Amikor hálónkba mentünk, Richard szobaajtaja alatt, ahol Tommy tartózkodott, fényt láttunk. – Hé! – kopogtam és Tommy kiáltott: - Gyere be! Kinyújtózva a padlón feküdt, még szürke öltönyében. Ima támogatás ígért és meg is adta. – Demos! – mondta. – Mondd el nekem, amit kaptál! Életemben még sohasem éreztem az erőt így, mint ma éjjel – éppen ezen a házon áramlott át. Ezen az éjszakán már egyáltalán nem feküdtünk le. Amikor Tommynak a látomást elmondtam, itt volt az ideje, hogy a Clifton Étterembe menjünk.
Amikor a felső helyiségbe értünk, már ott volt két férfi, akik ránk vártak. Az egyik Miner Arganbirgh, volt – meglepődtem, hogy őt látom! A másik egy testvér volt, akit csak egész felületesen ismertem. – Van a számodra valamim, Demos! – mondta Miner. Táskájába nyúlt, és egy borítékot vett elő. Kétségkívül ez volt leköszönő levele. Milyen kár, mondtam magamban, hogy éppen most, amikor megint jól megy minden… De nem levél volt. Egy csekk volt. szemeim átfutottak a szavakon: „Fizessen ki Ön a Teljes Evangéliumi Üzletemberek Szövetségének…” – 1000 Dollár! – mondtam. – De Miner, a múlt héten azt gondoltad, hogy ez a szervezet nem érdemel öt centet. – A múlt hét az a múlt héten volt. – mondta Miner. – Demos, én ma korán ébredtem fel és hallottam egy hangot. Isten volt az – tudtam mindjárt, hogy Ő volt, és Ő ezt mondta: „Ennek a munkának be kell járni a világot, és te add arra az első pénzt.”
Még őrá néztem, amikor a másik testvér hozzám lépett. – Shakarian úr! – mondta. – Thomas Nickel a nevem. Valami történt velem az elmúlt éjszaka. Úgy hiszem, abban ön az érdekelt. Tálcámat az övé mellé tettem és megsóztam a rántottámat, miközben Nickel elmondta, hogy az éjjel ő is kapott az Úrtól egy üzenetet. Watsonvillei nyomdájában, ami San Francisco közelében van, késő éjszakáig dolgozott. A karácsony abban évben a hét közepére esett, ezért igen szorította az idő. Hirtelen hallotta, hogy a Szent Lélek egész világosan mondja neki: „Ülj az autóba és menj el a csoport szombati találkozójára, ahol már voltál egyszer.”
Az órára nézett. Éjfél volt – éppen annyi óra volt, emlékeztem rá, amikor lakószobámba mentem imádkozni. Nickel megpróbálta belső hangjának ezt a „fixa ideáját” kiverni a fejéből. Watsonville 650 km-re északra van Los Angelestől. Egész éjjel kellene utaznia, hogy idejében odaérjen. De a hang egyre újra jött: „Utazz el a találkozóra!” üzenetet hagyott hátra a Monte Vista keresztyén iskolánál, ahol docens volt és elindult délnek. – és most itt vagyok! – fejezte be Nickel. – Hogy felajánljam önöknek nyomdámat és szolgálatomat. Rózsa, Miner és Tommy feszülten figyeltek rá. – A nyomdáját? – kérdezte Tommy. – Hogy egy folyóiratot adjunk ki. – mondta Nicknek. – Nézze, a Lélek egyre ezt mondta nekem. „Ennek a Szövetségnek körül kell járni az egész világon.” De úgy nem vehet startot sohasem, ha nem kap egy hangot. – Hangot… - visszhangozta Rózsa. – Az Üzletemberek hangja… A találkozó azon a reggelen
24.
nem volt nagyon nagy, de legörömteljesebb volt, amit valaha átéltünk. Mielőtt véget ért, Thomas R. Nickelt kineveztük egy új folyóirat kiadójának és terjesztőjének. Legyen a neve: „ Teljes Evangéliumi Üzletemberek Hangja.” - Képzeld csak el, - mondtam Rózsának, amikor ezen az éjszakán ágyunkba mentünk. – A múlt éjszaka ebben az időben úgy látszott, hogy a Szövetségnek vége van. Most van egy pénztárunk 1000 dollárral és egy folyóiratunk. Szinte alig várom, mi lesz at, amit legközelebb cselekszik az Úr.
Láb az asztalon: A felelet nem sokáig váratott magára. Nem sokkal Új Év után telefonhívást kaptunk Sioux Fallsból, Dél- Dakotából Tommy Hicks volt az, aki egy összejöveteli teremből hívott fel, ahol éppen ő beszél. – Demos! – mondta. – Úgy hiszem, hogy megkaptad a 2. csoportot. Ezen az esten ő elmondta a Szövetség történetét, és a látomást. Beszéde végeztével az auditóriumban felállt egy ember és megkérdezte, miért nem indulhat itt, Sioux Fallsban is egy ilyen csoport. Ezt mondtam neki: - Bizonyára megtehetitek? Kértem mindenkit, aki érdeklődött eziránt, hogy jöjjön előre és, Demos, úgy nézett ki, mintha az egész terem jönne. Most megkaptátok a második csoportot itt Dél- Dakotában. Ez csupán a kezdet volt. ahova csak ment Tommy abban az évben, ott beszélt a Szövetségről. Egy tömeg lelkes embert hagyott vissza és 1953. nyaráig már 9 csoportunk volt és egy nemzeti találkozót terveztünk. Októberben – pontosan két évre Clifton Étteremben volt első találkozó után. 600 ember jelent meg ezen az őszi hétvégén Los Angelesben a Clifton Hotelben. Ha ma egy összejövetelre 20.000 ember jön el, akkor ez az első nemzeti találkozó valóban kicsinek látszik. De számunkra ez rendkívüli volt- és éppoly nagy volta buzgóság. Ott jött elő például a pénzügyi tervezés kérdése. Most már volt egy hivatalos alkal-mazottunk, Floyd Highfield, aki megválaszolta az egész országból az emberek leveleit, őket egymással kapcsolatba hozta és új csoport szervezésénél segítséget nyújtott. Hamarosan szüksége volt Floydnak egy titkárnőre. Aztán ott volt a folyóirat. Tom Nickel az idejét és nyomdáját rendelkezésre bocsátotta, de valakinek a nyomdafestéket és a papírt ki kellett fizetni. Már láthattuk, hogy havi 5000 példányt kell nyomtatnunk első kiadásként. Becslésünk szerint 1954-re kereken 25.000 dollárra volna szükségünk. Ez okból az összejövetel utolsó estéjén a szónok egyike Jack Coc felállt és a pénzadományra legegyszerűbb felhívást tette, amit valaha is láttam, hallottam. Jack egy óriás volt, és amilyen nagy volt olyan ügyesis, hogy köntörfalazás nélkül közvetlen a tárgyra térjen. – Szükségünk van 25.000 dollárra – mondta. – A legjobb az lesz, ha most előre jön 100 ember és mindegyik kötelezi magát arra, hogy ad 250 dollárt. Azután leült azonnal egy emberfürt képződött a szónoki asztal körül. Jack megkért mindenkit, hogy nevét és lakcímét írja fel egy papírra. Az összejövetel végén összeszámoltuk a neveket: pontosan 100 hozzájárulást adtak le. A költségvetést elértük fillért pontossággal.
Long Beach, Glendale, Pasadena – miért ne lehetne mindegyiknek saját „Cliftonja”, egy erőközpontja, ahonnan a Lélek élete a gyülekezetekbe kiáradna? „Nem kívánok nagy, centralizált szervezetet.” Ez volt az üzenet, amit a Lélek, úgy tűnt adott nekünk.
„Magától érthetődően, jöjjetek össze, hogy egymást lelkesítsétek, és felbátorítsátok, hogy meggyújtsatok egy tüzet, amely elég világos ahhoz, hogy mindenek megláthassák. De mindennapi munkátokra nézve azt kívánom, hogy alázatosan és figyelmesen váratok az Én cselekvésemre. Nem szeretnék semmiféle sablont. Két emberhez vagy két helyre sohasem fogok menni azonos módon. Adjatok teret Nekem, az Én határtalan változatosságom számára.”
Amikor a felső helyiségbe értünk, már ott volt két férfi, akik ránk vártak. Az egyik Miner Arganbirgh, volt – meglepődtem, hogy őt látom! A másik egy testvér volt, akit csak egész felületesen ismertem. – Van a számodra valamim, Demos! – mondta Miner. Táskájába nyúlt, és egy borítékot vett elő. Kétségkívül ez volt leköszönő levele. Milyen kár, mondtam magamban, hogy éppen most, amikor megint jól megy minden… De nem levél volt. Egy csekk volt. szemeim átfutottak a szavakon: „Fizessen ki Ön a Teljes Evangéliumi Üzletemberek Szövetségének…” – 1000 Dollár! – mondtam. – De Miner, a múlt héten azt gondoltad, hogy ez a szervezet nem érdemel öt centet. – A múlt hét az a múlt héten volt. – mondta Miner. – Demos, én ma korán ébredtem fel és hallottam egy hangot. Isten volt az – tudtam mindjárt, hogy Ő volt, és Ő ezt mondta: „Ennek a munkának be kell járni a világot, és te add arra az első pénzt.”
Még őrá néztem, amikor a másik testvér hozzám lépett. – Shakarian úr! – mondta. – Thomas Nickel a nevem. Valami történt velem az elmúlt éjszaka. Úgy hiszem, abban ön az érdekelt. Tálcámat az övé mellé tettem és megsóztam a rántottámat, miközben Nickel elmondta, hogy az éjjel ő is kapott az Úrtól egy üzenetet. Watsonvillei nyomdájában, ami San Francisco közelében van, késő éjszakáig dolgozott. A karácsony abban évben a hét közepére esett, ezért igen szorította az idő. Hirtelen hallotta, hogy a Szent Lélek egész világosan mondja neki: „Ülj az autóba és menj el a csoport szombati találkozójára, ahol már voltál egyszer.”
Az órára nézett. Éjfél volt – éppen annyi óra volt, emlékeztem rá, amikor lakószobámba mentem imádkozni. Nickel megpróbálta belső hangjának ezt a „fixa ideáját” kiverni a fejéből. Watsonville 650 km-re északra van Los Angelestől. Egész éjjel kellene utaznia, hogy idejében odaérjen. De a hang egyre újra jött: „Utazz el a találkozóra!” üzenetet hagyott hátra a Monte Vista keresztyén iskolánál, ahol docens volt és elindult délnek. – és most itt vagyok! – fejezte be Nickel. – Hogy felajánljam önöknek nyomdámat és szolgálatomat. Rózsa, Miner és Tommy feszülten figyeltek rá. – A nyomdáját? – kérdezte Tommy. – Hogy egy folyóiratot adjunk ki. – mondta Nicknek. – Nézze, a Lélek egyre ezt mondta nekem. „Ennek a Szövetségnek körül kell járni az egész világon.” De úgy nem vehet startot sohasem, ha nem kap egy hangot. – Hangot… - visszhangozta Rózsa. – Az Üzletemberek hangja… A találkozó azon a reggelen
24.
nem volt nagyon nagy, de legörömteljesebb volt, amit valaha átéltünk. Mielőtt véget ért, Thomas R. Nickelt kineveztük egy új folyóirat kiadójának és terjesztőjének. Legyen a neve: „ Teljes Evangéliumi Üzletemberek Hangja.” - Képzeld csak el, - mondtam Rózsának, amikor ezen az éjszakán ágyunkba mentünk. – A múlt éjszaka ebben az időben úgy látszott, hogy a Szövetségnek vége van. Most van egy pénztárunk 1000 dollárral és egy folyóiratunk. Szinte alig várom, mi lesz at, amit legközelebb cselekszik az Úr.
Láb az asztalon: A felelet nem sokáig váratott magára. Nem sokkal Új Év után telefonhívást kaptunk Sioux Fallsból, Dél- Dakotából Tommy Hicks volt az, aki egy összejöveteli teremből hívott fel, ahol éppen ő beszél. – Demos! – mondta. – Úgy hiszem, hogy megkaptad a 2. csoportot. Ezen az esten ő elmondta a Szövetség történetét, és a látomást. Beszéde végeztével az auditóriumban felállt egy ember és megkérdezte, miért nem indulhat itt, Sioux Fallsban is egy ilyen csoport. Ezt mondtam neki: - Bizonyára megtehetitek? Kértem mindenkit, aki érdeklődött eziránt, hogy jöjjön előre és, Demos, úgy nézett ki, mintha az egész terem jönne. Most megkaptátok a második csoportot itt Dél- Dakotában. Ez csupán a kezdet volt. ahova csak ment Tommy abban az évben, ott beszélt a Szövetségről. Egy tömeg lelkes embert hagyott vissza és 1953. nyaráig már 9 csoportunk volt és egy nemzeti találkozót terveztünk. Októberben – pontosan két évre Clifton Étteremben volt első találkozó után. 600 ember jelent meg ezen az őszi hétvégén Los Angelesben a Clifton Hotelben. Ha ma egy összejövetelre 20.000 ember jön el, akkor ez az első nemzeti találkozó valóban kicsinek látszik. De számunkra ez rendkívüli volt- és éppoly nagy volta buzgóság. Ott jött elő például a pénzügyi tervezés kérdése. Most már volt egy hivatalos alkal-mazottunk, Floyd Highfield, aki megválaszolta az egész országból az emberek leveleit, őket egymással kapcsolatba hozta és új csoport szervezésénél segítséget nyújtott. Hamarosan szüksége volt Floydnak egy titkárnőre. Aztán ott volt a folyóirat. Tom Nickel az idejét és nyomdáját rendelkezésre bocsátotta, de valakinek a nyomdafestéket és a papírt ki kellett fizetni. Már láthattuk, hogy havi 5000 példányt kell nyomtatnunk első kiadásként. Becslésünk szerint 1954-re kereken 25.000 dollárra volna szükségünk. Ez okból az összejövetel utolsó estéjén a szónok egyike Jack Coc felállt és a pénzadományra legegyszerűbb felhívást tette, amit valaha is láttam, hallottam. Jack egy óriás volt, és amilyen nagy volt olyan ügyesis, hogy köntörfalazás nélkül közvetlen a tárgyra térjen. – Szükségünk van 25.000 dollárra – mondta. – A legjobb az lesz, ha most előre jön 100 ember és mindegyik kötelezi magát arra, hogy ad 250 dollárt. Azután leült azonnal egy emberfürt képződött a szónoki asztal körül. Jack megkért mindenkit, hogy nevét és lakcímét írja fel egy papírra. Az összejövetel végén összeszámoltuk a neveket: pontosan 100 hozzájárulást adtak le. A költségvetést elértük fillért pontossággal.
Long Beach, Glendale, Pasadena – miért ne lehetne mindegyiknek saját „Cliftonja”, egy erőközpontja, ahonnan a Lélek élete a gyülekezetekbe kiáradna? „Nem kívánok nagy, centralizált szervezetet.” Ez volt az üzenet, amit a Lélek, úgy tűnt adott nekünk.
„Magától érthetődően, jöjjetek össze, hogy egymást lelkesítsétek, és felbátorítsátok, hogy meggyújtsatok egy tüzet, amely elég világos ahhoz, hogy mindenek megláthassák. De mindennapi munkátokra nézve azt kívánom, hogy alázatosan és figyelmesen váratok az Én cselekvésemre. Nem szeretnék semmiféle sablont. Két emberhez vagy két helyre sohasem fogok menni azonos módon. Adjatok teret Nekem, az Én határtalan változatosságom számára.”