról beszéljünk nekik, mint a Hollywood Stadion?
További magyarázatra a szó szoros értelmében nem jutott időm. Mindenütt a teremben férfiak álltak föl, vették táskájukat és előre jöttek, hogy pénzt tegyenek az asztalra. Hoztak bankjegyeket – tíz dollárt, húsz dollárt – és csekkeket, amiket nagy sebtében az asztalnál töltötték ki, vagy a hosszú sorban való várakozás közben állva írta meg. Amikor az estély végén megszámoltuk a pénzt, az összeg 6200 dollár körül mozgott. De bármilyen hatásosnak is tűnt ez a szám nekem, mégis tudtam, hogy azon az estén sokkal fontosabb dolog történt. Egy gondolat született meg, egy modell mutattatott nekem, aminek jelentőségét még egyáltalán nem értettem.
– Gondold csak el, - mondtam Rózsának, amint mentünk hazafelé Downeybe. – Mennyivel több üzletember van a világon, mint prédikátor! Ha egyszer az üzletemberek kezdenék el az Evangéliumot Terjeszteni…!
Később mondták el nekünk az alkalmazottak, hogy a Hollywood Stadion azelőtt még sohasem volt hétfőn este annyira megtelve - a Teljes Evangéliumi rendezvényünkön mind a 20000 hely foglalt volt, és 2500 ember állt még körülötte. Ez volt az első este amelyiken a gyertyafény – szertartást alkalmaztuk. Egyetlen gyertya – ez a gondolata – a sötétben alig látható. De ha mindenki meggyújtja a gyertyát, ha mindnyájan felhasználjuk azt, amit Isten adott nekünk, akkor a fényár az éjszakát nappallá változtatja.
Számomra valóban a világosság pillanata lett, amikor végre megkaptam a feleletet arra a kérdésemre, amit 13 éves koromban tettem fel: „Uram mi az a külön feladat, amit számomra tartogatsz?” mint már oly sokszor, most is feszülten figyeltem a válaszra, amint fényforrásokat kikapcsolták és a nagy stadionra sötétség borult. Belőlem nem lett prédikátor – a hallgatóság előtt éppen olyan gyámoltalan és ügyetlen voltam, mint eddig. Próféta sem voltam, mint Charles Price, nem voltam tanító, sem evangélista, sem gyógyító… Valahol felettünk elhangzott egy kürtszó és az igazgató, a bőrünk alá hatoló hangzás visszaverődött Hollywood sötét hegyeiről. Mint egyes tűfejes, jelent meg a fény, amint meggyújtották a gyertyákat. A fény növekedett, amint a láng szomszédig terjedt. És a stadion hirtelen sugárzó fénybe öltözött, mivel a piciny lángok ezrei közösen égtek. SEGÍTŐ. Úgy rémlett, mintha ez a szó lett volna beleírva a villogó lángokba – továbbadása annak, ami a szomszédja számára volt, időnek vagy térnek vagy alkalomnak elkészítése, hogy legyenek gyertyák, a szikra létrehozása, hogy az egész világ meggyúlhassék. Ez annyira megrázott engem, hogy könnyek tódultak a szemembe. Amikor az este aztán otthon voltam, gyorsan felkerestem a Bibliában az 1 Kor:28- at. Az isteni elhívatásának ezt a felsorolását milyen sokszor átgondoltam és kértem én már! „Először apostolokul, másokat prófétákul, harmadsorban tanítókul, azután csodatevőket, azután a gyógyítás kegyelmi ajándékait, azután segítőket…” igen, itt volt ez… segítő… Hogyan nézhettem el ezt a szót, amely olyan tisztességgel áll ott a többi között? Itt van az én feladatom, az Isten által reám osztott munka, amit a hollywoodi hegyekben a fény nyilatkoztatott a pillanattól kezdve az én elhívatásomnak ez a csodája nem hagyott el engem. Jó volt, hogy így megbátoríttattam.
Az idők múlásával azonban mégis összehoztunk száz férfi nevét és meghívtuk ezeket feleségeikkel egy kakasvacsorára, Knott Berry farmjára. Amikor elérkezett az az este, a farm nagy ebédlője megtelt. Rózsa és én az asztalfőn foglaltunk helyet, ahonnan áttekintettük a jelenlévőket. Amikor így szemlélődtem rendkívüli gondolatom támadt. Mi lenne, ha ezek közül néhányan, mintegy fél tucat, idejönne és elmondaná, miért mennek templomba olyan időben, amikor a legtöbben – különösen a sikert elért üzletemberek – ezt már nem teszik. Mi csábítja őket annyira Jézushoz, hogy az egyetlen pihenőnapjukat erre áldozzák? Mit jelentett életükben személy szerint a Szent Szellem? Ez valamennyiünk számára hatalmas buzdítás lehetne! Újból figyeltem a vendégeket. Három asztallal odább hirtelen felvillant egy középkorú férfi arca akik halszálkás öltöny volt. Olyan volt, mintha fényszóró sugározna rá. Rózsára tekintettem, de úgy látszott nem tűnt fel neki. Hogy lehet az, hogy ilyesmit nem vesz észre? Sajátos fény táncolt, villogott körülötte, az egész helyiségben, és én tudtam, hogy ez az ember, akit először kell felszólítanom. Így aztán alig vártam, hogy az étkezésnek vége legyen. A kávé és a gyümölcsös sütemény csak késleltetés volt számomra, annyira feszülten vártam, hogy hallgassam mi mondanivalója ennek a férfinak. Végre felszolgálták a kávét. A felszolgálónők leszedték a tányérokat és a székeket helyreigazították. Mindnyájan visszakönyököltek és várták, hogy felszólítsam őket a pénz dolgában. Ehelyett odafordultam ahhoz a halszálkás ruhájú férfihoz. –
-Uram… igen, Önre gondolok… Ön ott azzal a kék nyakkendővel és istenadta mosolyával. Lenne szíves, kérem, idejönni?
A férfi meglepődve nézett föl - útját az asztalok közt lassan felém vette, míg aztán mellettem állt.
– Részesítene Ön bennünket azokban a csodálatos dolgokban, amiket az Úr az Ön életében cselekedett? – kérdeztem.
A férfi csodálkozástól csóválta a fejét.
– Nem tudom, ki mondta azt el Önnek, - mondta – de igen… feleségemnek és nekem sok okunk van a hálaadásra.
Aztán folytatta, és elmondta, hogy nemrég hogyan gyógyult meg felesége apja imádság által egy betegségből, amit az orvosok, mint utolsó stádiumban levő rákot állapítottak meg. A meghatódott hallgatásban, ami erre következett, újból körültekintettem a teremben. Az ablak közelében felfedeztem egy újabb fénylő arcot.
– Uram idejönne, ahol mindnyájan láthatjuk? Így ment ez másfél óráig – egyik a másik után. Úgy tűnt nekem, mintha a nagy teremben valamiféle látható erő áradt volna el. Hallottunk bizonyságokat meggyógyult házasságokról, leküzdött alkoholizmusról, megbékélt üzletfelekről. Állandóan Charles Price kijelentésére kellett gondolnom – a Teljes Evangéliumra – hiszen azon az estén az örömüzenet minden formáját elmondták személyes tapasztalat formájában. Röviden, magvasan, szakszerűen – ilyenek voltak a tapasztalt férfiak bizonyságai. Senki sem prédikált, senki sem tartott dagályos beszédet, de az összhatás ennek ellenére hatalmasabb volt, mint bármilyen prédikációé, amit valaha is hallottam. Miután tíz vagy tizenegy férfi beszélt, én kaptam újra szót.
– Barátaim! Épen az a Teljes Evangéliumot hallottuk, - mondtam - Amit üzletemberek egy csoportja hirdetett.
Teljes evangélium…üzletemberek. Ezekből a kifejezésekből valami belevésődött agyamba.
– Nem szeretnétek, - folytattam – hogy Los Angeles területén még több férfi tehetne olyan bizonyságot, mint ezek? Nem szeretnétek, hogy minden férfi, minden asszony és minden gyermek Kaliforniában olyan mértékben megismerje Isten erejét, amint ezek a férfiak ismerik azt? Lehetne–e erre alkalmasabb hely, hogy Jézusról beszéljünk nekik, mint a Hollywood Stadion?
További magyarázatra a szó szoros értelmében nem jutott időm. Mindenütt a teremben férfiak álltak föl, vették táskájukat és előre jöttek, hogy pénzt tegyenek az asztalra. Hoztak bankjegyeket – tíz dollárt, húsz dollárt – és csekkeket, amiket nagy sebtében az asztalnál töltötték ki, vagy a hosszú sorban való várakozás közben állva írta meg. Amikor az estély végén megszámoltuk a pénzt, az összeg 6200 dollár körül mozgott. De bármilyen hatásosnak is tűnt ez a szám nekem, mégis tudtam, hogy azon az estén sokkal fontosabb dolog történt. Egy gondolat született meg, egy modell mutattatott nekem, aminek jelentőségét még egyáltalán nem értettem.
– Gondold csak el, - mondtam Rózsának, amint mentünk hazafelé Downeybe. – Mennyivel több üzletember van a világon, mint prédikátor! Ha egyszer az üzletemberek kezdenék el az Evangéliumot Terjeszteni…!
Később mondták el nekünk az alkalmazottak, hogy a Hollywood Stadion azelőtt még sohasem volt hétfőn este annyira megtelve - a Teljes Evangéliumi rendezvényünkön mind a 20000 hely foglalt volt, és 2500 ember állt még körülötte. Ez volt az első este amelyiken a gyertyafény – szertartást alkalmaztuk. Egyetlen gyertya – ez a gondolata – a sötétben alig látható. De ha mindenki meggyújtja a gyertyát, ha mindnyájan felhasználjuk azt, amit Isten adott nekünk, akkor a fényár az éjszakát nappallá változtatja.
Számomra valóban a világosság pillanata lett, amikor végre megkaptam a feleletet arra a kérdésemre, amit 13 éves koromban tettem fel: „Uram mi az a külön feladat, amit számomra tartogatsz?” mint már oly sokszor, most is feszülten figyeltem a válaszra, amint fényforrásokat kikapcsolták és a nagy stadionra sötétség borult. Belőlem nem lett prédikátor – a hallgatóság előtt éppen olyan gyámoltalan és ügyetlen voltam, mint eddig. Próféta sem voltam, mint Charles Price, nem voltam tanító, sem evangélista, sem gyógyító… Valahol felettünk elhangzott egy kürtszó és az igazgató, a bőrünk alá hatoló hangzás visszaverődött Hollywood sötét hegyeiről. Mint egyes tűfejes, jelent meg a fény, amint meggyújtották a gyertyákat. A fény növekedett, amint a láng szomszédig terjedt. És a stadion hirtelen sugárzó fénybe öltözött, mivel a piciny lángok ezrei közösen égtek. SEGÍTŐ. Úgy rémlett, mintha ez a szó lett volna beleírva a villogó lángokba – továbbadása annak, ami a szomszédja számára volt, időnek vagy térnek vagy alkalomnak elkészítése, hogy legyenek gyertyák, a szikra létrehozása, hogy az egész világ meggyúlhassék. Ez annyira megrázott engem, hogy könnyek tódultak a szemembe. Amikor az este aztán otthon voltam, gyorsan felkerestem a Bibliában az 1 Kor:28- at. Az isteni elhívatásának ezt a felsorolását milyen sokszor átgondoltam és kértem én már! „Először apostolokul, másokat prófétákul, harmadsorban tanítókul, azután csodatevőket, azután a gyógyítás kegyelmi ajándékait, azután segítőket…” igen, itt volt ez… segítő… Hogyan nézhettem el ezt a szót, amely olyan tisztességgel áll ott a többi között? Itt van az én feladatom, az Isten által reám osztott munka, amit a hollywoodi hegyekben a fény nyilatkoztatott a pillanattól kezdve az én elhívatásomnak ez a csodája nem hagyott el engem. Jó volt, hogy így megbátoríttattam.