Abban az érzésben, hogy Isten valóban benne van ebben a tervezésben, októberben, egy hétfői reggelen kihajtottam az üzembe, hogy még elintézzem az utolsó ügyeket, mielőtt a következő nap Fresnoba megyünk. Meglepetésemre könyvelőnk, Maurice Brunache a bejárati ajtóban állt. Arca olyan volt, mint a finom lisztpor, ami a malomban mindent belepett.
- Megtörtént Demos! Egy papír volt a kezében. –Mi történt meg? – Az ármegkötés. A chicagói börze ma reggel először ármegkötés nélkül nyitott.
– Brunache, ez nagyszerű, Maurice! Ez az amire…
Arcán valami félbeszakított engem. Hallgatva követtem az irodába, leültem, és jó is volt, hogy leültem.
– Attól félek, hogy ez nem nagyszerű Demos! Úgy gondolod, hogy az árak nem változtak? Sőt megváltoztak. Estek.
Rátekintettem a papírra, amit kezében tartott. – Jelenlegi készletünk esetében 27000 dollárt veszítettünk. De még naponta érkeznek be szállítmányok. Már nincs is több helyünk, hogy ezt a rengeteg gabonát tároljuk. El kell adnunk, és amint most áll, minden eladás sok pénzünkbe kerül. Kivettem a papírt Maurice kezéből. A tőzsdepiac szabályai megengednek bizonyos ársüllyedést minden nyitáskor. A mai nyitás után néhány percen belül érte el a gabona ezt a magas veszteséget. És nekünk tovább is a magas kikötött árat kellett fizetnünk, amire hónapokkal korábban szerződésileg köteleztem magam.
- Ennek az árzuhanásnak, Demos, még nincs vége. Ha az árfolyam tovább esik lehet, hogy… tönkremész!
Mennyire kábultan hagytam el az üzemet! Meg voltam zavarodva. Nem volt értelme, mégis megtörtént. Amíg beszálltam autómba, akkor jött éppen a következő vagon takarmány és gördült a mellékvágányra. Elcsüggedve számolgattam, hány dollárba kerül nekem csak ez az egyetlen rakomány. A következő reggel, egy keddi napon Rózsa mosógépét és néhány bútordarabot felraktam egy nyitott teherkocsira és elindítottam. Amikor visszatértem a házba; csengett a telefon. Maurice Brunache volt a telefonnál.
– Tovább megy lefelé, Demos! – mondta. – Mihelyt a chicagói börze nyitott, a gabona, minden jóslattal ellentétben, leesett a legalacsonyabb árra. Nem egész egy óra alatt ment, több mint 25000 dollárt veszítettünk.
- Ez valóban szomorú, most a Fresnoba utazás előtt. –folytatta Maurice. – Tudom, milyen sokat jelentettek számodra ezek a rendezvények.
-Jelentettek?
– Nos, hát most nem is utazhatsz el! Demos … ott vagy még?
Ott voltam, de gondolataim egy ígéretre tértek vissza, amit három és fél évvel ezelőtt adtam. Isten munkájának kell lenni előbb, - a család előtt, a tejgazdaság előtt, bármi más előtt a világon.
– Tennem kell tovább, Maurice! – mondtam. – Látod, ez az árzuhanás abnormális valami. Ennek szükségszerűen rendeződni kell. Telefonkapcsolatban maradunk.
Az egész úton Fresno felé a kerekek gördülésével egy halk hang kísért engem. „Tönkre fogsz menni. Elveszted a malmot. Tönkremész…” Késő délután Stewe ágyacskáját állítottam össze a G. utcában lévő házban, amikor a konyhából egy kiáltás hallatszott, ahol Rózsa és Mrs. Newman az edényt rendezték.
– Az órám! – siránkozott Rózsa a létra felső fokáról. – Nincs meg. A konyhába siettem és felnéztem rá. Még jól emlékeztem arra az estére, amikor Gabrielék szobáján átmentem és azon fáradoztam, hogy az órát a karjára csatoltam.
– Biztos vagy abban, hogy rajtad volt?
– Magától értetődően, egész biztos vagyok! Még azt is tudom, hogy ránéztem, amikor kiszálltunk a kocsiból. Így hát feje tetejére állítottuk a konyhát. A kocsihoz mentem és végig kutattam az utat onnan a házig. Rózsa emlékezett még, hogy Gerry hálójában kipakolt néhány dolgot.
Már csaknem megfeledkeztem a malomüzemről, amikor péntek délután felhívott Maurice Brunache és azt mondta, hogy ezen a héten 120000 dollárt veszítettünk. Azután jött a szombat. A következő napon kellett kezdenünk az összejöveteleket és Stewe még mindig nem volt jobban. Egy helybeli üzlet az Auditórium első részére világoskék szőnyeganyagot szegezett, egy rendkívüli tekercset. – mintegy 5 m széles és 30 m hosszú volt. Szombat délután ott voltam, hogy felügyeljek az elhelyezésére, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy sírnom kellene, ha azonnal nem megyek el innen.
- Biztosan nincs ehhez itt rám szükségük. – motyogtam a szőnyegüzletből való fiatalembernek. Gyorsan kimentem a kocsihoz és elhajtottam keresztül a városon, ki a San Joaquin völgybe. A szőlőhegyeken az októberi szélben a sárgásbarna levelek fájdalmasan csapkolódtak a karókhoz.
- Úr Jézus, Te vagy a szőlőtő. Mi csak ágak és vesszők vagyunk. Nélküled semmit se cselekedhetünk. Te mindent megtehetsz . én bizonyára a semminél is kevesebbet tettem ezen a héten. Azért van ez, mert Te nem vagy velünk ebben az evangélizációban? Az egészet Te nélküled kezdtem volna el?
Amikor még beszéltem egy hang felelt nekem. – egy belső hang, amelyik mégis olyan félreérthetetlen volt, mintha a füleimmel hallottam volna. „Demos, ezt az evangélizációt Fresnoban abba kell hagynod. Vissza kell menned Los Angelesbe, ahol megkapod a gyermeked számára a megfelelő kezelést és üzleted után láthatsz. Ezzel a betegséggel és az üzleti veszteséggel csak gyalázatot hoztál az Én nevemre.” A kocsit az útszélre vezettem. Éppen a félelem és aggodalom között nem vártam ilyen feleletet. Eszerint ez csak a saját beképzelésem volt – mindaz a látszólagos bátorítás, minden meghallgatott imádság. De… most már mit tehetek? Biztosan késő volt a tervet leállítani, amely már annyira előrehaladt? „ A te kevélységed ez, Demos. Csak a te félelmed ez, hogy ne nézzenek téged bolondnak.” Beindítottam a motort, és visszahajtottam a G. utcai házba. Stewe láza még ugyanolyan magas volt. Billy Adams, karvezetőnk Los Angelesből közben megérkezett és mindjárt továbbhajtott, hogy megnézze az Auditóriumot. Rózsa, Gerry szobájában elaludt. Ekkor először éreztem én is, mennyire ki voltam merülve. Lefeküdtem, de az alvás nem akart jönni… „Abba kell hagynod az evangélizációt. Vissza kell térned Los Angelesbe.”
Egész éjjel nyugtalanul hánykolódtam ágyamban és figyeltem Stewe kínos, gyenge köhögését. Hallottam Billy Adamsot jönni. Hallottam azt is, amint Rózsa a konyhában a jégpakolást előkészítette.
„A te kevélységed… a te kevélységed…”
Odakinn kivilágosodott. Stewe sírni kezdett, gyenge, bágyadt nyöszörgéssel. Bizonyára Isten nem egy kis gyermeket hagy bűnhődni azért, hogy engem alázatra tanítson? De a panaszos hang folytatódott. „Hagyd abba az evangélizációt! Menj vissza Los Angelesbe! Tönkre fogsz menni!”
Olyan egyenesen ültem fel ágyamban, mint egy gyertya. Megismertem a hangot! Ugyanaz volt, amely kedden egész úton beszélt hozzám. És tegnap újból a szőlőhegyen. Félelem. Kétség. Zűrzavar. Gyűlölet önmagammal. Ez nem Isten jelenlétének a jele volt. Ezek a Nagy Csalónak az eszközei. És, ha ő ennyire ellene van ezeknek az összejöveteleknek, akkor kell, hogy Isten velünk legyen!
- Rózsa! Billy!
Kifutottak a lakószobába, ahol Rózsa Stewevel fel alá járkált. Billy Adams a konyhából jött és egy csésze frissen főtt kávé volt a kezében.
– A sátán volt az! – mondtam nekik. – A sátán volt, aki azt akarta, hogy abbahagyjam az egész dolgot. De Isten azt akarja, hogy megtartsuk ezeket az összejöveteleket.
Billy letette a kávét az asztal üveglapjára.
– Ebben kételkedtél valaha is, Demos?
Olyan ravasz, olyan megsemmisítő hatású volt a támadás, hogy be kellett vallanom, hogy kételkedtem benne!
– De most már nem! – mondtam. – Ma délután odamegyünk, dicsőítjük Istent és az ördögnek a szemébe nevetünk.
És ezt is tettük, közben kértük Isten győzelmét, bár a külső látszat szerint még semmi sem változott meg. Az Auditoriumhoz vivő úton azért sírt Rózsa, mert Stewe-et ott kellett hagynia, bár mindketten biztosak voltunk abban, hogy Mrs. Newmannál a lehető legjobb helyen van. Mikor aztán a nagy függöny kettévált és Rózsa az örvendező nyitóének első akkordjainak szárnyán rázendített, a tömegben senki sem sejtette - amely pedig megtöltötte majdnem az egész városi csarnokot - hogy micsoda szörnyű gond van Rózsán.
Utána Billy lépett a mikrofonhoz és kérte a gyülekezetet, álljanak fel és imádkozzanak Stewe gyógyulásáért. Imádkoztunk, énekeltünk, és magasztaltuk Istent. Olyan hatalmasan munkálkodott a Lélek az összejövetelen, hogy mi mindhárman azt vártuk, hogy amikor két összejövetel közt vacsorázni hazamentünk, Stewe jön tipegve elénk az ajtóban, hogy fogadjon bennünket. De az ő állapota még nem változott meg. Mrs. Newman éppen azzal foglalatoskodott, hogy kicserélje izzadtságtól átnedvesedett hálóruháját, miközben Gerry egy friss lepedőt terített az ágyra. Így éjfélkor, amikor az esti összejövetelről hazaértünk, Stewe változatlanul rosszul volt. Láza olyan magas volt, mint mindig, szemei homályosak és részvétlenek. És mégis - és mégis valami másként volt a kis faházban. Mióta ott voltunk, most tudtam először aludni, mihelyt letettem fejemet a párnára. Reggel arra ébredtem, hogy Mrs Newman kopog az ajtón:
- A láz lement! Normális a hőmérséklete! Jöjjön gyorsan, nézze csak meg!
Mrs. Newmannal együtt ott szorongtunk az ágyacska körül Rózsa, Gerry és én. Stewe a hátán feküdt és még sápadtnak nézett ki, de nagy barna szemeiben a már régi fényesség csillogott.
– Szeretnék egy kekszet. – mondta.
Amikor a délutáni összejövetelre mentünk, egyenesen ült ott és egy egész csomag kétszersültet fogyasztott el. Másnap reggel már semmi jele sem volt annak, hogy valaha is beteg volt. Szombat reggel apámmal és Richarddal a fresnoi marhavásárra hajtottam. Egy tejgazdasági embert micsoda örvendeztethetne meg jobban, mint a szép tehenek látása! És így reméltem, hogy apámmal és velem ez néhány órára feledteti pénzügyi bajainkat. Igen gyorsan eljött az ideje, hogy hazamenjünk, és a délutáni összejövetelre felkészüljünk. A vásár bejáratánál Richard állva maradt és feszülten figyelt egy embert, aki kicsi zöld és barna gyíkokat árusított, darabonként egy dollárért.
– Api, én nem…
- Ne légy ostoba, fiam! Fel akarod izgatni anyádat, hogy ilyen nyálkás holmit viszel haza?
– Kérem, api, kérem! Ezek nem nyálkásak!
Felvett egyet az állatkákból és megsimogatta ujja hegyeivel.
– Kérlek api!
Nagyon meglepődve néztem Richardra. Ez egyáltalán nem illett hozzá, hogy így kitart akarata mellett. Még inkább meglepődtem akkor, amikor apám a zsebébe nyúlt és egy dollárt adott neki.
– Hadd legyen meg a gyereknek a gyíkja! – korholt engem.
Egy sóhajjal szálltam be a kocsiba. Amikor én voltam gyermek, apám nem engedett ilyen gyorsan. A G. utcában odafordultam Richardhoz.
– Nem, Richard, most aztán hagyd ám kint ezt a dolgot itt a fűben. Nem szeretnék egy ház sivalkodó nőt látni.
– Jól van api, de először szeretném Gerrynek megmutatni. Megtehetem? Lennél szíves megmondani neki, hogy jöjjön ki?
Rémületemre Mrs. Newman volt az, aki kijött. Rátekintett Richard kezére, aztán megelégedéssel nevetett.
– Egy kaméleon! – kiáltotta. – Óh, micsoda kedves kicsi jószág! Kell keresnünk neki egy kicsi skatulyát.
Odasietett a hulladékhalmazhoz, amely a szegélykő szélénél hulladékgyűjtő számára volt kikészítve. Egy kaméleon! Így hát az volt ez? Mrs. Newman átkutatta a kidobott dobozokat.
– Ez túl nagy! Nem, magasabb oldalának kell lenni. Itt van, na ez éppen jó lesz. Levette egy cipős doboz fedelét – egy dobozét, amely pár órával később már a szemeteskocsiba került volna. Abban volt a gyémántokkal kirakott karkötőóra. Így nyertünk, mint család ezen a napon – egy közönséges gyík mellett betekintést Istennek gondoskodásába életünknek minden részletéhez.
- Megtörtént Demos! Egy papír volt a kezében. –Mi történt meg? – Az ármegkötés. A chicagói börze ma reggel először ármegkötés nélkül nyitott.
– Brunache, ez nagyszerű, Maurice! Ez az amire…
Arcán valami félbeszakított engem. Hallgatva követtem az irodába, leültem, és jó is volt, hogy leültem.
– Attól félek, hogy ez nem nagyszerű Demos! Úgy gondolod, hogy az árak nem változtak? Sőt megváltoztak. Estek.
Rátekintettem a papírra, amit kezében tartott. – Jelenlegi készletünk esetében 27000 dollárt veszítettünk. De még naponta érkeznek be szállítmányok. Már nincs is több helyünk, hogy ezt a rengeteg gabonát tároljuk. El kell adnunk, és amint most áll, minden eladás sok pénzünkbe kerül. Kivettem a papírt Maurice kezéből. A tőzsdepiac szabályai megengednek bizonyos ársüllyedést minden nyitáskor. A mai nyitás után néhány percen belül érte el a gabona ezt a magas veszteséget. És nekünk tovább is a magas kikötött árat kellett fizetnünk, amire hónapokkal korábban szerződésileg köteleztem magam.
- Ennek az árzuhanásnak, Demos, még nincs vége. Ha az árfolyam tovább esik lehet, hogy… tönkremész!
Mennyire kábultan hagytam el az üzemet! Meg voltam zavarodva. Nem volt értelme, mégis megtörtént. Amíg beszálltam autómba, akkor jött éppen a következő vagon takarmány és gördült a mellékvágányra. Elcsüggedve számolgattam, hány dollárba kerül nekem csak ez az egyetlen rakomány. A következő reggel, egy keddi napon Rózsa mosógépét és néhány bútordarabot felraktam egy nyitott teherkocsira és elindítottam. Amikor visszatértem a házba; csengett a telefon. Maurice Brunache volt a telefonnál.
– Tovább megy lefelé, Demos! – mondta. – Mihelyt a chicagói börze nyitott, a gabona, minden jóslattal ellentétben, leesett a legalacsonyabb árra. Nem egész egy óra alatt ment, több mint 25000 dollárt veszítettünk.
- Ez valóban szomorú, most a Fresnoba utazás előtt. –folytatta Maurice. – Tudom, milyen sokat jelentettek számodra ezek a rendezvények.
-Jelentettek?
– Nos, hát most nem is utazhatsz el! Demos … ott vagy még?
Ott voltam, de gondolataim egy ígéretre tértek vissza, amit három és fél évvel ezelőtt adtam. Isten munkájának kell lenni előbb, - a család előtt, a tejgazdaság előtt, bármi más előtt a világon.
– Tennem kell tovább, Maurice! – mondtam. – Látod, ez az árzuhanás abnormális valami. Ennek szükségszerűen rendeződni kell. Telefonkapcsolatban maradunk.
Az egész úton Fresno felé a kerekek gördülésével egy halk hang kísért engem. „Tönkre fogsz menni. Elveszted a malmot. Tönkremész…” Késő délután Stewe ágyacskáját állítottam össze a G. utcában lévő házban, amikor a konyhából egy kiáltás hallatszott, ahol Rózsa és Mrs. Newman az edényt rendezték.
– Az órám! – siránkozott Rózsa a létra felső fokáról. – Nincs meg. A konyhába siettem és felnéztem rá. Még jól emlékeztem arra az estére, amikor Gabrielék szobáján átmentem és azon fáradoztam, hogy az órát a karjára csatoltam.
– Biztos vagy abban, hogy rajtad volt?
– Magától értetődően, egész biztos vagyok! Még azt is tudom, hogy ránéztem, amikor kiszálltunk a kocsiból. Így hát feje tetejére állítottuk a konyhát. A kocsihoz mentem és végig kutattam az utat onnan a házig. Rózsa emlékezett még, hogy Gerry hálójában kipakolt néhány dolgot.
Már csaknem megfeledkeztem a malomüzemről, amikor péntek délután felhívott Maurice Brunache és azt mondta, hogy ezen a héten 120000 dollárt veszítettünk. Azután jött a szombat. A következő napon kellett kezdenünk az összejöveteleket és Stewe még mindig nem volt jobban. Egy helybeli üzlet az Auditórium első részére világoskék szőnyeganyagot szegezett, egy rendkívüli tekercset. – mintegy 5 m széles és 30 m hosszú volt. Szombat délután ott voltam, hogy felügyeljek az elhelyezésére, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy sírnom kellene, ha azonnal nem megyek el innen.
- Biztosan nincs ehhez itt rám szükségük. – motyogtam a szőnyegüzletből való fiatalembernek. Gyorsan kimentem a kocsihoz és elhajtottam keresztül a városon, ki a San Joaquin völgybe. A szőlőhegyeken az októberi szélben a sárgásbarna levelek fájdalmasan csapkolódtak a karókhoz.
- Úr Jézus, Te vagy a szőlőtő. Mi csak ágak és vesszők vagyunk. Nélküled semmit se cselekedhetünk. Te mindent megtehetsz . én bizonyára a semminél is kevesebbet tettem ezen a héten. Azért van ez, mert Te nem vagy velünk ebben az evangélizációban? Az egészet Te nélküled kezdtem volna el?
Amikor még beszéltem egy hang felelt nekem. – egy belső hang, amelyik mégis olyan félreérthetetlen volt, mintha a füleimmel hallottam volna. „Demos, ezt az evangélizációt Fresnoban abba kell hagynod. Vissza kell menned Los Angelesbe, ahol megkapod a gyermeked számára a megfelelő kezelést és üzleted után láthatsz. Ezzel a betegséggel és az üzleti veszteséggel csak gyalázatot hoztál az Én nevemre.” A kocsit az útszélre vezettem. Éppen a félelem és aggodalom között nem vártam ilyen feleletet. Eszerint ez csak a saját beképzelésem volt – mindaz a látszólagos bátorítás, minden meghallgatott imádság. De… most már mit tehetek? Biztosan késő volt a tervet leállítani, amely már annyira előrehaladt? „ A te kevélységed ez, Demos. Csak a te félelmed ez, hogy ne nézzenek téged bolondnak.” Beindítottam a motort, és visszahajtottam a G. utcai házba. Stewe láza még ugyanolyan magas volt. Billy Adams, karvezetőnk Los Angelesből közben megérkezett és mindjárt továbbhajtott, hogy megnézze az Auditóriumot. Rózsa, Gerry szobájában elaludt. Ekkor először éreztem én is, mennyire ki voltam merülve. Lefeküdtem, de az alvás nem akart jönni… „Abba kell hagynod az evangélizációt. Vissza kell térned Los Angelesbe.”
Egész éjjel nyugtalanul hánykolódtam ágyamban és figyeltem Stewe kínos, gyenge köhögését. Hallottam Billy Adamsot jönni. Hallottam azt is, amint Rózsa a konyhában a jégpakolást előkészítette.
„A te kevélységed… a te kevélységed…”
Odakinn kivilágosodott. Stewe sírni kezdett, gyenge, bágyadt nyöszörgéssel. Bizonyára Isten nem egy kis gyermeket hagy bűnhődni azért, hogy engem alázatra tanítson? De a panaszos hang folytatódott. „Hagyd abba az evangélizációt! Menj vissza Los Angelesbe! Tönkre fogsz menni!”
Olyan egyenesen ültem fel ágyamban, mint egy gyertya. Megismertem a hangot! Ugyanaz volt, amely kedden egész úton beszélt hozzám. És tegnap újból a szőlőhegyen. Félelem. Kétség. Zűrzavar. Gyűlölet önmagammal. Ez nem Isten jelenlétének a jele volt. Ezek a Nagy Csalónak az eszközei. És, ha ő ennyire ellene van ezeknek az összejöveteleknek, akkor kell, hogy Isten velünk legyen!
- Rózsa! Billy!
Kifutottak a lakószobába, ahol Rózsa Stewevel fel alá járkált. Billy Adams a konyhából jött és egy csésze frissen főtt kávé volt a kezében.
– A sátán volt az! – mondtam nekik. – A sátán volt, aki azt akarta, hogy abbahagyjam az egész dolgot. De Isten azt akarja, hogy megtartsuk ezeket az összejöveteleket.
Billy letette a kávét az asztal üveglapjára.
– Ebben kételkedtél valaha is, Demos?
Olyan ravasz, olyan megsemmisítő hatású volt a támadás, hogy be kellett vallanom, hogy kételkedtem benne!
– De most már nem! – mondtam. – Ma délután odamegyünk, dicsőítjük Istent és az ördögnek a szemébe nevetünk.
És ezt is tettük, közben kértük Isten győzelmét, bár a külső látszat szerint még semmi sem változott meg. Az Auditoriumhoz vivő úton azért sírt Rózsa, mert Stewe-et ott kellett hagynia, bár mindketten biztosak voltunk abban, hogy Mrs. Newmannál a lehető legjobb helyen van. Mikor aztán a nagy függöny kettévált és Rózsa az örvendező nyitóének első akkordjainak szárnyán rázendített, a tömegben senki sem sejtette - amely pedig megtöltötte majdnem az egész városi csarnokot - hogy micsoda szörnyű gond van Rózsán.
Utána Billy lépett a mikrofonhoz és kérte a gyülekezetet, álljanak fel és imádkozzanak Stewe gyógyulásáért. Imádkoztunk, énekeltünk, és magasztaltuk Istent. Olyan hatalmasan munkálkodott a Lélek az összejövetelen, hogy mi mindhárman azt vártuk, hogy amikor két összejövetel közt vacsorázni hazamentünk, Stewe jön tipegve elénk az ajtóban, hogy fogadjon bennünket. De az ő állapota még nem változott meg. Mrs. Newman éppen azzal foglalatoskodott, hogy kicserélje izzadtságtól átnedvesedett hálóruháját, miközben Gerry egy friss lepedőt terített az ágyra. Így éjfélkor, amikor az esti összejövetelről hazaértünk, Stewe változatlanul rosszul volt. Láza olyan magas volt, mint mindig, szemei homályosak és részvétlenek. És mégis - és mégis valami másként volt a kis faházban. Mióta ott voltunk, most tudtam először aludni, mihelyt letettem fejemet a párnára. Reggel arra ébredtem, hogy Mrs Newman kopog az ajtón:
- A láz lement! Normális a hőmérséklete! Jöjjön gyorsan, nézze csak meg!
Mrs. Newmannal együtt ott szorongtunk az ágyacska körül Rózsa, Gerry és én. Stewe a hátán feküdt és még sápadtnak nézett ki, de nagy barna szemeiben a már régi fényesség csillogott.
– Szeretnék egy kekszet. – mondta.
Amikor a délutáni összejövetelre mentünk, egyenesen ült ott és egy egész csomag kétszersültet fogyasztott el. Másnap reggel már semmi jele sem volt annak, hogy valaha is beteg volt. Szombat reggel apámmal és Richarddal a fresnoi marhavásárra hajtottam. Egy tejgazdasági embert micsoda örvendeztethetne meg jobban, mint a szép tehenek látása! És így reméltem, hogy apámmal és velem ez néhány órára feledteti pénzügyi bajainkat. Igen gyorsan eljött az ideje, hogy hazamenjünk, és a délutáni összejövetelre felkészüljünk. A vásár bejáratánál Richard állva maradt és feszülten figyelt egy embert, aki kicsi zöld és barna gyíkokat árusított, darabonként egy dollárért.
– Api, én nem…
- Ne légy ostoba, fiam! Fel akarod izgatni anyádat, hogy ilyen nyálkás holmit viszel haza?
– Kérem, api, kérem! Ezek nem nyálkásak!
Felvett egyet az állatkákból és megsimogatta ujja hegyeivel.
– Kérlek api!
Nagyon meglepődve néztem Richardra. Ez egyáltalán nem illett hozzá, hogy így kitart akarata mellett. Még inkább meglepődtem akkor, amikor apám a zsebébe nyúlt és egy dollárt adott neki.
– Hadd legyen meg a gyereknek a gyíkja! – korholt engem.
Egy sóhajjal szálltam be a kocsiba. Amikor én voltam gyermek, apám nem engedett ilyen gyorsan. A G. utcában odafordultam Richardhoz.
– Nem, Richard, most aztán hagyd ám kint ezt a dolgot itt a fűben. Nem szeretnék egy ház sivalkodó nőt látni.
– Jól van api, de először szeretném Gerrynek megmutatni. Megtehetem? Lennél szíves megmondani neki, hogy jöjjön ki?
Rémületemre Mrs. Newman volt az, aki kijött. Rátekintett Richard kezére, aztán megelégedéssel nevetett.
– Egy kaméleon! – kiáltotta. – Óh, micsoda kedves kicsi jószág! Kell keresnünk neki egy kicsi skatulyát.
Odasietett a hulladékhalmazhoz, amely a szegélykő szélénél hulladékgyűjtő számára volt kikészítve. Egy kaméleon! Így hát az volt ez? Mrs. Newman átkutatta a kidobott dobozokat.
– Ez túl nagy! Nem, magasabb oldalának kell lenni. Itt van, na ez éppen jó lesz. Levette egy cipős doboz fedelét – egy dobozét, amely pár órával később már a szemeteskocsiba került volna. Abban volt a gyémántokkal kirakott karkötőóra. Így nyertünk, mint család ezen a napon – egy közönséges gyík mellett betekintést Istennek gondoskodásába életünknek minden részletéhez.