Sok rendezvényünk egyikén a szónok egy evangélista volt Keletről. Úgy tett, mintha a legmagasabb ajánlásra jött volna ide. De az ezüstös, vállig érő hajtincsével, mesterkélt mozgásával egy evangélistának komikus figura volt. Első pillanattól úgy rémlett nekem, hogy rendkívüli érdeklődéssel bír az áldozati pénz iránt. Többször hangoztatta, hogy más helyeken a gyűjtés közvetlenül őneki jut.
- Itt úgy lenne, - mondtam – ha az Ön saját összejöveteléről lenne szó. Amikor egy evangélistának saját missziós szervezete van, neki fizetéseket, hirdetéseket, valamint utazási és tartózkodás költségeket kell fizetnie, akkor magától értetődően számol az áldozati pénzzel, hogy fedezhesse minden költségét. Így azonban maga az evangélista az, aki bérli a helyet és állítja ki a személyzetet.
Ha viszont mi finanszírozzuk az összejöveteleket, akkor az evangélistának nem kell törődnie ezekkel a kiadásokkal – még életfenntartásával sem, tehát ellátásával, mivel ő a mi házunkban lakik és Rózsa jó házikosztját eszi! Rózsa és én, mondtam neki, minden nagyobb rendezvénykor több száz dollárt adunk ki, amit mi nem várunk, nem kívánunk vissza. A főkiadások fedezve vannak, akkor az áldozat a gyülekezeté. Egyetlen kivétel van: egyszer hetenként szedünk úgynevezett „szeretetáldozatot”, egy gyűjtést az evangélisták személyes szükségleteire. Az lett a megtapasztalásunk, hogy egy hathetes evangélizáció végén elég a pénze ahhoz, hogy a legközelebbi összejövetel sorozatát ő maga finanszírozhassa. Tudatosan mentem bele minden részletbe vele, mert láttam rajta, hogy csak a pénz jár az eszébe. De még e felvilágosítás után is folytatta, hogy minden összejövetel végén érdeklődjék a bevétel után. – Sokkal többet kaphatnátok ennél. – mondta. – Nem jól csináljátok. Meg kell ütnötök a szívek húrjait, ha azt akarjátok, hogy az emberek az adakozásra megmozduljanak. – Mi azonban egyáltalán nem akarjuk, hogy adjanak. – mondta Rózsa a vacsoránál. – Nem azért, mert kérjük őket arra! Ha a Szent Lélek indítja őket arra, hogy adakozzanak, az más. Ő az, Aki meghatározza egyes összegek kiadását.
Ebben a férfiban az volt a sajátságos, hogy dacára a pénz iránti szertelen érdeklődésének, felkent, Istentől ihletett beszélő volt. Még sohasem volt nagyobb hallgatóságunk, mint azon a nyáron. Még sohasem jött több ember előre az oltárhoz és még sohasem éltünk át dicsőségesebb gyógyulásokat. Egyik este egy süket gyermek életében először hallott és gyógyulását a hét végén orvosok igazolták. Néhány nappal később egy asszony egy szörnyű golyvától szabadult meg, amely csúnyán eltorzította őt. Végül elérkezett az utolsó vasárnap délután. Tízezernél több ember tolongott a hatalmas sátorba, amikor Bob Smith (nem ez az igazi neve) egy megrázó záró prédikációt tartott. Valóban áldott szónok ez, gondoltam, és annak is örültem, hogy az összejövetelek pénzügyileg is áldottak voltak, hiszen ez a szegény fickó ezért a dologért láthatóan derekasan buzgólkodott. Gazdag szeretetáldozatot fog kapni, hogy abból aztán otthon keleten egyéb helyeken is finanszírozhassa további evangélizációját. Szemeimmel áttekintettem a jelenlévők sorait. Láttam mennyire lenyűgözte őket a beszéd. Mi volt a válasz, hogy Isten mától kezdve reálissá és élővé tegye az embert?
– Isten gazdagabb leggazdagabb áldásait, - mondta Smith, és gondolataim hirtelen visszatértek a prédikációra. – nem adhatja Ő azt nektek, mielőtt ti nem adtatok Őneki előtte. Ürítsétek ki pénztárcáitokat, barátaim, hogy Ő betölthessen titeket a Menny egész gazdagságával!
Mit beszélt ez az ember a pénztárcákról? Hiszen a záró összejövetelen egyáltalán nem is kellene semmiféle gyűjtésnek lenni már.
– Ki akar adni? – tartott ki mellette. – Adjatok az áldozat örömével! Adjatok, míg csak meg nem oldjátok Isten kezét arra, hogy nektek adhasson!
Egy rószaszín ruhás nő jött le a járdán egészen a pódiumig. Smith az asztal elé ment, áthajolt a cserepes virágokon, hogy átvegye, amit nyújtanak feléje! Itt is, ott is akadtak a nagy sátortető alatt, akik előrejöttek. Felemelkedtem a székemről az emelvény hátsó részén és oldalra hajoltam. Ott a mellvéd mögött egy kis csoport alakult rendezőkből és helybeli lelkészekből.
- Mit képzel ez tulajdonképpen? – kérdezte Rózsa testvére, Edward. – Nincsen joga ezt tenni. – Meg kell akadályoznunk ebben. – helyeseltem. De hogyan? Azok az emberek, akik belementek ebbe, valóban meg volt hatódva – még ha a prédikátorok nem voltak is. Most sírt, miközben az áldozatokat begyűjtötte.
– Köszönöm testvérem! Isten fizesse meg, nővér! Isten áldjon meg téged… és téged… és téged…!
Mit tehettünk? Az emberek heteken át hallgatták ezt az embert, amint Isten Igéjét hirdette, látták a gyógyulásokat, amik itt történtek. Szolgálata eredményeként sokan szentelték életüket Jézusnak. Ha mi most megszégyenítjük őt, nem ásnánk-e alá ezeknek hitét?
– De ügyelni fogunk rá, nehogy eltűnjön ezeknek az embereknek a pénzével. – mondta Edward.
Edward volt ezeknél az összejöveteleknél a rendezők vezetője. Az arcátlan felhívás tartott. Mint különleges nyílt bizonyságtételt állította be a dolgot, kijönni „mindenek szemei elé”. Másodszor, sőt harmadszor kijönni pedig az átadásnak még nagyobb bizonysága volt. Érthetetlenül ugyan, de a gyűjtés 2,5 óráig tartott. Itt is, ott is láthattam néhány hallgatót, akik az eseményeken éppúgy megdöbbentek mint én, több mint 400-an már elhagyták az alkalmat. De az összejövetelen levők többsége fellelkesült saját cselekedetén. Időnként úgy rémlett, mintha az egész sátor egyidejűleg talpon volna és előre hullámzana, hogy a pénzét az evangélista lábánál levő áldozati perselybe tegye. Végül, amikor már alig volt néhány bankjegy egy-egy pénztárcában vagy erszényben, záróimára hajtotta meg a fejét. Ügyesen, mint valami katonai hadgyakorlaton, Edward embereivel a pódiumra rohant. Mielőtt Smith kifogást emelhetett volna, megragadták a perselyeket és a pódium hátsó végére vitték.
– Emberek! Ah, Testvérek! – dadogta Smith. – Én, én áldottam meg ezeket az adományokat! - Ámen! – kiáltották a rendezők és eltüntették a pénzt a függöny mögötti részben, amit irodaként használtunk. Néhány perccel később ott voltunk ebben a provizórikus irodában és kezdtük a pénzt megszámolni, amikor hirtelen berohant Smith, akinek a halántékán a méregtől remegtek. – Ez az enyém! – mondta. – Minden az enyém!
Egy öreg, puha bőr aktatáskát hozott magával, amit az asztalra dobott. Ezt eddig még nem láttam nála. Biztosan nem volt nála akkor, amikor délután Rózsával és velem Downeyből eljött. Felszakította a táskát és elkezdte belegyömöszölni a bankjegyeket, amik az asztalon voltak. Edward megragadta a táska fogantyúját, míg egy másik rendező Smith-t a karjánál fogta meg.
– Ne nyúljon hozzá! Ez az én hangom volt, amikor ezt mondtam nekik: - Ne tegyétek kezeteket erre az emberre!
A rendezők értetlenül rámmeredtek. Én éppoly szótlan voltam, mint ők. Mert hirtelenül úgy tűnt, mintha nem egy felindult, haragos prédikátorra néznék, hanem Saulra, Izrael királyára és hallanám a Biblia Igéjét: „Vajon ki elemelhetné fel kezét az Úrnak felkentje ellen…” (1 Sám. 26:9.) Dávid szavai voltak ezek, emlékeztem rájuk és ő abban a pillanatban mondta ezeket, miután Saul elfordult az Úrtól, engedetlenné lett Őiránta, tudatosan Őellene harcolt. De Dávid szemében Saul mindig az az ember volt, akin keresztül Isten ereje és áldása ömlött, amint Bob Smithnél is láttuk.
Amilyen gyorsan csak tudta mozgatni kezeit, a bankjegyeket Smith a táskába tette, tömte.
– Demos! – mondta Edward. – Nem látod mit csinál?
– De látom!
– És hagyod?
Smith szólalt meg:
– Ez az enyém, nem?
A táskát most az asztallap alatt tartotta és karjával kotorta bele a pénzt.
– Igen Bob, tiéd. – hagytam helybe és még mindig nem tudtam hinni a saját hangomnak. – Isten az Ő pénzét nem ilyen módszerekkel szerzi.
– Módszerek? – vágott vissza Smith megvetően. – Te egyáltalán semmit sem tudsz módszerekről. Te esztelen vagy Shakarian. Ti valamennyien bolondok vagytok!
Bekapcsolta a táska zárját és ott állt, vadul tekintve körül, a laikusok és prédikátorok körében.
– Hiszen itt fantasztikus dolgok folynak és ti azt nem is tudjátok! Hátrafelé mozgott az ajtó irányába, és tapogatózott maga mögött a függöny hasadéka után. A következő pillanatban eltűnt. Mindkét kezemmel Edward vállára kellett nehezednem, hogy visszatartsam attól, hogy utána fusson.
– Mit csináljunk mi ezzel a pénzzel? Ez nem Istentől van és én nem tudom elképzelni, hogy Isten azt megáldja.
Még egyszer az volt az érzésem, hogy olyan szavakat kaptam, amik nem tőlem származnak. Azután elmúlt ez a pillanat és egy nagy csömör hatalmasodott el rajtam. – Csömör az emberek, az összejövetelek, a sátrak, a pódiumok és a hangosan beszélők iránt. Beléptünk a hatalmas sátorba. A tömeg a kijárat felé mozgott. Önkéntes segítők az egyes gyülekezetekből összecsukták a székeket a sorokban összerakták. Bob Smithből többé semmit sem lehetett látni. Felfedeztem Rózsát és kértem, hogy menjen haza. Még órákig eltarthat, míg én ezzel az estével mindenben elkészülök. Még meg kellett szervezni a kitakarítást és megrendelni a városból a szerelőket. Reggel újra vissza kell jönnöm, hogy a sátor helyét elpaníroztassam. És énnekem ettől olyan csömöröm volt, olyan szörnyű csömöröm…
Otthon, Richard szobájában semmi nyoma sem volt többé annak a férfinak , aki hét hétig ott lakott. Ruhája ki volt szedve a szekrényből, két kofferje eltűnt, még a fogkeféje sem volt ott a fürdőszobában. Hogy ezeket mikor pakolta be, azt senki sem tudta közülünk, egyik családtagunktól sem búcsúzott el és nem mondott „ köszönöm”- öt Rózsának a heteken át tartó vendéglátásáért. Hat év telt el, amikor újból hallottam Bob Smithről. Egy reggel hirtelen bejött az irodámba a hármas üzemben, soványan,, borotválatlan, ócskán öltözve – minden jelével annak, hogy egyetlen fillérje sincs. Elmondott nekem egy hosszas szerencsétlen mesét és útiköltséget kért Detroitig, amit megadtam neki. Három évvel később hallottuk, hogy meghalt. Ez volt az első, de semmi esetre sem az utolsó eset, hogy Rózsa és én olyan jelenségre bukkantunk, hogy egy ember, aki hatalmas, Isten által munkát vitt végbe embereken, személyesen elriasztó életet élt. Sokszor az volt a probléma, ami Smithnél: a pénz. Sokszor a nők. Más esetekben az alkohol, vagy kábítószer élvezet, vagy szexuális perverzió. Miért áldja meg Isten az ilyen emberek szolgálatát? Az Ő Igéjének ereje az, amely függetlenül munkálkodik azoktól az emberektől, akik hirdetik? Vagy a hallgatók hite? Nem tudom. De két dolgot biztos. Azok az emberek, akik az ilyen összejöveteleken szívüket és pénzüket odaadták, nem vesztették el amiatt jutalmukat, még ha az emberi eszköz fogyatékos volt is. És azok a szavak, amiket kimondtam, anélkül, hogy értettem volna, hamarosan igaznak bizonyultak. „Ne nyúljatok hozzá!” ezek az emberek Isten kezében voltak és felismertem, hogy nincsen megengedve nekem, hogy efelett sokat töprengjek. Sokszor kellett emlékeznem Charles Price szavaira, amint teljes melankóliával jelentette ki: „Azok az emberek, akik az arcvonalban állnak, megsebesülnek.” És gondolnom kell azokra a veszélyekre és kísértésekre, amiknek ki vannak téve az ilyen emberek és meg kellett kérdeznem magamat, vajon eleget imádkoztam-e Bob Smithért… Charles Price, amint ő előre tudta, 1946-ban halt meg.
- Itt úgy lenne, - mondtam – ha az Ön saját összejöveteléről lenne szó. Amikor egy evangélistának saját missziós szervezete van, neki fizetéseket, hirdetéseket, valamint utazási és tartózkodás költségeket kell fizetnie, akkor magától értetődően számol az áldozati pénzzel, hogy fedezhesse minden költségét. Így azonban maga az evangélista az, aki bérli a helyet és állítja ki a személyzetet.
Ha viszont mi finanszírozzuk az összejöveteleket, akkor az evangélistának nem kell törődnie ezekkel a kiadásokkal – még életfenntartásával sem, tehát ellátásával, mivel ő a mi házunkban lakik és Rózsa jó házikosztját eszi! Rózsa és én, mondtam neki, minden nagyobb rendezvénykor több száz dollárt adunk ki, amit mi nem várunk, nem kívánunk vissza. A főkiadások fedezve vannak, akkor az áldozat a gyülekezeté. Egyetlen kivétel van: egyszer hetenként szedünk úgynevezett „szeretetáldozatot”, egy gyűjtést az evangélisták személyes szükségleteire. Az lett a megtapasztalásunk, hogy egy hathetes evangélizáció végén elég a pénze ahhoz, hogy a legközelebbi összejövetel sorozatát ő maga finanszírozhassa. Tudatosan mentem bele minden részletbe vele, mert láttam rajta, hogy csak a pénz jár az eszébe. De még e felvilágosítás után is folytatta, hogy minden összejövetel végén érdeklődjék a bevétel után. – Sokkal többet kaphatnátok ennél. – mondta. – Nem jól csináljátok. Meg kell ütnötök a szívek húrjait, ha azt akarjátok, hogy az emberek az adakozásra megmozduljanak. – Mi azonban egyáltalán nem akarjuk, hogy adjanak. – mondta Rózsa a vacsoránál. – Nem azért, mert kérjük őket arra! Ha a Szent Lélek indítja őket arra, hogy adakozzanak, az más. Ő az, Aki meghatározza egyes összegek kiadását.
Ebben a férfiban az volt a sajátságos, hogy dacára a pénz iránti szertelen érdeklődésének, felkent, Istentől ihletett beszélő volt. Még sohasem volt nagyobb hallgatóságunk, mint azon a nyáron. Még sohasem jött több ember előre az oltárhoz és még sohasem éltünk át dicsőségesebb gyógyulásokat. Egyik este egy süket gyermek életében először hallott és gyógyulását a hét végén orvosok igazolták. Néhány nappal később egy asszony egy szörnyű golyvától szabadult meg, amely csúnyán eltorzította őt. Végül elérkezett az utolsó vasárnap délután. Tízezernél több ember tolongott a hatalmas sátorba, amikor Bob Smith (nem ez az igazi neve) egy megrázó záró prédikációt tartott. Valóban áldott szónok ez, gondoltam, és annak is örültem, hogy az összejövetelek pénzügyileg is áldottak voltak, hiszen ez a szegény fickó ezért a dologért láthatóan derekasan buzgólkodott. Gazdag szeretetáldozatot fog kapni, hogy abból aztán otthon keleten egyéb helyeken is finanszírozhassa további evangélizációját. Szemeimmel áttekintettem a jelenlévők sorait. Láttam mennyire lenyűgözte őket a beszéd. Mi volt a válasz, hogy Isten mától kezdve reálissá és élővé tegye az embert?
– Isten gazdagabb leggazdagabb áldásait, - mondta Smith, és gondolataim hirtelen visszatértek a prédikációra. – nem adhatja Ő azt nektek, mielőtt ti nem adtatok Őneki előtte. Ürítsétek ki pénztárcáitokat, barátaim, hogy Ő betölthessen titeket a Menny egész gazdagságával!
Mit beszélt ez az ember a pénztárcákról? Hiszen a záró összejövetelen egyáltalán nem is kellene semmiféle gyűjtésnek lenni már.
– Ki akar adni? – tartott ki mellette. – Adjatok az áldozat örömével! Adjatok, míg csak meg nem oldjátok Isten kezét arra, hogy nektek adhasson!
Egy rószaszín ruhás nő jött le a járdán egészen a pódiumig. Smith az asztal elé ment, áthajolt a cserepes virágokon, hogy átvegye, amit nyújtanak feléje! Itt is, ott is akadtak a nagy sátortető alatt, akik előrejöttek. Felemelkedtem a székemről az emelvény hátsó részén és oldalra hajoltam. Ott a mellvéd mögött egy kis csoport alakult rendezőkből és helybeli lelkészekből.
- Mit képzel ez tulajdonképpen? – kérdezte Rózsa testvére, Edward. – Nincsen joga ezt tenni. – Meg kell akadályoznunk ebben. – helyeseltem. De hogyan? Azok az emberek, akik belementek ebbe, valóban meg volt hatódva – még ha a prédikátorok nem voltak is. Most sírt, miközben az áldozatokat begyűjtötte.
– Köszönöm testvérem! Isten fizesse meg, nővér! Isten áldjon meg téged… és téged… és téged…!
Mit tehettünk? Az emberek heteken át hallgatták ezt az embert, amint Isten Igéjét hirdette, látták a gyógyulásokat, amik itt történtek. Szolgálata eredményeként sokan szentelték életüket Jézusnak. Ha mi most megszégyenítjük őt, nem ásnánk-e alá ezeknek hitét?
– De ügyelni fogunk rá, nehogy eltűnjön ezeknek az embereknek a pénzével. – mondta Edward.
Edward volt ezeknél az összejöveteleknél a rendezők vezetője. Az arcátlan felhívás tartott. Mint különleges nyílt bizonyságtételt állította be a dolgot, kijönni „mindenek szemei elé”. Másodszor, sőt harmadszor kijönni pedig az átadásnak még nagyobb bizonysága volt. Érthetetlenül ugyan, de a gyűjtés 2,5 óráig tartott. Itt is, ott is láthattam néhány hallgatót, akik az eseményeken éppúgy megdöbbentek mint én, több mint 400-an már elhagyták az alkalmat. De az összejövetelen levők többsége fellelkesült saját cselekedetén. Időnként úgy rémlett, mintha az egész sátor egyidejűleg talpon volna és előre hullámzana, hogy a pénzét az evangélista lábánál levő áldozati perselybe tegye. Végül, amikor már alig volt néhány bankjegy egy-egy pénztárcában vagy erszényben, záróimára hajtotta meg a fejét. Ügyesen, mint valami katonai hadgyakorlaton, Edward embereivel a pódiumra rohant. Mielőtt Smith kifogást emelhetett volna, megragadták a perselyeket és a pódium hátsó végére vitték.
– Emberek! Ah, Testvérek! – dadogta Smith. – Én, én áldottam meg ezeket az adományokat! - Ámen! – kiáltották a rendezők és eltüntették a pénzt a függöny mögötti részben, amit irodaként használtunk. Néhány perccel később ott voltunk ebben a provizórikus irodában és kezdtük a pénzt megszámolni, amikor hirtelen berohant Smith, akinek a halántékán a méregtől remegtek. – Ez az enyém! – mondta. – Minden az enyém!
Egy öreg, puha bőr aktatáskát hozott magával, amit az asztalra dobott. Ezt eddig még nem láttam nála. Biztosan nem volt nála akkor, amikor délután Rózsával és velem Downeyből eljött. Felszakította a táskát és elkezdte belegyömöszölni a bankjegyeket, amik az asztalon voltak. Edward megragadta a táska fogantyúját, míg egy másik rendező Smith-t a karjánál fogta meg.
– Ne nyúljon hozzá! Ez az én hangom volt, amikor ezt mondtam nekik: - Ne tegyétek kezeteket erre az emberre!
A rendezők értetlenül rámmeredtek. Én éppoly szótlan voltam, mint ők. Mert hirtelenül úgy tűnt, mintha nem egy felindult, haragos prédikátorra néznék, hanem Saulra, Izrael királyára és hallanám a Biblia Igéjét: „Vajon ki elemelhetné fel kezét az Úrnak felkentje ellen…” (1 Sám. 26:9.) Dávid szavai voltak ezek, emlékeztem rájuk és ő abban a pillanatban mondta ezeket, miután Saul elfordult az Úrtól, engedetlenné lett Őiránta, tudatosan Őellene harcolt. De Dávid szemében Saul mindig az az ember volt, akin keresztül Isten ereje és áldása ömlött, amint Bob Smithnél is láttuk.
Amilyen gyorsan csak tudta mozgatni kezeit, a bankjegyeket Smith a táskába tette, tömte.
– Demos! – mondta Edward. – Nem látod mit csinál?
– De látom!
– És hagyod?
Smith szólalt meg:
– Ez az enyém, nem?
A táskát most az asztallap alatt tartotta és karjával kotorta bele a pénzt.
– Igen Bob, tiéd. – hagytam helybe és még mindig nem tudtam hinni a saját hangomnak. – Isten az Ő pénzét nem ilyen módszerekkel szerzi.
– Módszerek? – vágott vissza Smith megvetően. – Te egyáltalán semmit sem tudsz módszerekről. Te esztelen vagy Shakarian. Ti valamennyien bolondok vagytok!
Bekapcsolta a táska zárját és ott állt, vadul tekintve körül, a laikusok és prédikátorok körében.
– Hiszen itt fantasztikus dolgok folynak és ti azt nem is tudjátok! Hátrafelé mozgott az ajtó irányába, és tapogatózott maga mögött a függöny hasadéka után. A következő pillanatban eltűnt. Mindkét kezemmel Edward vállára kellett nehezednem, hogy visszatartsam attól, hogy utána fusson.
– Mit csináljunk mi ezzel a pénzzel? Ez nem Istentől van és én nem tudom elképzelni, hogy Isten azt megáldja.
Még egyszer az volt az érzésem, hogy olyan szavakat kaptam, amik nem tőlem származnak. Azután elmúlt ez a pillanat és egy nagy csömör hatalmasodott el rajtam. – Csömör az emberek, az összejövetelek, a sátrak, a pódiumok és a hangosan beszélők iránt. Beléptünk a hatalmas sátorba. A tömeg a kijárat felé mozgott. Önkéntes segítők az egyes gyülekezetekből összecsukták a székeket a sorokban összerakták. Bob Smithből többé semmit sem lehetett látni. Felfedeztem Rózsát és kértem, hogy menjen haza. Még órákig eltarthat, míg én ezzel az estével mindenben elkészülök. Még meg kellett szervezni a kitakarítást és megrendelni a városból a szerelőket. Reggel újra vissza kell jönnöm, hogy a sátor helyét elpaníroztassam. És énnekem ettől olyan csömöröm volt, olyan szörnyű csömöröm…
Otthon, Richard szobájában semmi nyoma sem volt többé annak a férfinak , aki hét hétig ott lakott. Ruhája ki volt szedve a szekrényből, két kofferje eltűnt, még a fogkeféje sem volt ott a fürdőszobában. Hogy ezeket mikor pakolta be, azt senki sem tudta közülünk, egyik családtagunktól sem búcsúzott el és nem mondott „ köszönöm”- öt Rózsának a heteken át tartó vendéglátásáért. Hat év telt el, amikor újból hallottam Bob Smithről. Egy reggel hirtelen bejött az irodámba a hármas üzemben, soványan,, borotválatlan, ócskán öltözve – minden jelével annak, hogy egyetlen fillérje sincs. Elmondott nekem egy hosszas szerencsétlen mesét és útiköltséget kért Detroitig, amit megadtam neki. Három évvel később hallottuk, hogy meghalt. Ez volt az első, de semmi esetre sem az utolsó eset, hogy Rózsa és én olyan jelenségre bukkantunk, hogy egy ember, aki hatalmas, Isten által munkát vitt végbe embereken, személyesen elriasztó életet élt. Sokszor az volt a probléma, ami Smithnél: a pénz. Sokszor a nők. Más esetekben az alkohol, vagy kábítószer élvezet, vagy szexuális perverzió. Miért áldja meg Isten az ilyen emberek szolgálatát? Az Ő Igéjének ereje az, amely függetlenül munkálkodik azoktól az emberektől, akik hirdetik? Vagy a hallgatók hite? Nem tudom. De két dolgot biztos. Azok az emberek, akik az ilyen összejöveteleken szívüket és pénzüket odaadták, nem vesztették el amiatt jutalmukat, még ha az emberi eszköz fogyatékos volt is. És azok a szavak, amiket kimondtam, anélkül, hogy értettem volna, hamarosan igaznak bizonyultak. „Ne nyúljatok hozzá!” ezek az emberek Isten kezében voltak és felismertem, hogy nincsen megengedve nekem, hogy efelett sokat töprengjek. Sokszor kellett emlékeznem Charles Price szavaira, amint teljes melankóliával jelentette ki: „Azok az emberek, akik az arcvonalban állnak, megsebesülnek.” És gondolnom kell azokra a veszélyekre és kísértésekre, amiknek ki vannak téve az ilyen emberek és meg kellett kérdeznem magamat, vajon eleget imádkoztam-e Bob Smithért… Charles Price, amint ő előre tudta, 1946-ban halt meg.