Az arany imalánc
1975 május 25.-én történt Rózsa és én újra repülőre szálltunk a Los Angeles-i nemzetközi repülőtér egyik utasszállító gépére. Indulás után felszolgálták a vacsorát. Azután Rózsa a fejét az ablak felé megtámasztotta és megtartotta szokásos repülőalvását. Most jó alkalomkínálkozott nekem arra, hogy előkészüljek az első kérdésre, amit azok az ezrek tesztek fel: „Mi is tulajdonképpen ez a Szövetség?” hogyan feleljek egy ilyen kérdésre? Egy statisztikával, biztosan ez is érdekes volt. Elővettem egy blokkot és feljegyeztem: 24 éve alakult, 50 USA államban van képviselve, 52 országban vannak csoportjai, 1650 csoportja van összesen, fél milliónál többen látogatják havonta a csoporttalálkozókat, növekedési ráta: minden nap egy új csoport. Mosolyogtam, amikor rágondoltam Oral Roberts álmára az ezer csoportról, amely akkor olyan lehetetlenül hangzott. Nemsokára megkettőzzük ezt a számot. Tovább írtam: 80000 példányát olvassák havonta folyóiratunknak, 150 tévéadó hozza „Good News” (Jó Hírek) programunkat, 4 millió televíziónéző hetenként, 3 légihíd évenként 1965 óta. Letettem a tollamat, szabad nekem így beszélnem a Szövetségről? Látogatókat számlálni, eseményeket felvázolni? Hiszen nem abban van a dolgok lényege! Nos, megemlítsem hát akkor sokrétű szolgálatainkat? Egyik lenne a gyógyító szolgálat! A Szövetségben a beteggyógyítást közbenjárás által különösen sohasem hangsúlyoztuk, mivel az általános figyelem azonnal egyedül arra koncentrálódnék. De ennek ellenére történtek gyógyulások. Tartósak! Némelykor meghívtunk olyan embert, aki Szent Lélektől kapta a gyógyítás ajándékát és kértük, hogy tartson egy külön gyógyító istentiszteletet. Legtöbbször azonban valamely „közönséges” istengyermekét a maga normális tevékenysége során állítja Isten szolgálatba egy meghatározott mozzanatra. Az én adományom például a továbbsegítő diakóniából állt, nem a gyógyításból. És mégis! 1961. májusában a Szövetség egy nagyküldöttségen menesztett a Pünkösdi Konferenciájára, amelyek abban az évben, Jeruzsálemben volt. Igen nagyszerű volt zarándokolni mindazokon a helyeken, amiket életünk folyamán a Bibliából ismertünk meg. Az Olajfák Hegye, az Ékes Kapu, a Siloám Tava – csaknem fájt nekünk, amikor az auditórium felé kellett venni utunkat. Háromezer ember vett részt a konferencián. Rózsának és nekem feltűnt, mintha mindnyájan egyszerre érkeztek volna az előcsarnokba, és most próbálják, hogy ugyanabban a percben nyomakodjanak be a kongresszusi csarnokba. A konferencia annyira látogatott volt, hogy a delegátusoknak egy részvételi jegyet kellett ketűniük, hogy egyáltalán beengedjék őket. –Deee-mos Shakaaariann? Egy asszony hangja volt. Az akcentusa orosz vagy legyen volt. Betekintetten az előcsarnokba, hogy vajon ki hívhat engem? – Ott van! Jim mutatott oda. útjukat a tömegen keresztül felénk irányították, egy férfi és egy nő. A nő kicsi volt és gömbölyű, jóval túl ötvenen, a férfi pedig a legborzalmasabban elnyomorodott ember, akit valaha is láttam. Mint egy hetes, úgy volt előre meggörbülve. Felső teste a padlóval párhuzamos, két kezével egy botot átölelve tartva tolakodott előre. – Ön keresett engem? – kérdeztem. – Mr. Shakarian. Ez a férfi, ennek van szüksége segítségre! Elmondta, hogyan talált rá a városon kívül a maga építette deszkabódéjában. Arra kérte a nőt, hogy segítse el őt az auditóriumba, mert hallotta, „ Jézus gyógyít ott embereket.” Amikor látták, hogy minden hely foglalt, valaki azt ajánlotta nekik, hogy forduljon hozzám. Elöntött az együttérzés ez iránt a kis lerongyolódott ember iránt. Mindketten, amint az asszony elmondta, zsidók. Csak a Szövetségbeli zsidókra kellet gondolnom, mint például Dávid Rotschildra, a Beverly Hills-i szövetség elnökére, hogy Istennek egészen különös szeretete van az Ő saját szövetsége népe iránt. De mit tehetnék én most ebben a helyzetben? A konferenciára nem volt semmi befolyásos kapcsolatom. És akkor jött a megmentő gondolat. Mi lenne, ha ennek a férfinak erre a délutánra odaadnám a saját részvételi kitűzőmet? – Itt van. – mondtam, és odaadtam neki az én névtáblácskámat. – Tűzze ezt fel! Így bejuthat! Letérdeltem az előcsarnokban és visszahajoltam. Végre sikerült felerősítenem a belépő táblácskát és azon voltam, hogy újra felálljak, amikor egy félreérthetetlen hangot fogtam fel: „Nem Demos, ezt az embert ne hagyd cserben. Itt imádkozzál gyógyulásáért.” Megdöbbentem itt? Most? A bejárati csarnokban, ahol sok felkent istenembere az egész világról tartózkodik? Felnéztem Jim Brownra. Jimnak sokkal több tapasztalása volt a gyógyítás karizmájával, mint nekem ő…
„Te Demos, éppen itt!” Így tehát, még mindig térdeimen, a férfi fülébe súgtam: - Szabad most mindjárt imádkoznom önért? Válaszként a kis ember a fejét készségesen a mankójára engedte és becsukta szemeit. – Kedves Jézus! – imádkoztam. – Köszönjük Neked, hogy Te a bénákat ezeken a hegyeken örömtől táncolóvá tetted. Ma Uram, egy másik béna férfi jön Hozzád, egy a Te választott népedből. Könnyek futottak végig az öreg bütykös ujjpercein és csöpögtek a padozatra. Egy csoport kezdett közén gyülekezni. – Jézus Krisztus nevében. – parancsoltam neki. – Egyenesedj fel!
Hallottam valamit hangosan reccsenni. Ezért először azért aggódtam, hogy ez az annyira törékeny ember megsérül. De a nyögés, amit hallatott, amikor fejét és hátát pár centivel felemelte, a megkönnyebbüléstől eredt, nem fájdalomtól. Ugyanilyen küzdelemmel, hogy nyakizmai kidagadtak, tovább nyújtózkodott. Ezután ismét egy hangos reccsenés. Most úgy küzdött mintha egy láthatatlan lánccal viaskodna.
Ha valaki előtt az előcsarnokban eddig elrejtve maradt, mit történt, akkor most az asszony metsző örömkiáltásaira minden fej felénk fordult. – Egy csoda! – kiáltotta újra és újra. – Ez egy csoda! A kis ember az utolsó centimétereket nyújtózta és győzelmesen sugárzott. Körülöttünk mindenfelé legalább 12 különböző nyelven mondtak hála és dicsőítő imákat. Akkor elemelkedte és is. Kinyújtottam kezeimet és megfogtam az ember mankóját: - EGYEDÜL AZ Ő EREJÉBEN! – kiáltottam. És valóban! Először botorkált az öreg egy kissé, azután bátrabban és szilárdabban elkezdett ide-oda járkálni, a háta egyenesen, a vállai visszahúzva. Az előadás helyett, amit Jim Brown erre a délutánra tervbe vett, elmondta a történetet, ami az előcsarnokban lejátszódott. Most már nem volt kérdés, hogy mindketten beléphettünk. Igen ezt az eseményt elmondhattam az Alexandra Parkban, bár azt éppoly kevésbé tudtam megmagyarázni, mit akkor. Egyébként ezt a tapasztalatot tudatosan nem kerestem, mint a külön gyógyítás ajándékkal megáldott férfiak. Az egyetlen, amit az embereknek Aucklandban elmondhattam, az volt, hogy a gyógyulása Krisztus testének normális funkciója és hogy ennek a testnek minden tagja minden időben felhívható arra, hogy ezt a szolgálatot végezze. Úgy tűnik, hogy a felhatalmazás kulcsa az erős akarat a feltétlen engedelmességre. Bűntudattal tekintettem ár Rózsára és egy bizonyos éjszakára emlékeztem Downeyben. Már az ágyba voltunk, éjfél volt – a lámpaoltás ideje. De valamilyen okból nyugtalanná lett. Mindig felállt, az ablakhoz ment, majd újra leült az ágy szélére. Nagyon meglepődtem, normális körülmények közt én vagyok az éjszakai bagoly, Rózsa viszont az, aki nem tud elég korán aludni menni. – Mi van veled kedvesem? – kérdeztem. – Most azonnal fel kell hívnom Vivian Fullert! – jelentette ki. – Vivien Fullert? Fullerék New Jersey déli részén laktak. Fuller úr volt az elnöke a philadelphiai csoportunknak és én úgy hiszem, jól emlékszem rá, hogy felesége a szemével panaszkodott, amikor utoljára náluk voltunk. De egy ilyen éjszakai órában? – Tudod te Rózsa, tulajdonképpen, hány óra van most New Jerseyben? Hajnali három óra. Rózsa sóhajtott. – Persze, hogy tudom!- mondta és hozzá tette, hogy jobb lenne megvárni a reggelt. De én még sohasem tapasztaltam a Szent Lélek hogyan tud egy ember ébren tartani. Rózsa ne tudott megnyugodni. Felugrott, hogy még egyszer megfésülje a haját, majd vissza az ágyba. Aztán fel, hogy megnézze, le van-e zárva a kályha, újra vissza. Fel, hogy ellenőrizze, be van-e zárva minden ajtó, aztán ismét visszaesett ágyába. – Az Isten szerelméért, kedvesem! – mondtam végül. – Hívd hát fel végre, mielőtt átkoptatnád a szőnyeget! Rózsa csaknem rohant a telefonhoz. Meg voltam lepődve, amelyen gyorsan Vivian jelentkezett. Rózsa hallgatott egy pillanatig, aztán azt súgta nekem: - Demos, menj a másik készülékhez! Bementem a lakószobába és levettem a kagylót. – Vivian! – mondta Rózsa. – Kérlek ismételd el Demosnak, amit nekem most elmondtál! Vivian Fullert egyáltalán nem úgy hallottam, mint aki álmos vagy zaklatott volna. Elmondta, hogy szemeit megvizsgálták és megállapították, hogy betegsége előrehaladott glaukóma – zöld hályog és hogy azon ne reagálnak a kezelésre. Tudta, hogy egészen biztosan vak lesz. Megpróbálta, hogy ezt bátran elviselje, és ok órát töltött el annak gyakorlásával, hogy vakon tudjon járkálni a házban anélkül, hogy a bútoroknak menne. De lassanként a félelem és a csüggedés legyőzték. Azon az éjszakán elviselhetetlenné vált a depressziója. Ébren feküdt, és Istentől elhagyatva érezte magát, mindenki által cserben hagyva. „ Kérlek Istenem! – imádkozott végül. – Ha szeretsz engem, akkor azt mutasd meg nekem azzal, hogy valakivel most felhívatsz engem. Most, még ez éjjel!” sokáig csak a vonal zümmögését lehetett hallani. – Vivian! – mondta Rózsa. – Isten nemcsak azt mondta nekem, hogy hívjalak fel, még más egyébbel is megbízott engem. Azt mondta nekem, hogy te meggyógyulsz. Tartósan! Reméltem, hogy az én megdöbbent nyelésem nem volt hallható New Jerseyig. De rózsa folytatta és emlékeztette Viviant Isten hatalmának mindazokra a csodálatos jeleire amiket mi a Szövetségben éveken átéltünk. Utána mi hárman imádkoztunk Vivian teljes gyógyulásáért. Most mindjárt kezdődjék az el. Amikor letettük a kagylót, Downeybe 1 óra 30 volt, New Jerseyben pedig 4.30. pár nap múlva visszahívott Vivian. – Semmi konkrét dolgot nem tudok közölni. – mondta. – De körülbelül egy órával később, hogy legutóbb egymással beszéltünk, úgy tűnt, hogy fejemben valami megpattant. Nem tudom, hogyan fejezhetném ezt ki másképp. Másnap felkerestem a szakorvost. Csak azt tudta mondani, hogy az utolsó vizsgálat óta semmi sem rosszabbodott. Pár héttel később Vivan újra felhívott. A rosszabbodás nemcsak hogy megszűnt, hanem úgy látszik , hogy még javulnak is szemei. – Dicsőítem Istent minden nap a csodálatos látás élességemért! – mondta végül. Rágondoltam egy 1996. szeptembere esetére Moszkvában, hét évre a kubai látogatásom után. Ott egy baptista templomban 2200 embernek mondhattam el az orosz pünkösdi hívők történetét, aki Örményország felé a hegyi hágókon ponyvás kocsijaikkal keltek át. Ott éltem át, amint 2200 ember felállt ülőhelyükről, kezeiket az égre nyújtották és örömkönnyekben törtek ki, amikor a Szent Lélek leszállt a gyülekezetre. Másnap alkalmat kaptam arra, hogy ezt a történetet a moszkvai rádión keresztül elmondhassam. Itt bensőséges hálát mondhattam az orosz népnek azért, hogy ezzel nekünk elhozták Isten kibeszélhetetlen ajándékát. Ülésemet néhány fokkal hátracsúsztattam és becsuktam a szemeimet. Emberek a földön mindenféle, akik halálból életre ébredtek – igen, ez volt Szövetségünk célja. És ezt láttam én Denverben a lakószobámban. Mit mutatott még nekem a látomás? Olyan embereket, akik nem csak Istenért lettek élővé, hanem egymásért is. Olyanok, akik el voltak szigetelve, most összejöttek, és kölcsönösen felfedezték egymást. A nagy találkozók megnyitásakor újabban azt kértük, hogy nevük bejegyzésével jelentkezzenek. Hány tagja volt ma este itt az episzkopális egyháznak? Hány presbiteriánus? Hány baptista? Számomra nem az volt a lényeges, hogy minden kérdésre visszhangot kapjunk, hanem mindenfelé emeljék fel a kezeket, katolikusok ültek metodisták mellett, zsidók a baptisták mellett, az adventisták mellett, úgy hogy az a két úr, akik a hetedik sorban átölelték egymást, amikor a Szent Szellem leszállt a gyülekezetre, adott esetben olyan egyházhoz tartoztak, amelyek egymással évszázadok óta nem beszéltek. Emberek lebontanak minden falat, amit köztük és mások között emeltek. Emlékeztem egy hölgyre, akinek szó szerint egy fal volt közte és környezete közt, mielőtt jól érezhette magát. Sarah Elias énekesnő volt, aki a Julliard Akadémián zongorát tanul és Leopold Stokowsky vezetése alatt énekelt. Senki sem tételezte fel erről a magas termetű, előkelő hölgyről, hogy egyáltalán lenne valamilyen problémája. Ezért még csak álmodni sem merték, hogy az indianapolisi körzeti konferenciára „egyágyas szobára” szóló megrendelése mögött egy életre szóló kínzó félelem rejtőzködött a más emberekkel való társaság iránt. Most derült ki, hogy a hotelben minden ágyra szükség volt, hogy eltudják helyezni a tömeget, amelyik részt akart venni azon az 1972 májusi konferencián. – Végtelenül sajnálom, - bizonygatta neki a recepciónál a főportás, - de kénytelenek vagyunk önt egy kétágyasban elhelyezni. Megnézte a vendégek listáját. – A mási hölgy Francis Clare , a „ Mi Asszonyunk Apácarendből”. Önök egész biztosantetszését. Sarah Elias azonban nem volt olyan biztos ebben. A megszentelési mozgalomhoz tartozó pietisták nevelték őt egy nyugat pensylvániai kis mezővárosban, és nyomatékosan megtanították arra, hogy apácákban általában és különösképpen ne bízzék. De az igazi probléma az ő tragikus gyermekkorában volt az időtől fogva, hogy apja agyonlőtte anyját, az árvaházban töltött évek során addig a napig, hogy őt örökbefogadó család kitagadta, a lelke mélyéig megtanulta, hogy az emberek elküldenek valakit. És így amaga részéről elfordul az emberektől, kizárta őket az életéből és szószerint egy fal húzódott közte és környezete között. Amint már mondtam, ezekről a dolgokról senki sem tudott, amikor belépett a szállodai szobába és ott talált egy másik hölgyet. Francis nővér, egy okos gyengéd keresztyén nő, aki különös karizmával bírt a megsebzett emlékek gyógyítására, arra kérte őt, Saraht, hogy imádkozhassék érte. Azokban az órákban, amik ezután következtek, kiszállt belőle minden, a félelem, a harag, a keserűség, és a lelkébe a szeretet-nek és az Istentől elfogadottságnak folyama áradt belé. Amikor Saraht azon az estén megláttam, arckifejezése olyan mértékben megváltozott, hogy a mikrofonhoz kértem, hogy mindent mondjon el. Utána a zongoránál foglalt helyet. Amikor befejezte, minden jelenlévő felállt és tetszésüknek tapssal adtak kifejezést, amíg csak egy ráadást nem játszott. Négyszer tapsolták meg állva és a végén mindannyian megértettük, hogy maga a Szent Lélek muzsikált őrajta keresztül azon az estén. Sarah Elias csupán egyetlen eset volt abból az embercsoportból, amelynek a Szövetség szolgál; üzletasszonyoknak és női hivatást gyakorlóknak. Kezdetben olya erősen törődtem azokkal a férfiakkal, akik az igazi életet elszalasztották, hogy rajtuk kívül senki sem vettem észre. A Szövetség kezdeti éveiben az asszonyok, aki hozzánk jöttek többnyire hívő keresztyének voltak, akik keresték annak útját, hogy a férjüket is hitre juttathassák. Mikor azonban a Szövetsége jobban megismerték, a nők egy új csoportja jelent meg. férjezettek vagy hajadonok, fiatalok, vagy idősebbek, - mindnyájan foglalkozást űzők, akik a hagyományos gyülekezeti program által magukat éppúgy elhanyagoltnak érezték, mint a férfiak. Varrókörök, gyülekezeti tombolák és reggeli kávé tere-ferék ezeknek az orvosnőknek, tanítónőknek és titkárnőknek éppoly kevésbé jöhetett szóba, mint jómagamnak. Most értekezleteink női résztvevői közt voltak ügyvédnők, színésznők, gyárosok, elárusítók, de felírtam írótömbömre betegápolónőket is riporternőket is. – Demos? Rózsa lökött meg, és én felnéztem és a stewardess,aki egy tálcát nyújtott szendvicsekkel. Nem egy egész óra múlva Honoluluban fogunk landolni. Stewardessek, - írtam fel jegyzettömbömre. Utolsó konferenciánkon 5-en, vagy 6-an voltak közülük. Átfutottam a kézzel írt oldalakon. Egy világméretű evangélizáció minden elképzelhető módszerrel, mindenfajta ember számára. Megfelelő képet ad ez a Szövetségről? Mit mondott Rózsa? Beszélj egyetlen egyről és, hogy az milyen módon változott meg! Ez? Helyes volt, a világ összes statisztikái sem tudnák sohasem közvetíteni egyetlen újjászületésnek a Szent Lélek által történt csodáját. De hol kezdjem? És hol hagyjam abba? Ha én csak az egyszerű történetet akarnám elmondani ezekről, mint Georg Otis, vagy Valter Balck, vagy Ralph Haines generáli, akkor biztosan túllépném a beszédidőt és ki kellene hagynom az éppoly nagyszerű történeteket Jim Vattról, Otto Kundertről és Don Lockerről. A Szövetségben most ezerszámra voltak ilyen életrajzon, egyik olyan csodálatos, mint a másik, mindegyik páratlan, de mindegyiket összeköti az összes többivel egy arany imalánc. Mindegyik összekötve a többivel…! Hogyhogy ne mondjam el egy láncszemnek a történetét, egy következményt e végtelen szellemi láncreakcióban, amelyből Teljes Evangéliumi Üzletemberek Szövetsége állt?
a hatvanas évek elején történt egy péntek reggelen, hogy egy fiatalember hívása ért el hozzám, aki arra emlékeztetett, hogy nemrég Oklahomában egy csoporttalálkozón ismerkedtünk meg. – Shakarian úr! – mondta a fiatalember. – Azt szeretném, ha folytathatna egy beszélgetést az én nagybácsikámmal. Úgy gondolom, annyira vén már, hogy megismerje Krisztust. – Kicsoda a nagybátyja? – kérdeztem. – Shannon Vandruff. A név valahogyan ismerősnek tűnt. – Hol lakik. Megadott egy címet Downey város nagyon exkluzív lakónegyedében. – Mi a foglalkozása? – kérdeztem, már kissé idegesebben. – Ő egy „építőóriás”. Hallotta ön már hírét Cinderella Homs-nek? Ez az ő építővállalata.
Az volt az első gondolatom, hogy én ezzel az úrral sohasem folytathatok beszélgetést. Környezetünkben mindenki ismerte a Cinderella Homs – az egy mamutkonszern volt! Hogy felhívom, a végén bele kellett egyeznem, Shannon Vandruffot – és a következő szombaton valóban meg is tettem. Éppen nem az az őrült menedzsertípus volt, sőt, Shannon igen kellemes és kedélyes beszélgető partnernek bizonyult. Unokaöccsének teljesen igaza volt. Shanna kész volt rá, hogy a Jézusról szóló örömüzenetet befogadta. Ő és felesége. Veta meghívta Rózsát és engem ugyanaz estére a golfpálya melletti tágas házukba és később elkísértek minket Phőnixbe, Arizónába egy szövetségi konferenciára, ahol mindketten megkapták a Szent Lélekben való keresztséget. Most új név kerül bele ebbe a láncba. Dr. Ray Charles Jarman volt a lelkipásztora annak a nagy templomban South Gatiban , Kaliforniában, ahova Vandruffék 14 éve jártak. Dr. Jarman briliáns prédikációi folytán ez a templom egymillió dolláros épületté lett. Voltak ott kényelmes párnás ülések, nehéz keleti szőnyegek, egy klímaberendezés és importált márványoszlopok. Dr. Jarman egy mindennapi rádióprogramot tartott és Dél- Kalifornia intellektuális életében szellemi erőt jelentett. Az egyetlen, amit Vandruffék tőle soha nem hallottak, a Krisztusról szóló üzenet. Mint egyházának oly sok magas műveltségű férfija, már régen felhagyott azzal, hogy higgyen Jézus istenségében, csodákban és egyéb, „tudomány előtti” nézetekben. Viszont lelkiismeretes lelkipásztor volt, aki gyülekezetében mindenkinek komoly és reális dolgokat akart tolmácsolni. Ötven esztendőn át kereste ezt a realizált, amely úgy látszott, hogy mindig kicsúszik a kezéből. Belemélyedt a vallástudományba, a modernizmusba, lelkesedett az ökumenizmus és keresztyén tudományosság iránt. Amikor belső életét egyre üresebbnek látta, az ázsiai misztériumvalláshoz fordult többek között három évig meditált a ParamenhasaYoganandával. Belevetette magát az okkultizmusba, majd a teozófiába. 1961-ben, mielőtt a kábítószer törvénytelenné lett volna, felvetette magát San Franciscóban egy privát klinikára, ahol egy ápolónőért, egy orvost és egy pszichiátert azért fizetett, hogy huszonnégy órás LSD - mámora idején mellette legyenek, de ahelyett, hogy ebben Isten kijelentését kapta volna, a kísérlet vad lidércálmokat szerzett neki, amik hónapokon keresztül megismétlődtek. 1965 augusztusában Ray Charles Jarman a gyülekezetéből elindult Shannonékhoz. Amint az estély folytatódott, Jarman egyre rosszabbul lett. Énekeltek, imádkoztak, a bizonyságtételeket. „Dicsőség az Úrnak!” felkiáltásokkal hagyták jóvá. Jarmannak egyre arra kellet gondolni vajon a teológia fakultásbeli barátai is mit mondanának erre. Azután már valamivel később magnyílt az ajtó és ott állt, két úrtól támogatva az a nagyon lesoványodott nő, akit ő valamikor szemrevalónak talált, mélysötét árnyék volt a szemei alatt, ruhája úgy lógott rajta, mint egy ruhaasztalon. Ez a nő Florence húgom volt.
Amint Jarman rémülettől eltelve ránézett, a férfiak félig átvitték a szobán és óvatosan letették a székre. Florence autószerencsétlensége óta huszonöt év telt el. Az ő számára ez egy negyedévszázados személyes istentisztelet volt milyen sokszor énekelt Florence a zongoránál vagy az orgonánál a templomokban az USA sok államában! Most pontosan abban az időben, amit az álom előre megmondott, a rák egy formájában halálos beteg volt.
- Florence Shakarian? - kérdezte Shannon. Van elég ereje, hogy énekeljen nekünk? Florence mosolygott. – Megpróbálom. – válaszolta csupán. Mindkét kezét a homlokára tette és magasra emelte, de ahhoz nem voltelég ereje, hogy a fejét felemelje. Azután elkezdett énekelni. Ray Jarman egészen hirtelen közvetlenül szembetalálkozott azzal a realitással, amit ő olyan sokáig hiába keresett. Jarman operaismerő volt. Korunk nagy énekesei közül a legtöbbet hallotta. – De ilyen hangot még sohasem hallgattam. – bizonygatta később nekem. – Amikor énekelt, az számomra olyan volt, mintha egy angyal lépett volna csendesen a helységbe. Florence kért mindenki, hogy a refrénbe „Mily nagy vagy Te” kapcsolódjanak be. Ahogy ezt megtették az p hangja világosan lebegett a többieké felett, magasabban, és egyre magasabban, mint egy pacsirtának az ujjongó hangja, míg csak Jarman azt nem vélte, hogy a menny kapujánál áll. Ez volt Florence utolsó éneke. Ray Charles Jarman viszont számára első eset volt ez életében, hogy nyilvánosan sírt. De az a szokása, hogy mindent de mindent intellektusával felboncoljon, annyira be volt nála idegződve, hogy az értelme ellene fordult annak, amit a lelke a legmélyén megragadott. Csak néhány hónap után merte megtenni az ő számára olyan félelmetes ugrást a racionalizmus fekete árnyékán át. Magányos özvegy lakásában Shannon Vandurffal, mint tanúval együtt térdre ereszkedett – olyasmi volt ez, amit ő azelőtt soha nem tett - és arra kérte Jézust, hogy életét egészen vegye kezébe. Éppen olyan betöltve és örömteljesen állt fel, amilyen üres és félelemmel teli volt azelőtt.
Az új Ray Jarman számtalan sok embert ért el. Ezek közül viszont milyen sokan értek el másokat? Hol végződik az arany imalánc, amely valamennyiünket összeköt a többiekkel? Rágondoltam azokra a láncszemekre, amelyeket születésem előtt kovácsoltak. Magardion Mushigan prófétálta Kara Kalában:” Pontosan egy esztendőre fiad lesz.” Rágondoltam arra a fiúra, aki mindennap egy kocsirakomány friss zöldséget hordott széjjel, amelynek neve Jack volt. Milyen erős szétválaszthatatlan volt az a láncszem, amelyekre a Shakarianokat és a Musheganokat összekötötte, ott volt Margadich unokája, Harry, aki 1955-ben egy vasárnap az örmény pünkösdi templomban a Goodrich Boulevardon látomást kapott. Ő a személyt világossággal töltötte meg és szent olaj folyamát látta Issac Shakarian kiomleni. Ez egy hivatalba iktatás volt, az egetlen mód, amit a mi gyülekezetünk elismert. És így szolgált apám negyven esztendeig, mint ennek a gyülekezetnek laikus prédikátora, örmény hagyomány szerint nem kapott fizetést, megszerezte magának az államtól az engedélyt, hogy eskethessen és temettessen, prédikált minden vasárnap és törődött a tagok bajaival. Azután, egy késő őszi péntek estén, 1964. november 6.-án volt Harry Mushegannak még egy látomása. Aznap este én a Coloradó Holtelben voltam San Diegótól délre és éppen egy háromnapos körzeti konferenciát indítottam be. Gerry lányunk férjével, Gene Scalffal volt jelen. Ők mindketten szerették a csoportkonferenciánkat, de két kicsiny gyermekük miatt nem sokszor tudtak részt venni a találkozókon tudtam, mennyi fáradságot fordított rá, hogy ezen a konferencián részt vehessenek. Ezért voltam meglepődve, amikor Gerry engem felkeresett és sürgősen arra kért, hogy mindnyájan térjünk vissza Downeyba. – Nagyapáról van szó. – mondta. – A kórházban fekszik. – Kórházban? De hiszen nem is beteg. A legjobb állapotban volt, amikor ma délután az irodában hagytam! A kórház recepciójánál azt mondták, hogy apám az utca mások oldalán levő épületben van. Milyen különös, gondoltam, amint beléptem a kis, egyemeletes házba, hogy ide fektették, ahol minden olyan elhagyatott és sötét. Hol maradtak a nővérek? – De azután lett világos számomra, hogy ez a kis épület a hullacsarnok volt. Apám egy magas, fehér asztalon nyugodott. Nem csoda, hogy ez nekem senki se tudta elmondani. Apa és fiú még sohasem voltak olyan közel egymáshoz! Ott álltam az egyszerű kis helységben és úgy tűnt, mintha hallanám a hangját, amint már annyiszor is történt, ha alkalmam nyílt arra, hogy valahol a Földön Jézusról mondjak híradást. „ Menj csak Demos! Majd én törődöm a te üzleteddel!” otthon Dr. Donald Griggs várt ránk. Jól tudtam apám nem volt beteg. – Olyan módon halt meg, ahogyan az ősi pátriarchák mentek haza. – vigasztalt Dr. Griggs. – Ereje teljében, nem betegségben és gyengeségben. Az esti újságot olvasta és egyserűen elaludt. Haláláról csak Dr. Giggs és a legközelebbi családi hozzátartozók tudtak. Ezért voltunk meglepődve, amikor Harry Mushegan Atlantából, Georiából, ahol most prédikátori állást töltött be, felhívott. – Az öreg férfiakat, - mondta – az előbb láttam, valamennyit! Nagyapámat, apámat, mindazokat, akikre gyermekkoromtól emlékeszem. És néhány olyat is, akikre nem emlékeszem, akiket sohasem láttam. Körülbelül egy órával ezelőtt láttam mindezeket a fehérszakállú pátriarchákat, ahogyan összefutottak és futtukban kitárták karjaikat, mintha valakit fogadni akarnának. És azután megpillantottam Iszákot, amint ő hozzájuk sietett.
Hosszabb ideig csend volt a vonalban. – Iszák elaludt ugye? – kérdezte Harry azután csendesen.
Fetlettük a biztosítóövet landoláshoz; a repülő könnyedén oldalt billent és elkezdte a landolásra repülést.
Eredj csak Demos…!
Hiszen éppen ez volt az, amit Isten valamennyiünknek mondott Jim, John, Bill, Marry! A kiküldetés kezdetén nem mindig mondta meg nekünk, hova menjünk. Gondoltam a második üzenetre, amit olyan hosszú idővel ezelőtt kapott, amely még mindig lepecsételve és felnyitatlan maradt. Egy nagy keresztyénüldözésről óv az bennünket, mielőtt az Úr visszajön? Személy szerint én ezen a véleményen vagyok. Arra gondolok, hogy számunkra a Lélek előkészítésként adatott arra az időre, hogy bennünket az egy Krisztus-testben kössön össze, hogy mindnyájunkat ennek a testnek a gyógyulásáért való szolgálatra utasítson. Sokszor kérdezem magamtól, ki kapja majd a parancsot, hogy nyissa fel az üzenetet és hirdesse ki Krisztus gyülekezetének.
De nem is ez a fontos! Fontos az, hogy ő mindnyájunkat útra küld. Előre! Azzal az ajándékkal amit Ő adott, - abban a tudatban, hogy mi leszünk a Földön a legboldogabb emberek, ha ezeket az ajándékokat felfedezzünk és használjuk. Mindegy, hogy körülöttünk a világ hogyan néz ki.
A gép egy kis szökdécseléssel földet ért és a fogadóépülethez gördült.
Rózsa az ülés alatt kotorászott a dolgainak után.
- Készen vagy, Demos? – kérdezte.
- Én készen vagyok, Rózsa!
Ráléptünk a mozgólépcsőre és együtt mentünk az Istennel leendő legközelebbi kaland felé.
„Te Demos, éppen itt!” Így tehát, még mindig térdeimen, a férfi fülébe súgtam: - Szabad most mindjárt imádkoznom önért? Válaszként a kis ember a fejét készségesen a mankójára engedte és becsukta szemeit. – Kedves Jézus! – imádkoztam. – Köszönjük Neked, hogy Te a bénákat ezeken a hegyeken örömtől táncolóvá tetted. Ma Uram, egy másik béna férfi jön Hozzád, egy a Te választott népedből. Könnyek futottak végig az öreg bütykös ujjpercein és csöpögtek a padozatra. Egy csoport kezdett közén gyülekezni. – Jézus Krisztus nevében. – parancsoltam neki. – Egyenesedj fel!
Hallottam valamit hangosan reccsenni. Ezért először azért aggódtam, hogy ez az annyira törékeny ember megsérül. De a nyögés, amit hallatott, amikor fejét és hátát pár centivel felemelte, a megkönnyebbüléstől eredt, nem fájdalomtól. Ugyanilyen küzdelemmel, hogy nyakizmai kidagadtak, tovább nyújtózkodott. Ezután ismét egy hangos reccsenés. Most úgy küzdött mintha egy láthatatlan lánccal viaskodna.
Ha valaki előtt az előcsarnokban eddig elrejtve maradt, mit történt, akkor most az asszony metsző örömkiáltásaira minden fej felénk fordult. – Egy csoda! – kiáltotta újra és újra. – Ez egy csoda! A kis ember az utolsó centimétereket nyújtózta és győzelmesen sugárzott. Körülöttünk mindenfelé legalább 12 különböző nyelven mondtak hála és dicsőítő imákat. Akkor elemelkedte és is. Kinyújtottam kezeimet és megfogtam az ember mankóját: - EGYEDÜL AZ Ő EREJÉBEN! – kiáltottam. És valóban! Először botorkált az öreg egy kissé, azután bátrabban és szilárdabban elkezdett ide-oda járkálni, a háta egyenesen, a vállai visszahúzva. Az előadás helyett, amit Jim Brown erre a délutánra tervbe vett, elmondta a történetet, ami az előcsarnokban lejátszódott. Most már nem volt kérdés, hogy mindketten beléphettünk. Igen ezt az eseményt elmondhattam az Alexandra Parkban, bár azt éppoly kevésbé tudtam megmagyarázni, mit akkor. Egyébként ezt a tapasztalatot tudatosan nem kerestem, mint a külön gyógyítás ajándékkal megáldott férfiak. Az egyetlen, amit az embereknek Aucklandban elmondhattam, az volt, hogy a gyógyulása Krisztus testének normális funkciója és hogy ennek a testnek minden tagja minden időben felhívható arra, hogy ezt a szolgálatot végezze. Úgy tűnik, hogy a felhatalmazás kulcsa az erős akarat a feltétlen engedelmességre. Bűntudattal tekintettem ár Rózsára és egy bizonyos éjszakára emlékeztem Downeyben. Már az ágyba voltunk, éjfél volt – a lámpaoltás ideje. De valamilyen okból nyugtalanná lett. Mindig felállt, az ablakhoz ment, majd újra leült az ágy szélére. Nagyon meglepődtem, normális körülmények közt én vagyok az éjszakai bagoly, Rózsa viszont az, aki nem tud elég korán aludni menni. – Mi van veled kedvesem? – kérdeztem. – Most azonnal fel kell hívnom Vivian Fullert! – jelentette ki. – Vivien Fullert? Fullerék New Jersey déli részén laktak. Fuller úr volt az elnöke a philadelphiai csoportunknak és én úgy hiszem, jól emlékszem rá, hogy felesége a szemével panaszkodott, amikor utoljára náluk voltunk. De egy ilyen éjszakai órában? – Tudod te Rózsa, tulajdonképpen, hány óra van most New Jerseyben? Hajnali három óra. Rózsa sóhajtott. – Persze, hogy tudom!- mondta és hozzá tette, hogy jobb lenne megvárni a reggelt. De én még sohasem tapasztaltam a Szent Lélek hogyan tud egy ember ébren tartani. Rózsa ne tudott megnyugodni. Felugrott, hogy még egyszer megfésülje a haját, majd vissza az ágyba. Aztán fel, hogy megnézze, le van-e zárva a kályha, újra vissza. Fel, hogy ellenőrizze, be van-e zárva minden ajtó, aztán ismét visszaesett ágyába. – Az Isten szerelméért, kedvesem! – mondtam végül. – Hívd hát fel végre, mielőtt átkoptatnád a szőnyeget! Rózsa csaknem rohant a telefonhoz. Meg voltam lepődve, amelyen gyorsan Vivian jelentkezett. Rózsa hallgatott egy pillanatig, aztán azt súgta nekem: - Demos, menj a másik készülékhez! Bementem a lakószobába és levettem a kagylót. – Vivian! – mondta Rózsa. – Kérlek ismételd el Demosnak, amit nekem most elmondtál! Vivian Fullert egyáltalán nem úgy hallottam, mint aki álmos vagy zaklatott volna. Elmondta, hogy szemeit megvizsgálták és megállapították, hogy betegsége előrehaladott glaukóma – zöld hályog és hogy azon ne reagálnak a kezelésre. Tudta, hogy egészen biztosan vak lesz. Megpróbálta, hogy ezt bátran elviselje, és ok órát töltött el annak gyakorlásával, hogy vakon tudjon járkálni a házban anélkül, hogy a bútoroknak menne. De lassanként a félelem és a csüggedés legyőzték. Azon az éjszakán elviselhetetlenné vált a depressziója. Ébren feküdt, és Istentől elhagyatva érezte magát, mindenki által cserben hagyva. „ Kérlek Istenem! – imádkozott végül. – Ha szeretsz engem, akkor azt mutasd meg nekem azzal, hogy valakivel most felhívatsz engem. Most, még ez éjjel!” sokáig csak a vonal zümmögését lehetett hallani. – Vivian! – mondta Rózsa. – Isten nemcsak azt mondta nekem, hogy hívjalak fel, még más egyébbel is megbízott engem. Azt mondta nekem, hogy te meggyógyulsz. Tartósan! Reméltem, hogy az én megdöbbent nyelésem nem volt hallható New Jerseyig. De rózsa folytatta és emlékeztette Viviant Isten hatalmának mindazokra a csodálatos jeleire amiket mi a Szövetségben éveken átéltünk. Utána mi hárman imádkoztunk Vivian teljes gyógyulásáért. Most mindjárt kezdődjék az el. Amikor letettük a kagylót, Downeybe 1 óra 30 volt, New Jerseyben pedig 4.30. pár nap múlva visszahívott Vivian. – Semmi konkrét dolgot nem tudok közölni. – mondta. – De körülbelül egy órával később, hogy legutóbb egymással beszéltünk, úgy tűnt, hogy fejemben valami megpattant. Nem tudom, hogyan fejezhetném ezt ki másképp. Másnap felkerestem a szakorvost. Csak azt tudta mondani, hogy az utolsó vizsgálat óta semmi sem rosszabbodott. Pár héttel később Vivan újra felhívott. A rosszabbodás nemcsak hogy megszűnt, hanem úgy látszik , hogy még javulnak is szemei. – Dicsőítem Istent minden nap a csodálatos látás élességemért! – mondta végül. Rágondoltam egy 1996. szeptembere esetére Moszkvában, hét évre a kubai látogatásom után. Ott egy baptista templomban 2200 embernek mondhattam el az orosz pünkösdi hívők történetét, aki Örményország felé a hegyi hágókon ponyvás kocsijaikkal keltek át. Ott éltem át, amint 2200 ember felállt ülőhelyükről, kezeiket az égre nyújtották és örömkönnyekben törtek ki, amikor a Szent Lélek leszállt a gyülekezetre. Másnap alkalmat kaptam arra, hogy ezt a történetet a moszkvai rádión keresztül elmondhassam. Itt bensőséges hálát mondhattam az orosz népnek azért, hogy ezzel nekünk elhozták Isten kibeszélhetetlen ajándékát. Ülésemet néhány fokkal hátracsúsztattam és becsuktam a szemeimet. Emberek a földön mindenféle, akik halálból életre ébredtek – igen, ez volt Szövetségünk célja. És ezt láttam én Denverben a lakószobámban. Mit mutatott még nekem a látomás? Olyan embereket, akik nem csak Istenért lettek élővé, hanem egymásért is. Olyanok, akik el voltak szigetelve, most összejöttek, és kölcsönösen felfedezték egymást. A nagy találkozók megnyitásakor újabban azt kértük, hogy nevük bejegyzésével jelentkezzenek. Hány tagja volt ma este itt az episzkopális egyháznak? Hány presbiteriánus? Hány baptista? Számomra nem az volt a lényeges, hogy minden kérdésre visszhangot kapjunk, hanem mindenfelé emeljék fel a kezeket, katolikusok ültek metodisták mellett, zsidók a baptisták mellett, az adventisták mellett, úgy hogy az a két úr, akik a hetedik sorban átölelték egymást, amikor a Szent Szellem leszállt a gyülekezetre, adott esetben olyan egyházhoz tartoztak, amelyek egymással évszázadok óta nem beszéltek. Emberek lebontanak minden falat, amit köztük és mások között emeltek. Emlékeztem egy hölgyre, akinek szó szerint egy fal volt közte és környezete közt, mielőtt jól érezhette magát. Sarah Elias énekesnő volt, aki a Julliard Akadémián zongorát tanul és Leopold Stokowsky vezetése alatt énekelt. Senki sem tételezte fel erről a magas termetű, előkelő hölgyről, hogy egyáltalán lenne valamilyen problémája. Ezért még csak álmodni sem merték, hogy az indianapolisi körzeti konferenciára „egyágyas szobára” szóló megrendelése mögött egy életre szóló kínzó félelem rejtőzködött a más emberekkel való társaság iránt. Most derült ki, hogy a hotelben minden ágyra szükség volt, hogy eltudják helyezni a tömeget, amelyik részt akart venni azon az 1972 májusi konferencián. – Végtelenül sajnálom, - bizonygatta neki a recepciónál a főportás, - de kénytelenek vagyunk önt egy kétágyasban elhelyezni. Megnézte a vendégek listáját. – A mási hölgy Francis Clare , a „ Mi Asszonyunk Apácarendből”. Önök egész biztosantetszését. Sarah Elias azonban nem volt olyan biztos ebben. A megszentelési mozgalomhoz tartozó pietisták nevelték őt egy nyugat pensylvániai kis mezővárosban, és nyomatékosan megtanították arra, hogy apácákban általában és különösképpen ne bízzék. De az igazi probléma az ő tragikus gyermekkorában volt az időtől fogva, hogy apja agyonlőtte anyját, az árvaházban töltött évek során addig a napig, hogy őt örökbefogadó család kitagadta, a lelke mélyéig megtanulta, hogy az emberek elküldenek valakit. És így amaga részéről elfordul az emberektől, kizárta őket az életéből és szószerint egy fal húzódott közte és környezete között. Amint már mondtam, ezekről a dolgokról senki sem tudott, amikor belépett a szállodai szobába és ott talált egy másik hölgyet. Francis nővér, egy okos gyengéd keresztyén nő, aki különös karizmával bírt a megsebzett emlékek gyógyítására, arra kérte őt, Saraht, hogy imádkozhassék érte. Azokban az órákban, amik ezután következtek, kiszállt belőle minden, a félelem, a harag, a keserűség, és a lelkébe a szeretet-nek és az Istentől elfogadottságnak folyama áradt belé. Amikor Saraht azon az estén megláttam, arckifejezése olyan mértékben megváltozott, hogy a mikrofonhoz kértem, hogy mindent mondjon el. Utána a zongoránál foglalt helyet. Amikor befejezte, minden jelenlévő felállt és tetszésüknek tapssal adtak kifejezést, amíg csak egy ráadást nem játszott. Négyszer tapsolták meg állva és a végén mindannyian megértettük, hogy maga a Szent Lélek muzsikált őrajta keresztül azon az estén. Sarah Elias csupán egyetlen eset volt abból az embercsoportból, amelynek a Szövetség szolgál; üzletasszonyoknak és női hivatást gyakorlóknak. Kezdetben olya erősen törődtem azokkal a férfiakkal, akik az igazi életet elszalasztották, hogy rajtuk kívül senki sem vettem észre. A Szövetség kezdeti éveiben az asszonyok, aki hozzánk jöttek többnyire hívő keresztyének voltak, akik keresték annak útját, hogy a férjüket is hitre juttathassák. Mikor azonban a Szövetsége jobban megismerték, a nők egy új csoportja jelent meg. férjezettek vagy hajadonok, fiatalok, vagy idősebbek, - mindnyájan foglalkozást űzők, akik a hagyományos gyülekezeti program által magukat éppúgy elhanyagoltnak érezték, mint a férfiak. Varrókörök, gyülekezeti tombolák és reggeli kávé tere-ferék ezeknek az orvosnőknek, tanítónőknek és titkárnőknek éppoly kevésbé jöhetett szóba, mint jómagamnak. Most értekezleteink női résztvevői közt voltak ügyvédnők, színésznők, gyárosok, elárusítók, de felírtam írótömbömre betegápolónőket is riporternőket is. – Demos? Rózsa lökött meg, és én felnéztem és a stewardess,aki egy tálcát nyújtott szendvicsekkel. Nem egy egész óra múlva Honoluluban fogunk landolni. Stewardessek, - írtam fel jegyzettömbömre. Utolsó konferenciánkon 5-en, vagy 6-an voltak közülük. Átfutottam a kézzel írt oldalakon. Egy világméretű evangélizáció minden elképzelhető módszerrel, mindenfajta ember számára. Megfelelő képet ad ez a Szövetségről? Mit mondott Rózsa? Beszélj egyetlen egyről és, hogy az milyen módon változott meg! Ez? Helyes volt, a világ összes statisztikái sem tudnák sohasem közvetíteni egyetlen újjászületésnek a Szent Lélek által történt csodáját. De hol kezdjem? És hol hagyjam abba? Ha én csak az egyszerű történetet akarnám elmondani ezekről, mint Georg Otis, vagy Valter Balck, vagy Ralph Haines generáli, akkor biztosan túllépném a beszédidőt és ki kellene hagynom az éppoly nagyszerű történeteket Jim Vattról, Otto Kundertről és Don Lockerről. A Szövetségben most ezerszámra voltak ilyen életrajzon, egyik olyan csodálatos, mint a másik, mindegyik páratlan, de mindegyiket összeköti az összes többivel egy arany imalánc. Mindegyik összekötve a többivel…! Hogyhogy ne mondjam el egy láncszemnek a történetét, egy következményt e végtelen szellemi láncreakcióban, amelyből Teljes Evangéliumi Üzletemberek Szövetsége állt?
a hatvanas évek elején történt egy péntek reggelen, hogy egy fiatalember hívása ért el hozzám, aki arra emlékeztetett, hogy nemrég Oklahomában egy csoporttalálkozón ismerkedtünk meg. – Shakarian úr! – mondta a fiatalember. – Azt szeretném, ha folytathatna egy beszélgetést az én nagybácsikámmal. Úgy gondolom, annyira vén már, hogy megismerje Krisztust. – Kicsoda a nagybátyja? – kérdeztem. – Shannon Vandruff. A név valahogyan ismerősnek tűnt. – Hol lakik. Megadott egy címet Downey város nagyon exkluzív lakónegyedében. – Mi a foglalkozása? – kérdeztem, már kissé idegesebben. – Ő egy „építőóriás”. Hallotta ön már hírét Cinderella Homs-nek? Ez az ő építővállalata.
Az volt az első gondolatom, hogy én ezzel az úrral sohasem folytathatok beszélgetést. Környezetünkben mindenki ismerte a Cinderella Homs – az egy mamutkonszern volt! Hogy felhívom, a végén bele kellett egyeznem, Shannon Vandruffot – és a következő szombaton valóban meg is tettem. Éppen nem az az őrült menedzsertípus volt, sőt, Shannon igen kellemes és kedélyes beszélgető partnernek bizonyult. Unokaöccsének teljesen igaza volt. Shanna kész volt rá, hogy a Jézusról szóló örömüzenetet befogadta. Ő és felesége. Veta meghívta Rózsát és engem ugyanaz estére a golfpálya melletti tágas házukba és később elkísértek minket Phőnixbe, Arizónába egy szövetségi konferenciára, ahol mindketten megkapták a Szent Lélekben való keresztséget. Most új név kerül bele ebbe a láncba. Dr. Ray Charles Jarman volt a lelkipásztora annak a nagy templomban South Gatiban , Kaliforniában, ahova Vandruffék 14 éve jártak. Dr. Jarman briliáns prédikációi folytán ez a templom egymillió dolláros épületté lett. Voltak ott kényelmes párnás ülések, nehéz keleti szőnyegek, egy klímaberendezés és importált márványoszlopok. Dr. Jarman egy mindennapi rádióprogramot tartott és Dél- Kalifornia intellektuális életében szellemi erőt jelentett. Az egyetlen, amit Vandruffék tőle soha nem hallottak, a Krisztusról szóló üzenet. Mint egyházának oly sok magas műveltségű férfija, már régen felhagyott azzal, hogy higgyen Jézus istenségében, csodákban és egyéb, „tudomány előtti” nézetekben. Viszont lelkiismeretes lelkipásztor volt, aki gyülekezetében mindenkinek komoly és reális dolgokat akart tolmácsolni. Ötven esztendőn át kereste ezt a realizált, amely úgy látszott, hogy mindig kicsúszik a kezéből. Belemélyedt a vallástudományba, a modernizmusba, lelkesedett az ökumenizmus és keresztyén tudományosság iránt. Amikor belső életét egyre üresebbnek látta, az ázsiai misztériumvalláshoz fordult többek között három évig meditált a ParamenhasaYoganandával. Belevetette magát az okkultizmusba, majd a teozófiába. 1961-ben, mielőtt a kábítószer törvénytelenné lett volna, felvetette magát San Franciscóban egy privát klinikára, ahol egy ápolónőért, egy orvost és egy pszichiátert azért fizetett, hogy huszonnégy órás LSD - mámora idején mellette legyenek, de ahelyett, hogy ebben Isten kijelentését kapta volna, a kísérlet vad lidércálmokat szerzett neki, amik hónapokon keresztül megismétlődtek. 1965 augusztusában Ray Charles Jarman a gyülekezetéből elindult Shannonékhoz. Amint az estély folytatódott, Jarman egyre rosszabbul lett. Énekeltek, imádkoztak, a bizonyságtételeket. „Dicsőség az Úrnak!” felkiáltásokkal hagyták jóvá. Jarmannak egyre arra kellet gondolni vajon a teológia fakultásbeli barátai is mit mondanának erre. Azután már valamivel később magnyílt az ajtó és ott állt, két úrtól támogatva az a nagyon lesoványodott nő, akit ő valamikor szemrevalónak talált, mélysötét árnyék volt a szemei alatt, ruhája úgy lógott rajta, mint egy ruhaasztalon. Ez a nő Florence húgom volt.
Amint Jarman rémülettől eltelve ránézett, a férfiak félig átvitték a szobán és óvatosan letették a székre. Florence autószerencsétlensége óta huszonöt év telt el. Az ő számára ez egy negyedévszázados személyes istentisztelet volt milyen sokszor énekelt Florence a zongoránál vagy az orgonánál a templomokban az USA sok államában! Most pontosan abban az időben, amit az álom előre megmondott, a rák egy formájában halálos beteg volt.
- Florence Shakarian? - kérdezte Shannon. Van elég ereje, hogy énekeljen nekünk? Florence mosolygott. – Megpróbálom. – válaszolta csupán. Mindkét kezét a homlokára tette és magasra emelte, de ahhoz nem voltelég ereje, hogy a fejét felemelje. Azután elkezdett énekelni. Ray Jarman egészen hirtelen közvetlenül szembetalálkozott azzal a realitással, amit ő olyan sokáig hiába keresett. Jarman operaismerő volt. Korunk nagy énekesei közül a legtöbbet hallotta. – De ilyen hangot még sohasem hallgattam. – bizonygatta később nekem. – Amikor énekelt, az számomra olyan volt, mintha egy angyal lépett volna csendesen a helységbe. Florence kért mindenki, hogy a refrénbe „Mily nagy vagy Te” kapcsolódjanak be. Ahogy ezt megtették az p hangja világosan lebegett a többieké felett, magasabban, és egyre magasabban, mint egy pacsirtának az ujjongó hangja, míg csak Jarman azt nem vélte, hogy a menny kapujánál áll. Ez volt Florence utolsó éneke. Ray Charles Jarman viszont számára első eset volt ez életében, hogy nyilvánosan sírt. De az a szokása, hogy mindent de mindent intellektusával felboncoljon, annyira be volt nála idegződve, hogy az értelme ellene fordult annak, amit a lelke a legmélyén megragadott. Csak néhány hónap után merte megtenni az ő számára olyan félelmetes ugrást a racionalizmus fekete árnyékán át. Magányos özvegy lakásában Shannon Vandurffal, mint tanúval együtt térdre ereszkedett – olyasmi volt ez, amit ő azelőtt soha nem tett - és arra kérte Jézust, hogy életét egészen vegye kezébe. Éppen olyan betöltve és örömteljesen állt fel, amilyen üres és félelemmel teli volt azelőtt.
Az új Ray Jarman számtalan sok embert ért el. Ezek közül viszont milyen sokan értek el másokat? Hol végződik az arany imalánc, amely valamennyiünket összeköt a többiekkel? Rágondoltam azokra a láncszemekre, amelyeket születésem előtt kovácsoltak. Magardion Mushigan prófétálta Kara Kalában:” Pontosan egy esztendőre fiad lesz.” Rágondoltam arra a fiúra, aki mindennap egy kocsirakomány friss zöldséget hordott széjjel, amelynek neve Jack volt. Milyen erős szétválaszthatatlan volt az a láncszem, amelyekre a Shakarianokat és a Musheganokat összekötötte, ott volt Margadich unokája, Harry, aki 1955-ben egy vasárnap az örmény pünkösdi templomban a Goodrich Boulevardon látomást kapott. Ő a személyt világossággal töltötte meg és szent olaj folyamát látta Issac Shakarian kiomleni. Ez egy hivatalba iktatás volt, az egetlen mód, amit a mi gyülekezetünk elismert. És így szolgált apám negyven esztendeig, mint ennek a gyülekezetnek laikus prédikátora, örmény hagyomány szerint nem kapott fizetést, megszerezte magának az államtól az engedélyt, hogy eskethessen és temettessen, prédikált minden vasárnap és törődött a tagok bajaival. Azután, egy késő őszi péntek estén, 1964. november 6.-án volt Harry Mushegannak még egy látomása. Aznap este én a Coloradó Holtelben voltam San Diegótól délre és éppen egy háromnapos körzeti konferenciát indítottam be. Gerry lányunk férjével, Gene Scalffal volt jelen. Ők mindketten szerették a csoportkonferenciánkat, de két kicsiny gyermekük miatt nem sokszor tudtak részt venni a találkozókon tudtam, mennyi fáradságot fordított rá, hogy ezen a konferencián részt vehessenek. Ezért voltam meglepődve, amikor Gerry engem felkeresett és sürgősen arra kért, hogy mindnyájan térjünk vissza Downeyba. – Nagyapáról van szó. – mondta. – A kórházban fekszik. – Kórházban? De hiszen nem is beteg. A legjobb állapotban volt, amikor ma délután az irodában hagytam! A kórház recepciójánál azt mondták, hogy apám az utca mások oldalán levő épületben van. Milyen különös, gondoltam, amint beléptem a kis, egyemeletes házba, hogy ide fektették, ahol minden olyan elhagyatott és sötét. Hol maradtak a nővérek? – De azután lett világos számomra, hogy ez a kis épület a hullacsarnok volt. Apám egy magas, fehér asztalon nyugodott. Nem csoda, hogy ez nekem senki se tudta elmondani. Apa és fiú még sohasem voltak olyan közel egymáshoz! Ott álltam az egyszerű kis helységben és úgy tűnt, mintha hallanám a hangját, amint már annyiszor is történt, ha alkalmam nyílt arra, hogy valahol a Földön Jézusról mondjak híradást. „ Menj csak Demos! Majd én törődöm a te üzleteddel!” otthon Dr. Donald Griggs várt ránk. Jól tudtam apám nem volt beteg. – Olyan módon halt meg, ahogyan az ősi pátriarchák mentek haza. – vigasztalt Dr. Griggs. – Ereje teljében, nem betegségben és gyengeségben. Az esti újságot olvasta és egyserűen elaludt. Haláláról csak Dr. Giggs és a legközelebbi családi hozzátartozók tudtak. Ezért voltunk meglepődve, amikor Harry Mushegan Atlantából, Georiából, ahol most prédikátori állást töltött be, felhívott. – Az öreg férfiakat, - mondta – az előbb láttam, valamennyit! Nagyapámat, apámat, mindazokat, akikre gyermekkoromtól emlékeszem. És néhány olyat is, akikre nem emlékeszem, akiket sohasem láttam. Körülbelül egy órával ezelőtt láttam mindezeket a fehérszakállú pátriarchákat, ahogyan összefutottak és futtukban kitárták karjaikat, mintha valakit fogadni akarnának. És azután megpillantottam Iszákot, amint ő hozzájuk sietett.
Hosszabb ideig csend volt a vonalban. – Iszák elaludt ugye? – kérdezte Harry azután csendesen.
Fetlettük a biztosítóövet landoláshoz; a repülő könnyedén oldalt billent és elkezdte a landolásra repülést.
Eredj csak Demos…!
Hiszen éppen ez volt az, amit Isten valamennyiünknek mondott Jim, John, Bill, Marry! A kiküldetés kezdetén nem mindig mondta meg nekünk, hova menjünk. Gondoltam a második üzenetre, amit olyan hosszú idővel ezelőtt kapott, amely még mindig lepecsételve és felnyitatlan maradt. Egy nagy keresztyénüldözésről óv az bennünket, mielőtt az Úr visszajön? Személy szerint én ezen a véleményen vagyok. Arra gondolok, hogy számunkra a Lélek előkészítésként adatott arra az időre, hogy bennünket az egy Krisztus-testben kössön össze, hogy mindnyájunkat ennek a testnek a gyógyulásáért való szolgálatra utasítson. Sokszor kérdezem magamtól, ki kapja majd a parancsot, hogy nyissa fel az üzenetet és hirdesse ki Krisztus gyülekezetének.
De nem is ez a fontos! Fontos az, hogy ő mindnyájunkat útra küld. Előre! Azzal az ajándékkal amit Ő adott, - abban a tudatban, hogy mi leszünk a Földön a legboldogabb emberek, ha ezeket az ajándékokat felfedezzünk és használjuk. Mindegy, hogy körülöttünk a világ hogyan néz ki.
A gép egy kis szökdécseléssel földet ért és a fogadóépülethez gördült.
Rózsa az ülés alatt kotorászott a dolgainak után.
- Készen vagy, Demos? – kérdezte.
- Én készen vagyok, Rózsa!
Ráléptünk a mozgólépcsőre és együtt mentünk az Istennel leendő legközelebbi kaland felé.