És így képződött a Cliftonbeli szombati találkozóból először 4 csoport, azután 5, majd 10. Ma Los Angeles területén 42 csoport van – mindegyiknek meg van a külön karaktere. Némelyik túláradó, némelyik meg tartózkodó. Egyesek a tant hangsúlyozzák, mások a megszentelődést, az evagnélizációt vagy az ifjúsági munkát. De anélkül az első esztendei látszólag reménytelen küszködés nélkül egyik sem létezne. Úgy volt az mindenütt, ahol egy szövetség keletkezett – az első év látszott minden téren a legnehezebbnek. Például Minneapolis 1955-ben egy vendéglátó üzem tulajdonos 13 emberünket meghívta a Szövetségből, hogy az első Minnesotai csoport megnyitó bankettjára menjenek el. Egy hóvihar dacára az egész országból igyekeztünk oda. Én C. C. Forddal, egy denveri építési vállalkozóval repültem az ő 4 üléses Cessnáján és hálás voltam, hogy gyülekezetünkből senki sem láthatta, amint a kis egymotoros gép eszeveszetten szökdécselt a levegőben.
Minnepalisban a repülőtéren Clayton Sommore várt bennünket. ő derített fényt a szörnyen rossz időre. – mi hozzá vagyunk szokva, hogy itt Minnepolisban havazik. Ma este 250 fontos üzletember fog minket meglátogatni. Az éttermében felfedeztük, miért volt ő olyan bizakodó abban, hogy olyan nagy gyülekezés lesz nála. Sült csirke, házi kenyér, friss almapástétom – a pincérek éppen hordták a mindenféle ínyencsé-get a hosszú büféasztalokra, amitől az ember számára összefutott a nyál. A Szövetségből mind a tizenhárman rendben megérkeztek a rossz idő ellenére, ami engem igen megnyugtatott. Ott álltunk körben és lapozgattunk határidőnaplóinkban, miközben Sonmore a helybelieket üdvözölte, akik lassanként érkeztek. Közeledett a 19 óra, a bankett kezdeti ideje. 28 ember gyűlt össze az étkezőben, számolta meg Clayton Sonmore – 13-an közülünk, 15-en Minneapolisból. 19.30 az idő. 28 éhes ember nézegetett a megrakott büfé asztalok felé. – A rossz idő otthon tartja az embereket. – vélekedett valaki. De az ablako-kon keresztül hallhattuk a forgalom zaját, amely a jól elkészített utakon mozgott. 20 órakor leültünk enni. A helyiségben kevesebb volt az ember, mint az asztal. Sonmore arca kész tanulmány volt. Én jól tudtam, milyen rosszul érezheti magát. De tudtam még valamit. Ez itt a minta volt, Isten mintája. Beszéltem a kiábrándult étteremtulajdonosnak a mi Los- Angeles-i tapasztalatainkról, amikor egyszer sem tudtunk mit csinálni a reggelivel, amint most itt is van az ételekkel.
- De Istennek nincs szüksége óriási számokra, hogy művét megindítsa. Csak pár emberre van szüksége minden helyen. – Ne arra a 236 üres helyre nézz! – mondtam neki. – Hanem nézz arra a 14-re, akik eljöttek. Ezekkel Isten a feje tetejére tudja állítani városokat. Csodálatos egy összejövetel volt ez. a főszónok Henry Krausz volt, egy Hutchinsonból való gyáros, Kansasból és a Szövetség igazgató – tanácsának elnöke. Henry felállt és úgy nézett a csaknem üres helységbe, mintha az telve volna. Nem prédikációt tartott, hanem elmondta a saját történetét.
Amint egy napon a búza földjét szántotta és közben imádkozott, amint ezt gyakran tette, egyedül a traktorján. Isten egy újfajta ekét mutatott neki. Henry Krause technikailag nem volt különösen tehetséges, de az az eke, amit szemei előtt látott, minden részletében tökéletes volt. Amikor hazament, egy rajzot készített róla. És minél többet nézte, annál inkább felismerte, hogy egy ilyen ekével, ha az működne, ugyanazzal a traktorral háromszor annyi földet szánthatna fel ugyanannyi idő alatt. Henry pontosabb vázlatokat készített és elment azzal a környékbeli gyárosokhoz. Ugyanaz volt a reakciója a technikai szakértőknek mindenütt: ez a dolog nem fog működni. Henry nem volt szakértő és nem volt technikus.. de hitte, hogy az ő mintáját Istentől kapta és tudta, hogy Isten nemcsak szakértő, hanem mesteri kézműves is. Így aztán Henry maga kezdte el pajtájában megépíteni az ekét, miközben minden egyes darabját hulladék vasból és használt alkatrészekből állította elő. Ez négy hónapig tartott. Ezalatt a saját kovácsműhelyében addig dolgozott, amíg csak olyan nem lett az eke, mint amilyennek látta traktorja után akasztotta és kiment vele a földre. Természetesen működött is.
A „Krause – eke” ma az egész világon ismert, és Henry Krause az országban a legnagyobb mezőgazdasági eszköz gyáros lett – egy üzletember, aki idejének felét és egész szívét az Úr szolgálatára szentelte. Úgy tűnt, mintha a helyiség elektromos energiával töltődött volna fel. Amikor Henry beszélt, szinte szó szerint lehetett érezni, hogyan szállt alá Isten Lelke az egybegyűltekre. Három férfi Minneapolisból megkapta Szent lélekben való keresztséget, mialatt asztaluknál ültek, anélkül, hogy valaki rájuk tette volna kezét, vagy imát mondott volna. Mi valamennyien köréjük gyűltünk és örvendeztünk, amikor egy pincér a konyhából berohant.
- Mr. Sonmore! Kitudna jönni egy pillanatra, lent a pincében az egyik fűtőt roham érte hirtelen. A pincér nem tudta, hogy szívroham-e az, vagy egy epilepsziás roham. Többen lesiettünk a lépcsőn. A kazánházon kívül egy csoport ember egy fiatalembert tartott fogva a széken, és hirtelen nevetnem kellett. Ez az ember nem volt beteg. Egyszerűen az történt vele, amire az örmény gyülekezetben „öregek” gondoltak, amikor azt mondták: „Isten ereje alatt van.” – Testvér! – mondtam. – Dicsőítsd Istent! Köszönd meg Neki, hogy Ő téged ma este megkeresett és megtalált! A férfi felnyitotta szemét. Meg volt rendülve, m az nem is volt csoda. Különös dolognak kellett lenni, úgy átélni Isten erejét, amely minden előzetes figyelmeztetés nélkül jött le rá. Ez a férfi még csak azt sem tudta, hogy odafent az étteremben egy találkozó meg végbe. Most velünk jött és sohasem láttak olyan ember, aki ennyire tökéletesen megváltozott. Mindjárt felismert néhány dolgot, amik életében nem voltak rendben és azután nem győzte mondani Istennek, mennyire szereti Őt. Ez az epizód Isten elhatározása volt egy olyan találkozóra, ami emberi vélemény szerint elhibázott volt. Úgy tűnt, mintha ezzel azt akarta volna mondani nekünk: „Ne aggódjatok a számok miatt. Én fogom megtalálni az embereket, akikre Nekem szükségem van, bárhol legyenek is. Én akarom közétek vinni. Végezzétek dolgotokat hitben és a többit bízzátok rám!” És ott Minneapolisban az eredetileg kicsi embercsoport – a kazánház fűtőjét is beleértve – állandóan és szabályszerűen találkozott istentiszteletre.
Hat hónapon át semmiféle növekedés nem láttak, fáradozásuknak semmi látható eredményét. És azután hirtelen jöttek az emberek. Kétszáz, ötszáz, ezer – minden úgy volt, amint azt mi is tapasztaltuk Los Angelesben. A Minneapolis környéki terület valóban annyira eleven volt, hogy másfél évre a hava este után ott tartottuk meg éves nemzeti találkozónkat. Ezen az 1956. őszi összejövetelen ismertük fel mi is első ízben, hogy a kerítések a pünkösdiek és egy tradícionális nagy egyházak között valóban ledőltek. Kétségtelenül minden felekezetbeli ember évek óta átélte a Szent Lélekben valló keresztséget. Általában két lehetőség volt nyitva számukra: ott maradni egyházukba, és hallgatni új megtapasztalásukról, vagy kilépni és egy pünkösdi csoporthoz csatlakozni. De, ha a karizmatikus élményt egyszer szívesen fogadták, akkor az magukban a történeti egyházakban is elterjedt. Az összejövetel első napján ott láttuk ülni őket a Lemington Hotel báltermének utolsó sorában, amikor szinte készek voltak arra, hogy minden pillanatban kirohanjanak – ez öt lutheránus lelkész. Amit csak hallottak, nem volt szemmel láthatóan túl nyugtalanító rájuk, mert a következő este visszajöttek, és egy kissé előbbre ültek. A harmadik napon, egy szerda reggeli találkozón, megint buzgósággal telve ott voltak, hogy elfogadják, így mondták el nekünk azt, amit Krisztus elkészített az ő számukra. Szövetségünkből egy csoport odament az asztalukhoz, és imádkozott, hogy Jézus töltse be őket Szent Lélekkel. Ezután udvariasan megköszönték ezt nekünk és elmentek. Mindez igen nyugodtan, nagyon törvényszerűen és lutheránus módon folyt le és egy későbbi időpontig azt sem tudtuk, hogy imádságunkra jött-e válasz. A válasz nem maradt el. Egy lelkész akkor tapasztalta a Lélek keresztséget, amikor autójában hazafelé hajtott, egy másik másnap reggel, borotválkozás közben . egy harmadik arra gondolt, hogy az egyik összejöveteli szónok azt mondta, hogy nem akkor kapjuk meg Isten ajándékait, ha nagyon megerőltetjük magunkat, és fáradozunk érte, hanem ha a legjobban feloldódunk. „Hol lazítsak a legjobban?” – kérdezte a lelkész magától. Néhány perc múlva ott állt a meleg zuhany alatt és dicsőítette Istent egy mennyei nyelven. Ez volt a kezdete egy átalakulásnak, amit lutheránus egyházak egyik parttól a másikig átéltek. Nem egy elfordulás volt ez a tradícionális erősségektől, hanem épp az ellenkezője: a lutheránus lelkészek és a laikusok erővel való megtöltekezések, hitük kinyilvánítását a mindennapok valóságává tett. Azóta megfigyeltük, hogyan ragadott meg ez az erő sok felekezetet – presbiteriánusokat, baptistákat, metodistákat, római katolikusokat, episzkopálistákat. Először mindig egy maroknyi ellenséges érzületű kíváncsi ember jött el egy összejövetelre. Azután a Lélek szele átfuvallt egész egyházakat, egész közösségeket. Természetesen Isten időtervét senki sem fogja valaha is megismerni tudni – csupán töredékeket itt is, ott is. 1974. októberében egészült ki számomra egyik töredék, amikor meghívtak engem a Vatikánba, hogy Szövetségünk munkájáért átvegyem a hivatalos köszönetet, amely mint mondják, római katolikusok millióit érte el. Milliókat? Gondoltam kábultan, amint elment a színpompás svájci gárda előtt. Milliókat? „Ne aggódjatok a számok felől.” Ez volt Isten hozzánk intézett szavának a kezdete. „Amikor a Léleké lesz az ellenőrzés, akkor a számok nagyobbak lesznek, mintsem bármely ember is megszámlálhatná.” És ha nem a Lélek az ellenőrzés…? Ez volt 1957-ben, amikor C.C Ford vitt engem repülőn a déli államokon keresztül a csoportok egy kéthetes látogatására. Különösen a houstoni csoport tett ránk nagy benyomást. Hatszáznál többen gyűltek össze egy szombati reggelire. – Én nem tudom. – mondta egy férfi csüggedten, amikor utána néhányan beszélgetésre leültünk. – Ezreket kellene elérnünk, nem csak százakat. – Hiszen még csak pár hónapja vagytok aktívak. – mondtam. – Időre van szükség, hogy…
- De nem Texasban! Texasban a dolgokat nagyban csináljuk,és gyorsan. Felugrott. Egy sovány, karcsú ingatlankereskedő, aki a saját szavai szerint tökéletes karriert csinált… Béreljünk ki egy termet! Vegyetek bérbe egy hangszóró kocsit. Menjetek el minden rádióállomáshoz. Állítsátok talpra ez t várost! Andy Sorelle, a csoport elnöke kétség teljesen rázta fejét, de másik nem vett róla tudomást. – A városi csarnokban bérelünk 6600 helyet. Ha meghallják az emberek, hogy Demos Shakarian itt van, telt házunk lesz! Rémölten néztem rá. – Én? Ugyan ki akar engem hallgatni? Nem vagyok én szónok. Azonkívül vissza kell mennem, hogy szénát vegyek, és… De a fiatalember semmi érvet nem akart meghallgatni. C.C – nek és nekem az volt a tervünk, hogy még egy hétig Loisianában és Missisipiben látogatjuk meg a csoportokat. Visszaútban jöjjetek Houstonnak! Texasban elég egy hét arra, hogy rendezvényt megszervezzünk. Mivel ennek a férfinak az Isten iránti szeretete is texasi nagyságú volt, hagytam meggyőzni magam – vagy legalábbis majdnem. A következő tíz napban visszafojtottam azt a felismerést, hogy a nagy Houston – összejövetel nem volt helyes. Ha volt olyasmi, amit a Szövetség fennállásának hat esztendejében megtanultam, akkor az az volt, hogy ebben a titokzatos realitásban, amit mi Krisztus testének hívunk, minden egyes tagnak meg van a maga speciális feladata. Egyes emberek született szervezők voltak. Némelyek felkent szónokok voltak. Mások lelki tanácsokat tudtak adni. És, ha valaki olyan feladatot vett át, amely nem az övég volt, akkor nemcsak másodosztályú munkát végzett, hanem elreteszelte annak is a tejhatalmát, aki arra volt elhíva. Ami az én feladatomat illeti, abban mindig bizonyos voltam, amióta a kürtök felharsantak a hollywoodi dombokról. És segítő voltam. Az én ajándékom volt, hogy gondoskodjam a helyről, időről, útról, hogy mások világítani tudjanak. Ez nem volt kisebb ajándék, mint bárki másé, de nem is nagyobb. Ez egyszerűen az enyém volt. De, hogy az én nevem legyen kivilágítva egy auditórium felett? Olyan találkozó, amelyen én vagyok a középpontban? Ez balgatag dolog volt és minél inkább fáradoztam a beszédem előkészítésével, annál jobban felismertem, mennyire hamis volt mindez.
- Milyen problémád van? Kérdezte C.C., amikor egyik összegyűrt oldalt a másik után dobtam jegyzeteimmel a papírkosárba. – Hiszen tartottál te már több száz beszédet. Ez nem így volt. Beszédet sohasem tartottam. Felemelkedtem, elmondtam valamit, csevegtem. Amíg azt tettem, amire elhívatva voltam, vagyis más embereket beállítani és az embereknek megmutatni a saját lehetőségeiket, ahhoz meg voltak a szavak. De arra a gondolatra, hogy több ezer arcot lássak, amelyek rám vannak irányítva, akik mindnyájan valami különlegest várnak tőlem – homokomban üresség támadt. Amikor visszatértünk Houstonba, én időközben olyan állapotba voltam, amely közel állt a pánikhoz. Andy és Maxine Sorelle meghívtak házukba, hogy ott előbb egyem, de én annyira fel voltam bolygatva, nemhogy még enni tudnék. Hát még arra rizikóra, hogy szakácsnét, Lottie Jefersont megsértsem, ennivalómat csak piszkáltam. 18:45 tájon két autóval elindultunk a városi csarnokba vivő útra. Már egy mérföldről láthattuk a fényreklámokat, mintha az ítélet tüze izzana ott. Egyenruhás parkírozó őrök ugrottak oda, hogy autónk ajtóit kinyissák. Az óriási parkírozó helyen még pontosan másik öt autó állt. Óránkra néztünk 19.15 óra volt. A nagy rendezvénynek 19.30-kor kellett volna kezdődni. Egy oldal ajtón át mentünk be a nagy terembe, amely kényelmetlenül ki volt világítva, és csendes volt – egyetlen hely sem elfoglalva, csak egy helyrendező állt a háttérben. – A fényszórókat úgy szereltem fel, amint Ön kívánta! – kiáltotta, amikor felismerte az ingatlanalkuszt. Lassan lementünk a középjárón és lépéseink a nagy helységben félelmetesen visszhangzottak. Az öt autó nyilván a segítőké és parkírozó őröké kellett, hogy legyen. Egy széksor állt a rivaldafényben fenn a színpadon, de úgy látszott, senki sem akart oda felmenni. Mi elfoglaltunk két helyet messze elöl, még egy fél sor nem volt elfoglalva és én megint az órámra néztem 19.25 volt. Most egy van extatikus reménység kezdett engem eltölteni. Hátha nem jönne senki se?! Egyáltalán senki! Talán Isten egyszerűen belenyúlt, hogy engem megőrizzen engedetlenségem következményeitől. – Pedig a dátumot biztosan helyesen adtam meg. – mondta egyre az ingatlankereskedő. 19.30-kor elkezdett ős is imádkozni, hogy egyáltalában senki se mutatkozzék. Mert mit is mondhatnánk nekik, hogyan jelentsük be nekik a „mammuttalálkozót”, amikor senki sem jött? 20 óra, világos lett, hogy isten tette azt lehetetlenné. Egy városban, ahol hatszáz ember jöhetett össze a szombat reggeli találkozóra, Ő egyszerűen egy láthatatlan függönyt húzott a találkozó fölé, amely nem az Ő áldásában volt. Az ingatlanos ember – akinek olyan nagy szíve volt, mint Texas – volt az első, aki ezt hangosan kimondta, és magasztalta. – De mit tegyünk most? – kérdezte Andy. Ezt a nagy csarnokot kibéreltük erre az estére. Ne tartsunk meg egy összejövetelt mi heten? – Csak felírtál megadnak valami, Demos? – mondta C.C. de engem semmi sem tudott volna rávenni arra, hogy ezeket az átfirkált lapokat kivegyem a táskából. – Jó, hát akkor tartok én egy beszédet! – Lottie Jefferson volt ez. – Én mindig akartam ilyen szép helyen beszélni! Felkelt helyéről, az auditórium elé lépett és elkezdett beszélni. Egy igen kicsi személy volt és elkezdett beszélni. Egy igen kicsi személy volt és súlya nem lehetett több fél mázsánál, de amikor Jézusról beszélt, hangja betöltötte az óriási csarnokot. 45 percig prédikált úgy, mintha minden szék foglalt volna. És így, Isten szeretetétől és igazságától teljes volt minden szava, annyira, hogy én éreztem, hogyan oldódott fel bennem az elmúlt hét minden feszültség. Az egyetlen, amit nem értettem, az oltárhoz hívás volt, amit a végén mondott. Természetesen mi hatan már régen Jézusnak adtuk a szívünket, amit ő most kért, hogy tegyük meg. Mégis ez egy csodálatos beszéd volt, amit sohasem fogok elfelejteni. Lépteket hallottam. A hosszú üres járón a helyrendező jött lefelé. Könnyek ömlöttek le arcán, letérdelt a szónoki emelvény elé átadta szívét Jézusnak és Lottie Jefferson, mint egy olyan evangélista, aki minden nap százakat vezet be Isten országába, kezeit a fejére tette és elkezdett vele imádkozni. Ki tudja? Talán nem is volt ez hiba. Talán a városi csarnok azon az estén Isten helye volt számunkra és ez a férfi az a személy, akit Ő keresett. Csak azt tudtam, hogy ez alkalommal megint arra kellett emlékeznem – megkérdeztem magam, hogy vajon más embereknek is olyan kell-e ezt ismételni, mint nekem, hogy a Lélek az egyetlen és egyedüli, Aki embereket Jézushoz vonz. És ott vannak a lelki ajándékok, amelyeket Ő ehhez a feladathoz használni akar. Ő nekem nem adta az evangélizáció szolgálatát, ajándékát. Természetesen nekem, mint minden kereszténynek tanúbizonyságnak kell lennem. Csak az a hely, énnekem ahol Jézusról beszélnem kell, valószínűleg inkább egy tehénistálló, mint egy szónoki emelvény. Ez volt az eredeti álom, amit Isten nekem adott. Egy autókereskedő, mint Linwood Safford, Washingtonban, aki más autókereskedőkkel beszél Jézusról, egy ügyvéd, mint Kermit Bradford Atlantában, azoknak az embereknek beszél Jézusról, akiknek, mint neki is, a jogszolgáltatással van dolguk, egy tejkereskedő, aki az állatgondozóknak tesz bizonyságot. Ezen az úton ment minden olyan természetese, közös nyelven és közös érdeklődéssel. Ott van például a közös érdeklődés, ami minden tejfarmerben felébred, ha a jószágnevelésről van szó. Számunkra az a világ legizgalmasabb ügye, megkeresése annak a tökéletes állatnak, amely a jó tulajdonságait változatlanul tovább adja a következő generációknak minden hónapban tanulmányoztam a Holtein-Friz Egyesület folyóiratát, amelyben átnéztem a törzsfák táblázatát. És minden alkalommal az volt a benyomásom, hogy a Burken vércsaládja, amelyet Pabst farmján fenn, Visconsonban neveltek, bír a legjobb tulajdonságokkal. Jól emlékszem még, amikor először mentem végig azokon a kifogástalan borjúistállókon, amikor annak a kis bikának a kiválasztásán fáradoztam, amely ezt a vért átadhatná a mi nyájainkba. Az első állatért, amely előtt csodálkozva megálltam, 60 000 USD árat kértek, sokkal többet, mint amennyit én fizetni tudtam. Voltak köztük állatok, két és három hónaposak, amelyekért 125 000 dollárt kértek, más hasonló idősek 85 000 USD- ért mentek hirtelen megláttam. Az istálló déli fala mentén egy karámban állt egy zömök kicsi bikaborjút, aki úgy emelkedett ki a többiek közül, mintha egy fény tűzne reál ugyanaz a jelenség volt, amelyez már a Szövetség találkozóin csodálkoztam, amikor egy helyiségben négyszáz ember közül hirtelen megláttam azt az embert, akit következőként fel kell szólítanom. Most ezt a 200 font súlyú fiatal bikát ugyanígy mutatta meg Isten. Átmentem a karámjához. A neve Palst Leander volt, ára 12.500 USD. Elolvastam a rávonatozó részleteket és megtetszett nekem, aki ott állt: anyja „E” jellel volt törzskönyvezve és apja több mint 50 „E” jelzésű tehenet nemzett. De ezek csupán megerősítése volt annak, amit felismertem, amikor ránéztem. – Megveszem Pabst Leadert. – mondtam, amikor a farm vezetője fogadott. Sylvester úr furcsán rám nézett, komolyan és ünnepélyesen. – Na, jöjjön ki végre már azzal, Shakarian. Ezt a kiválasztást nem azon a helyen végezte Ön, amint mondja, van Önnek egy tanácsadója nemde? – Úgy van, Mr Sylvester, valóban, így is van! Diadalmaskodva nézett át az aszta felett. – Én tudtam ezt! Ki az? Jöjjön már ki vele! Az áran nem fogjuk önnek megemelni, ha tudjuk, ki az, aki ezt önnek megteszi. – Úgy gondolja, hogy ön valóban nem tudja, ki az én tanácsadóm? – Nem valóban! Itt tucatszám fordulnak meg a vevők és alkuszok az ön embere nyilván valami profi. – Igen, Ő többet tud az állatokról, mint mi valamennyien ebben a szobában. – Egy vén róka, mi? – Régebben benne van az üzletben, mit bármelyikünk. – Specialista holsteiniekben? – Igen, abszolút. Természetesen addig titkoltam, amíg csak tudtára adtam, nem s lehetett volna olyan hallgatóságom, amelynek jobban elállt volna lélegzete. Az Úr Jézus teremtette ezeket az állatokat. – mondtam neki. – Ön és én csupán a családfájukat láthatjuk. Ő látja azt, hogy mi van abban az állatban belül és azt is, ami az emberben van ez volt ama férfi szívének és értelmének tökéletes feltárulkozása. Észrevenni az esélyeket, megmutatni az élő Istent a világ fiainak, akiket ismert, ez az, amit a Szövetségünk cselekszik. a világ, amit egy ember csoportunk nehéz időt élt át, hogy megnyerje a konzervatív farmerek elismerését. Úgy tűnt, az a fő szemrehányásuk, hogy a Szövetségünk „kívülről” jött, hogy az ő bajaik és problémáik valamiképpen különböznek a miénktől. Így aztán a csoport egyszer, amikor én és Rózsa Lancesterben voltunk, meghívott néhány tucat helybeli farmer ebédre. Felálltam, mint farmerkolléga és megpróbáltam rávenni őket, hogy nyitottabbak legyenek. Néma hallgatás. Tudja mindenki, milyen az, amikor valaki jót akar tenni és mégis mindent elront. Amikor a bizakodásom alábbhagyott, gesztusaim hatalmasabbak lettek. Kitártam karjaimat, aztán így vontam őket magamhoz. – A Szövetség az együttmunkálkodástól függ! – kiáltottam. De az egyetlen, amit karjaim begyűjtöttek, asz asztal közepén álló tejeskancsó volt. Feldőlt és ömlött a tej a legjobb öltönyömre és belefolyt a csizmámba. Igen izgatottan, anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, az egyik lábamat az asztalra tettem és elkezdtem a csizmát a fehér asztalkendővel szárítgatni. Rózsa rémületében köhécselt. – Demos! A világért, mit csinálsz ott?
Amikor lenéztem az asztalra, észrevettem. Gyorsan levettem a lábamat. Észrevettem, hogy arcomat tűzvörösség önti el és azt kívántam, hogy ami megmaradt belőlem, tűnne ez az asztal alatt. – Valószínűleg azt gondolták barátaim, hogy egy percre ott kint vagyok az istállóban. – védekeztem. – Fejt már valaki közületek egy tehenet, amelyik aztán hirtelen belelépett a sajtárba és azt rád borította? Valahol hátul a teremben valaki jóváhagyóan nevetett, aztán hirtelen mindnyájan kirobbantak a nevetésben. Egy pillanatig inogni látszottak a falak – és az összejövetel. Mintha megváltozott volna. Őszhajó öreg farmerek álltak fel és elmondták, hogyan segítette meg őket Isten kegyetlen hóviharokban és nyári szárazságokban és az este végére a lencasteri csoportnak egy sereg új tagja lett. – Tudod mi változtatott meg bennünket? – mondták később az emberek nekem – Az, amikor lábadat az asztalra tetted. Akkor tudtuk, meg, hogy valóban farmer vagy, éppen, mint mi…
Minnepalisban a repülőtéren Clayton Sommore várt bennünket. ő derített fényt a szörnyen rossz időre. – mi hozzá vagyunk szokva, hogy itt Minnepolisban havazik. Ma este 250 fontos üzletember fog minket meglátogatni. Az éttermében felfedeztük, miért volt ő olyan bizakodó abban, hogy olyan nagy gyülekezés lesz nála. Sült csirke, házi kenyér, friss almapástétom – a pincérek éppen hordták a mindenféle ínyencsé-get a hosszú büféasztalokra, amitől az ember számára összefutott a nyál. A Szövetségből mind a tizenhárman rendben megérkeztek a rossz idő ellenére, ami engem igen megnyugtatott. Ott álltunk körben és lapozgattunk határidőnaplóinkban, miközben Sonmore a helybelieket üdvözölte, akik lassanként érkeztek. Közeledett a 19 óra, a bankett kezdeti ideje. 28 ember gyűlt össze az étkezőben, számolta meg Clayton Sonmore – 13-an közülünk, 15-en Minneapolisból. 19.30 az idő. 28 éhes ember nézegetett a megrakott büfé asztalok felé. – A rossz idő otthon tartja az embereket. – vélekedett valaki. De az ablako-kon keresztül hallhattuk a forgalom zaját, amely a jól elkészített utakon mozgott. 20 órakor leültünk enni. A helyiségben kevesebb volt az ember, mint az asztal. Sonmore arca kész tanulmány volt. Én jól tudtam, milyen rosszul érezheti magát. De tudtam még valamit. Ez itt a minta volt, Isten mintája. Beszéltem a kiábrándult étteremtulajdonosnak a mi Los- Angeles-i tapasztalatainkról, amikor egyszer sem tudtunk mit csinálni a reggelivel, amint most itt is van az ételekkel.
- De Istennek nincs szüksége óriási számokra, hogy művét megindítsa. Csak pár emberre van szüksége minden helyen. – Ne arra a 236 üres helyre nézz! – mondtam neki. – Hanem nézz arra a 14-re, akik eljöttek. Ezekkel Isten a feje tetejére tudja állítani városokat. Csodálatos egy összejövetel volt ez. a főszónok Henry Krausz volt, egy Hutchinsonból való gyáros, Kansasból és a Szövetség igazgató – tanácsának elnöke. Henry felállt és úgy nézett a csaknem üres helységbe, mintha az telve volna. Nem prédikációt tartott, hanem elmondta a saját történetét.
Amint egy napon a búza földjét szántotta és közben imádkozott, amint ezt gyakran tette, egyedül a traktorján. Isten egy újfajta ekét mutatott neki. Henry Krause technikailag nem volt különösen tehetséges, de az az eke, amit szemei előtt látott, minden részletében tökéletes volt. Amikor hazament, egy rajzot készített róla. És minél többet nézte, annál inkább felismerte, hogy egy ilyen ekével, ha az működne, ugyanazzal a traktorral háromszor annyi földet szánthatna fel ugyanannyi idő alatt. Henry pontosabb vázlatokat készített és elment azzal a környékbeli gyárosokhoz. Ugyanaz volt a reakciója a technikai szakértőknek mindenütt: ez a dolog nem fog működni. Henry nem volt szakértő és nem volt technikus.. de hitte, hogy az ő mintáját Istentől kapta és tudta, hogy Isten nemcsak szakértő, hanem mesteri kézműves is. Így aztán Henry maga kezdte el pajtájában megépíteni az ekét, miközben minden egyes darabját hulladék vasból és használt alkatrészekből állította elő. Ez négy hónapig tartott. Ezalatt a saját kovácsműhelyében addig dolgozott, amíg csak olyan nem lett az eke, mint amilyennek látta traktorja után akasztotta és kiment vele a földre. Természetesen működött is.
A „Krause – eke” ma az egész világon ismert, és Henry Krause az országban a legnagyobb mezőgazdasági eszköz gyáros lett – egy üzletember, aki idejének felét és egész szívét az Úr szolgálatára szentelte. Úgy tűnt, mintha a helyiség elektromos energiával töltődött volna fel. Amikor Henry beszélt, szinte szó szerint lehetett érezni, hogyan szállt alá Isten Lelke az egybegyűltekre. Három férfi Minneapolisból megkapta Szent lélekben való keresztséget, mialatt asztaluknál ültek, anélkül, hogy valaki rájuk tette volna kezét, vagy imát mondott volna. Mi valamennyien köréjük gyűltünk és örvendeztünk, amikor egy pincér a konyhából berohant.
- Mr. Sonmore! Kitudna jönni egy pillanatra, lent a pincében az egyik fűtőt roham érte hirtelen. A pincér nem tudta, hogy szívroham-e az, vagy egy epilepsziás roham. Többen lesiettünk a lépcsőn. A kazánházon kívül egy csoport ember egy fiatalembert tartott fogva a széken, és hirtelen nevetnem kellett. Ez az ember nem volt beteg. Egyszerűen az történt vele, amire az örmény gyülekezetben „öregek” gondoltak, amikor azt mondták: „Isten ereje alatt van.” – Testvér! – mondtam. – Dicsőítsd Istent! Köszönd meg Neki, hogy Ő téged ma este megkeresett és megtalált! A férfi felnyitotta szemét. Meg volt rendülve, m az nem is volt csoda. Különös dolognak kellett lenni, úgy átélni Isten erejét, amely minden előzetes figyelmeztetés nélkül jött le rá. Ez a férfi még csak azt sem tudta, hogy odafent az étteremben egy találkozó meg végbe. Most velünk jött és sohasem láttak olyan ember, aki ennyire tökéletesen megváltozott. Mindjárt felismert néhány dolgot, amik életében nem voltak rendben és azután nem győzte mondani Istennek, mennyire szereti Őt. Ez az epizód Isten elhatározása volt egy olyan találkozóra, ami emberi vélemény szerint elhibázott volt. Úgy tűnt, mintha ezzel azt akarta volna mondani nekünk: „Ne aggódjatok a számok miatt. Én fogom megtalálni az embereket, akikre Nekem szükségem van, bárhol legyenek is. Én akarom közétek vinni. Végezzétek dolgotokat hitben és a többit bízzátok rám!” És ott Minneapolisban az eredetileg kicsi embercsoport – a kazánház fűtőjét is beleértve – állandóan és szabályszerűen találkozott istentiszteletre.
Hat hónapon át semmiféle növekedés nem láttak, fáradozásuknak semmi látható eredményét. És azután hirtelen jöttek az emberek. Kétszáz, ötszáz, ezer – minden úgy volt, amint azt mi is tapasztaltuk Los Angelesben. A Minneapolis környéki terület valóban annyira eleven volt, hogy másfél évre a hava este után ott tartottuk meg éves nemzeti találkozónkat. Ezen az 1956. őszi összejövetelen ismertük fel mi is első ízben, hogy a kerítések a pünkösdiek és egy tradícionális nagy egyházak között valóban ledőltek. Kétségtelenül minden felekezetbeli ember évek óta átélte a Szent Lélekben valló keresztséget. Általában két lehetőség volt nyitva számukra: ott maradni egyházukba, és hallgatni új megtapasztalásukról, vagy kilépni és egy pünkösdi csoporthoz csatlakozni. De, ha a karizmatikus élményt egyszer szívesen fogadták, akkor az magukban a történeti egyházakban is elterjedt. Az összejövetel első napján ott láttuk ülni őket a Lemington Hotel báltermének utolsó sorában, amikor szinte készek voltak arra, hogy minden pillanatban kirohanjanak – ez öt lutheránus lelkész. Amit csak hallottak, nem volt szemmel láthatóan túl nyugtalanító rájuk, mert a következő este visszajöttek, és egy kissé előbbre ültek. A harmadik napon, egy szerda reggeli találkozón, megint buzgósággal telve ott voltak, hogy elfogadják, így mondták el nekünk azt, amit Krisztus elkészített az ő számukra. Szövetségünkből egy csoport odament az asztalukhoz, és imádkozott, hogy Jézus töltse be őket Szent Lélekkel. Ezután udvariasan megköszönték ezt nekünk és elmentek. Mindez igen nyugodtan, nagyon törvényszerűen és lutheránus módon folyt le és egy későbbi időpontig azt sem tudtuk, hogy imádságunkra jött-e válasz. A válasz nem maradt el. Egy lelkész akkor tapasztalta a Lélek keresztséget, amikor autójában hazafelé hajtott, egy másik másnap reggel, borotválkozás közben . egy harmadik arra gondolt, hogy az egyik összejöveteli szónok azt mondta, hogy nem akkor kapjuk meg Isten ajándékait, ha nagyon megerőltetjük magunkat, és fáradozunk érte, hanem ha a legjobban feloldódunk. „Hol lazítsak a legjobban?” – kérdezte a lelkész magától. Néhány perc múlva ott állt a meleg zuhany alatt és dicsőítette Istent egy mennyei nyelven. Ez volt a kezdete egy átalakulásnak, amit lutheránus egyházak egyik parttól a másikig átéltek. Nem egy elfordulás volt ez a tradícionális erősségektől, hanem épp az ellenkezője: a lutheránus lelkészek és a laikusok erővel való megtöltekezések, hitük kinyilvánítását a mindennapok valóságává tett. Azóta megfigyeltük, hogyan ragadott meg ez az erő sok felekezetet – presbiteriánusokat, baptistákat, metodistákat, római katolikusokat, episzkopálistákat. Először mindig egy maroknyi ellenséges érzületű kíváncsi ember jött el egy összejövetelre. Azután a Lélek szele átfuvallt egész egyházakat, egész közösségeket. Természetesen Isten időtervét senki sem fogja valaha is megismerni tudni – csupán töredékeket itt is, ott is. 1974. októberében egészült ki számomra egyik töredék, amikor meghívtak engem a Vatikánba, hogy Szövetségünk munkájáért átvegyem a hivatalos köszönetet, amely mint mondják, római katolikusok millióit érte el. Milliókat? Gondoltam kábultan, amint elment a színpompás svájci gárda előtt. Milliókat? „Ne aggódjatok a számok felől.” Ez volt Isten hozzánk intézett szavának a kezdete. „Amikor a Léleké lesz az ellenőrzés, akkor a számok nagyobbak lesznek, mintsem bármely ember is megszámlálhatná.” És ha nem a Lélek az ellenőrzés…? Ez volt 1957-ben, amikor C.C Ford vitt engem repülőn a déli államokon keresztül a csoportok egy kéthetes látogatására. Különösen a houstoni csoport tett ránk nagy benyomást. Hatszáznál többen gyűltek össze egy szombati reggelire. – Én nem tudom. – mondta egy férfi csüggedten, amikor utána néhányan beszélgetésre leültünk. – Ezreket kellene elérnünk, nem csak százakat. – Hiszen még csak pár hónapja vagytok aktívak. – mondtam. – Időre van szükség, hogy…
- De nem Texasban! Texasban a dolgokat nagyban csináljuk,és gyorsan. Felugrott. Egy sovány, karcsú ingatlankereskedő, aki a saját szavai szerint tökéletes karriert csinált… Béreljünk ki egy termet! Vegyetek bérbe egy hangszóró kocsit. Menjetek el minden rádióállomáshoz. Állítsátok talpra ez t várost! Andy Sorelle, a csoport elnöke kétség teljesen rázta fejét, de másik nem vett róla tudomást. – A városi csarnokban bérelünk 6600 helyet. Ha meghallják az emberek, hogy Demos Shakarian itt van, telt házunk lesz! Rémölten néztem rá. – Én? Ugyan ki akar engem hallgatni? Nem vagyok én szónok. Azonkívül vissza kell mennem, hogy szénát vegyek, és… De a fiatalember semmi érvet nem akart meghallgatni. C.C – nek és nekem az volt a tervünk, hogy még egy hétig Loisianában és Missisipiben látogatjuk meg a csoportokat. Visszaútban jöjjetek Houstonnak! Texasban elég egy hét arra, hogy rendezvényt megszervezzünk. Mivel ennek a férfinak az Isten iránti szeretete is texasi nagyságú volt, hagytam meggyőzni magam – vagy legalábbis majdnem. A következő tíz napban visszafojtottam azt a felismerést, hogy a nagy Houston – összejövetel nem volt helyes. Ha volt olyasmi, amit a Szövetség fennállásának hat esztendejében megtanultam, akkor az az volt, hogy ebben a titokzatos realitásban, amit mi Krisztus testének hívunk, minden egyes tagnak meg van a maga speciális feladata. Egyes emberek született szervezők voltak. Némelyek felkent szónokok voltak. Mások lelki tanácsokat tudtak adni. És, ha valaki olyan feladatot vett át, amely nem az övég volt, akkor nemcsak másodosztályú munkát végzett, hanem elreteszelte annak is a tejhatalmát, aki arra volt elhíva. Ami az én feladatomat illeti, abban mindig bizonyos voltam, amióta a kürtök felharsantak a hollywoodi dombokról. És segítő voltam. Az én ajándékom volt, hogy gondoskodjam a helyről, időről, útról, hogy mások világítani tudjanak. Ez nem volt kisebb ajándék, mint bárki másé, de nem is nagyobb. Ez egyszerűen az enyém volt. De, hogy az én nevem legyen kivilágítva egy auditórium felett? Olyan találkozó, amelyen én vagyok a középpontban? Ez balgatag dolog volt és minél inkább fáradoztam a beszédem előkészítésével, annál jobban felismertem, mennyire hamis volt mindez.
- Milyen problémád van? Kérdezte C.C., amikor egyik összegyűrt oldalt a másik után dobtam jegyzeteimmel a papírkosárba. – Hiszen tartottál te már több száz beszédet. Ez nem így volt. Beszédet sohasem tartottam. Felemelkedtem, elmondtam valamit, csevegtem. Amíg azt tettem, amire elhívatva voltam, vagyis más embereket beállítani és az embereknek megmutatni a saját lehetőségeiket, ahhoz meg voltak a szavak. De arra a gondolatra, hogy több ezer arcot lássak, amelyek rám vannak irányítva, akik mindnyájan valami különlegest várnak tőlem – homokomban üresség támadt. Amikor visszatértünk Houstonba, én időközben olyan állapotba voltam, amely közel állt a pánikhoz. Andy és Maxine Sorelle meghívtak házukba, hogy ott előbb egyem, de én annyira fel voltam bolygatva, nemhogy még enni tudnék. Hát még arra rizikóra, hogy szakácsnét, Lottie Jefersont megsértsem, ennivalómat csak piszkáltam. 18:45 tájon két autóval elindultunk a városi csarnokba vivő útra. Már egy mérföldről láthattuk a fényreklámokat, mintha az ítélet tüze izzana ott. Egyenruhás parkírozó őrök ugrottak oda, hogy autónk ajtóit kinyissák. Az óriási parkírozó helyen még pontosan másik öt autó állt. Óránkra néztünk 19.15 óra volt. A nagy rendezvénynek 19.30-kor kellett volna kezdődni. Egy oldal ajtón át mentünk be a nagy terembe, amely kényelmetlenül ki volt világítva, és csendes volt – egyetlen hely sem elfoglalva, csak egy helyrendező állt a háttérben. – A fényszórókat úgy szereltem fel, amint Ön kívánta! – kiáltotta, amikor felismerte az ingatlanalkuszt. Lassan lementünk a középjárón és lépéseink a nagy helységben félelmetesen visszhangzottak. Az öt autó nyilván a segítőké és parkírozó őröké kellett, hogy legyen. Egy széksor állt a rivaldafényben fenn a színpadon, de úgy látszott, senki sem akart oda felmenni. Mi elfoglaltunk két helyet messze elöl, még egy fél sor nem volt elfoglalva és én megint az órámra néztem 19.25 volt. Most egy van extatikus reménység kezdett engem eltölteni. Hátha nem jönne senki se?! Egyáltalán senki! Talán Isten egyszerűen belenyúlt, hogy engem megőrizzen engedetlenségem következményeitől. – Pedig a dátumot biztosan helyesen adtam meg. – mondta egyre az ingatlankereskedő. 19.30-kor elkezdett ős is imádkozni, hogy egyáltalában senki se mutatkozzék. Mert mit is mondhatnánk nekik, hogyan jelentsük be nekik a „mammuttalálkozót”, amikor senki sem jött? 20 óra, világos lett, hogy isten tette azt lehetetlenné. Egy városban, ahol hatszáz ember jöhetett össze a szombat reggeli találkozóra, Ő egyszerűen egy láthatatlan függönyt húzott a találkozó fölé, amely nem az Ő áldásában volt. Az ingatlanos ember – akinek olyan nagy szíve volt, mint Texas – volt az első, aki ezt hangosan kimondta, és magasztalta. – De mit tegyünk most? – kérdezte Andy. Ezt a nagy csarnokot kibéreltük erre az estére. Ne tartsunk meg egy összejövetelt mi heten? – Csak felírtál megadnak valami, Demos? – mondta C.C. de engem semmi sem tudott volna rávenni arra, hogy ezeket az átfirkált lapokat kivegyem a táskából. – Jó, hát akkor tartok én egy beszédet! – Lottie Jefferson volt ez. – Én mindig akartam ilyen szép helyen beszélni! Felkelt helyéről, az auditórium elé lépett és elkezdett beszélni. Egy igen kicsi személy volt és elkezdett beszélni. Egy igen kicsi személy volt és súlya nem lehetett több fél mázsánál, de amikor Jézusról beszélt, hangja betöltötte az óriási csarnokot. 45 percig prédikált úgy, mintha minden szék foglalt volna. És így, Isten szeretetétől és igazságától teljes volt minden szava, annyira, hogy én éreztem, hogyan oldódott fel bennem az elmúlt hét minden feszültség. Az egyetlen, amit nem értettem, az oltárhoz hívás volt, amit a végén mondott. Természetesen mi hatan már régen Jézusnak adtuk a szívünket, amit ő most kért, hogy tegyük meg. Mégis ez egy csodálatos beszéd volt, amit sohasem fogok elfelejteni. Lépteket hallottam. A hosszú üres járón a helyrendező jött lefelé. Könnyek ömlöttek le arcán, letérdelt a szónoki emelvény elé átadta szívét Jézusnak és Lottie Jefferson, mint egy olyan evangélista, aki minden nap százakat vezet be Isten országába, kezeit a fejére tette és elkezdett vele imádkozni. Ki tudja? Talán nem is volt ez hiba. Talán a városi csarnok azon az estén Isten helye volt számunkra és ez a férfi az a személy, akit Ő keresett. Csak azt tudtam, hogy ez alkalommal megint arra kellett emlékeznem – megkérdeztem magam, hogy vajon más embereknek is olyan kell-e ezt ismételni, mint nekem, hogy a Lélek az egyetlen és egyedüli, Aki embereket Jézushoz vonz. És ott vannak a lelki ajándékok, amelyeket Ő ehhez a feladathoz használni akar. Ő nekem nem adta az evangélizáció szolgálatát, ajándékát. Természetesen nekem, mint minden kereszténynek tanúbizonyságnak kell lennem. Csak az a hely, énnekem ahol Jézusról beszélnem kell, valószínűleg inkább egy tehénistálló, mint egy szónoki emelvény. Ez volt az eredeti álom, amit Isten nekem adott. Egy autókereskedő, mint Linwood Safford, Washingtonban, aki más autókereskedőkkel beszél Jézusról, egy ügyvéd, mint Kermit Bradford Atlantában, azoknak az embereknek beszél Jézusról, akiknek, mint neki is, a jogszolgáltatással van dolguk, egy tejkereskedő, aki az állatgondozóknak tesz bizonyságot. Ezen az úton ment minden olyan természetese, közös nyelven és közös érdeklődéssel. Ott van például a közös érdeklődés, ami minden tejfarmerben felébred, ha a jószágnevelésről van szó. Számunkra az a világ legizgalmasabb ügye, megkeresése annak a tökéletes állatnak, amely a jó tulajdonságait változatlanul tovább adja a következő generációknak minden hónapban tanulmányoztam a Holtein-Friz Egyesület folyóiratát, amelyben átnéztem a törzsfák táblázatát. És minden alkalommal az volt a benyomásom, hogy a Burken vércsaládja, amelyet Pabst farmján fenn, Visconsonban neveltek, bír a legjobb tulajdonságokkal. Jól emlékszem még, amikor először mentem végig azokon a kifogástalan borjúistállókon, amikor annak a kis bikának a kiválasztásán fáradoztam, amely ezt a vért átadhatná a mi nyájainkba. Az első állatért, amely előtt csodálkozva megálltam, 60 000 USD árat kértek, sokkal többet, mint amennyit én fizetni tudtam. Voltak köztük állatok, két és három hónaposak, amelyekért 125 000 dollárt kértek, más hasonló idősek 85 000 USD- ért mentek hirtelen megláttam. Az istálló déli fala mentén egy karámban állt egy zömök kicsi bikaborjút, aki úgy emelkedett ki a többiek közül, mintha egy fény tűzne reál ugyanaz a jelenség volt, amelyez már a Szövetség találkozóin csodálkoztam, amikor egy helyiségben négyszáz ember közül hirtelen megláttam azt az embert, akit következőként fel kell szólítanom. Most ezt a 200 font súlyú fiatal bikát ugyanígy mutatta meg Isten. Átmentem a karámjához. A neve Palst Leander volt, ára 12.500 USD. Elolvastam a rávonatozó részleteket és megtetszett nekem, aki ott állt: anyja „E” jellel volt törzskönyvezve és apja több mint 50 „E” jelzésű tehenet nemzett. De ezek csupán megerősítése volt annak, amit felismertem, amikor ránéztem. – Megveszem Pabst Leadert. – mondtam, amikor a farm vezetője fogadott. Sylvester úr furcsán rám nézett, komolyan és ünnepélyesen. – Na, jöjjön ki végre már azzal, Shakarian. Ezt a kiválasztást nem azon a helyen végezte Ön, amint mondja, van Önnek egy tanácsadója nemde? – Úgy van, Mr Sylvester, valóban, így is van! Diadalmaskodva nézett át az aszta felett. – Én tudtam ezt! Ki az? Jöjjön már ki vele! Az áran nem fogjuk önnek megemelni, ha tudjuk, ki az, aki ezt önnek megteszi. – Úgy gondolja, hogy ön valóban nem tudja, ki az én tanácsadóm? – Nem valóban! Itt tucatszám fordulnak meg a vevők és alkuszok az ön embere nyilván valami profi. – Igen, Ő többet tud az állatokról, mint mi valamennyien ebben a szobában. – Egy vén róka, mi? – Régebben benne van az üzletben, mit bármelyikünk. – Specialista holsteiniekben? – Igen, abszolút. Természetesen addig titkoltam, amíg csak tudtára adtam, nem s lehetett volna olyan hallgatóságom, amelynek jobban elállt volna lélegzete. Az Úr Jézus teremtette ezeket az állatokat. – mondtam neki. – Ön és én csupán a családfájukat láthatjuk. Ő látja azt, hogy mi van abban az állatban belül és azt is, ami az emberben van ez volt ama férfi szívének és értelmének tökéletes feltárulkozása. Észrevenni az esélyeket, megmutatni az élő Istent a világ fiainak, akiket ismert, ez az, amit a Szövetségünk cselekszik. a világ, amit egy ember csoportunk nehéz időt élt át, hogy megnyerje a konzervatív farmerek elismerését. Úgy tűnt, az a fő szemrehányásuk, hogy a Szövetségünk „kívülről” jött, hogy az ő bajaik és problémáik valamiképpen különböznek a miénktől. Így aztán a csoport egyszer, amikor én és Rózsa Lancesterben voltunk, meghívott néhány tucat helybeli farmer ebédre. Felálltam, mint farmerkolléga és megpróbáltam rávenni őket, hogy nyitottabbak legyenek. Néma hallgatás. Tudja mindenki, milyen az, amikor valaki jót akar tenni és mégis mindent elront. Amikor a bizakodásom alábbhagyott, gesztusaim hatalmasabbak lettek. Kitártam karjaimat, aztán így vontam őket magamhoz. – A Szövetség az együttmunkálkodástól függ! – kiáltottam. De az egyetlen, amit karjaim begyűjtöttek, asz asztal közepén álló tejeskancsó volt. Feldőlt és ömlött a tej a legjobb öltönyömre és belefolyt a csizmámba. Igen izgatottan, anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, az egyik lábamat az asztalra tettem és elkezdtem a csizmát a fehér asztalkendővel szárítgatni. Rózsa rémületében köhécselt. – Demos! A világért, mit csinálsz ott?
Amikor lenéztem az asztalra, észrevettem. Gyorsan levettem a lábamat. Észrevettem, hogy arcomat tűzvörösség önti el és azt kívántam, hogy ami megmaradt belőlem, tűnne ez az asztal alatt. – Valószínűleg azt gondolták barátaim, hogy egy percre ott kint vagyok az istállóban. – védekeztem. – Fejt már valaki közületek egy tehenet, amelyik aztán hirtelen belelépett a sajtárba és azt rád borította? Valahol hátul a teremben valaki jóváhagyóan nevetett, aztán hirtelen mindnyájan kirobbantak a nevetésben. Egy pillanatig inogni látszottak a falak – és az összejövetel. Mintha megváltozott volna. Őszhajó öreg farmerek álltak fel és elmondták, hogyan segítette meg őket Isten kegyetlen hóviharokban és nyári szárazságokban és az este végére a lencasteri csoportnak egy sereg új tagja lett. – Tudod mi változtatott meg bennünket? – mondták később az emberek nekem – Az, amikor lábadat az asztalra tetted. Akkor tudtuk, meg, hogy valóban farmer vagy, éppen, mint mi…