A Clifton Étterem
„Közönséges férfiak és nők, emberek boltokból
irodákból, gyárakból.” Charles Price szavait olyan világosan
hallottam, mintha megint itt ülne velem szemben az ebédnél: „Tanúi
lesztek az egyik legnagyobb eseménynek, amit a Bibliában előre
megmondtam. Nem sokkal azelőtt, hogy Jézus visszatér a Földre,
Isten Lelke leszáll minden testre. És laikusok,- így hangsúlyozta
Dr Price – lesznek az Ő legjelentősebb csatornái, - nem a papság
vagy a teológusok vagy nagy tehetségű prédikátorok, hanem
egészen közönséges foglalkozású férfiak és nők.” Amikor
Dr. Price ezeket mondta, öt, hat, hét évvel ezelőtt a háború
alatt, alig figyeltem oda. Lehetetlennek tűnt, hogy képzettség
nélküli emberek ugyanolyan befolyást gyakorolhatnának, mint egy
nagy evangélista, mint maga Dr. Price. De amint a negyvenes végére
értünk, egyre inkább azon kaptam magamat, hogy az ő szavaira
gondoltam. Elgondolkodtam más dolgokon is. A Knott Berry farmján az
étkezés jutott eszembe, amikor emberi arcok egymás után kezdtek fényleni Isten
dicsőségétől, miközben mások a tapasztalataikat mondták el.
Micsoda ellenállhatatlan erő lehetne az, ha ilyen emberek százai,
sőt ezrei egymással kapcsolatban volnának arra, hogy a „Jó
Hírt” elterjesszék az egész világon!
Azután megint a számlákra és a tejhozam táblázatokra koncentráltam, amik előttem feküdtek az íróasztalon. De ez az újonnan kapott eszme nem hagyott többé szabadulni. Felébresztett éjjel. Velem jött az irodába. Ott égett bennem, amikor az ősi örmény dallamokat énekeltem a gyülekezetben a Goodrich Boulevardon. Egész idő alatt nem hagytak el.
Rózsa és én eldöntöttük, hogy minden nyáron finanszírozzuk az evangélistákat, és úgy tűnt, hogy az összejövetelek minden nyáron eredményesebbek. Miért volt bennem mégis ez a különös nyugtalanság, ez az érzés, hogy Isten feladata számomra nem a többé?
Az 1951. év őszén Oral Roberts-et segítettük Los Angeles hadjáratának keresztülvitelében. Ez volt a legnagyobb evangélizáció, amit valaha is láttak ebben a városban, 16 nap alatt több, mit 200000 látogatóval. És mégis….
- És mégis, - mondtam Oralnak egyik este, amikor istentisztelet után, mint mindig, ott ültünk a konyhában kávé és kalács mellett. – nem szabadulok meg attól az érzéstől, hogy az Úr valami mást akar nekem mutatni.
- Miért van ez, Demos? Miről van szó?
- Egy csoport egész közönséges emberről. Nem különleges emberek ezek. Üzletemberek ezek minden szakmából, akik ismerik és szeretik az Urat, de nem tudják, hogyan mutassák ezt meg és adják tovább.
- És mit tesz ez a csoport?
– Elmondják más embereknek, milyen megtapasztalásaik voltak Istennel. Nem teóriát adnak tovább, hanem praktikus dolgokat, és ezek a saját üzletfeleikhez, barátokhoz, ismerősökhöz fordulnak oda, olyan emberekhez, mint ők maguk, akik talán sohasem hallgatnának meg egy prédikátort. De egy bádogosban, vagy fogorvosban vagy eladóban megbíznak, mert ők maguk is bádogosok, fogorvosok, eladók.
Oral olyan hevesen tette le a kávéscsészéjét, hogy valamennyi ki is löttyent.
– Demos, ez szörnyen érdekes! Mondd csak tovább testvérem, hogy akarjátok nevezni magatokat?
Még azt is tudtam.
– Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége!
Oral rám meredt.
– Meglehetősen hosszú cím, nem gondolod?
– Igen. – feleltem gyorsan. – de nem veszed észre? Minden egyes szó fontos és szükséges. TELJES EVANGÉLIUM. - Ez azt jelenti, hogy összejöveteleinknél egyetlen bibliai igazságot sem szabad kihagyni gyógyulások, nyelvekenszólás, szabadulások – bármilyen megtapasztalást szerez valaki, nálunk ezekről beszélhetnek. ÜZLETEMBEREK. – Laikusok, közönséges emberek. SZÖVETSÉG. – Csodálatosan képzeltem azt el. Egy sereg olyan ember, akik örülnek annak, hogy társaságuk van. Persze ez semmi esetre sem olyan alapszabályokkal, bizottságokkal való dolog lenne, „napirend” letárgyalásával. NEMZETKÖZI. – Tudom, hogy ez a része nevetségesen hangzik, tettem hozzá, - de, Oral, éppen ez az, amit Isten nekem egyre mond: NEMZETKÖZI. Az egész világ. Minden test.
Nevettem, és hirtelen arra gondoltam, hogy ezeket a szavakat Charles Price mondta ki. De Oral nem nevetett.
– Demos! – mondta. – Ez nagy dolog, és én biztos vagyok abban, hogy e mögött Isten áll. Van valami, amivel az indulásnál segítségedre lehetnék?
– Miért ne! Oral Roberts-szel, mint szónokkal egy megnyitó találkozóra keresztyén üzletemberek százai hívhatók meg.
– Oral? – kérdeztem. – Ha egész Los Angelesből az üzletembereket egy szombat reggeli találkozóra meghívóm, eljönnél és segítenél?
Rögzítettük a dolgot. Az összejövetel helyénél a Clifton Étterem második emeletét választottuk a Broadway sarkán – egy nagy, tágas termet, amit hétközben sokszor használnak, szombat reggel azonban általában üresen állt. Azután telefonon beszéltem minden Lélekkel teljes üzletemberrel, akiket a környékről ismertem és meghívtam őket az Új Szövetség első összejövetelére, ahol Oral Roberts a főszónok. Kértem őket, hogy hívják meg, hozzák magukkal barátaikat, és így tegyük lehetővé a jó indulást. A felső terem egyik sarkában volt egy zongora is, és Rózsa egyetértett azzal, hogy egy pár éneket eljátsszon ezen a találkozón.
Elérkezett a nagy nap. Az utcai forgalom azon a szombat délelőttön Los Angeles Cityben rendkívül erős volt. Oralnak, Rózsának és nekem hosszú időre volt szükségünk, végre találtunk egy parkolóhelyet. Egy kissé megkéstünk és meglehetősen izgatottak voltunk, amikor végre odaértünk a Clifton Étteremhez és felmentünk a széles középlépcsőn, a teremhez. Milyen sokan lehetnek már odafenn és várnak ránk: Háromszázan? Négyszázan? Felérve gyorsan számoltam őket. Tizenkilenc, húsz, huszonegy.. ember- velünk, hármunkkal. Tehát 18 ember talált elég érdeklődést az Új Szövetséghez, hogy egyáltalában eljöjjön; amikor pedig egy világszerte ismert evangélistát hoztunk serkentésnek. Rózsa játszott néhány éneket a zongorán, de az ének visszatükrözte a lelkesedés hiányát. Körülnéztem az emberek között, akik eljöttek. A legtöbbjük régi barátunk. Istentől megszentelt emberek, nagyon elfoglalt keresztyének – sokan már túlterhelt bizottságokkal, egyesületekkel és polgári szervezetekkel. Az a fajtája az embereknek, akik önként jelentkeznek, ha valamit csinál kell, de akik egyetlen percet sem vesztegetnek olyan dologra, ami valamiképp nem néz ki praktikusnak. Rózsa abbahagyta a játékot és felálltam. Vázoltam, hogyan nőtt meg bennem az a meggyőződés, hogy Isten Lelke a következő évtizedben új csatornákat keres, hogy embereket betöltsön. Itt is, ott is láttam embereket, amint órájukra pillantottak. Semmi orgona. Semmi díszes épület. Semmi olyan, amit vallásosnak mondhatnának. Csupán a Jézusról való beszéd embertől emberig! Sohasem volt képességem arra, hogy gondolataimat szavakba öntsem és abban a tudatban ültem le, hogy semmit sem értem el. Oral Roberts állt fel. hálát adott Istennek a csoportért, és utána imádkozott:
- Uram, legyen ez a szervezet kezdettől fogva a Te ügyed. Te látod a mustármagot és minden emberi alkalmatlanságunkat. Mintegy 20 percig beszélt és egy imával fejezte be.
– Álljunk fel? – kérdezte.
Ez a maroknyi kis sereg nehézkesen felemelkedett.
– Úr Jézus! – imádkozott Oral. – Engedd, hogy ez a szövetség egyedül a Te erődben növekedjék! Hálát adunk Neked, éppen most, Úr Jézus, hogy csupán ezt a kis embercsoportot látjuk itt egy étteremben, Te viszont ezer helyi csoportot látsz.
Hirtelen valami meglepő dolog történt.. ez a kis csoport, amely még egy perccel ezelőtt úgy ült itt, mint paraszt a kerítésen, egyszerre elevenné lett. Kétségtelenül Oral álma az ezer csoportról volt az, ami a hangulatot így megváltoztatta. Nem volna-e egy megfoghatatlan csoda, ha Isten Lelke ezt a kicsiny csoportot ezer különféle társasággal bíró világméretű hadsereggé építené ki? A csoportból valaki énekelni kezdett: - Fel, barátaim, drága Jézus zászlaja alatt! És mi mindannyian belekapcsolódtunk: - Hozzád esedezünk győzelemért.
Megfogtam a mellettem lévő férfi kezét és nemsokára körben álltunk mindnyájan énekelve és helyben menetelve. Ennek az éneklésnek és menetelésnek vasárnapi iskolás egyszerűsége számunkra különös és csodálatos erőforrás lett. Jogilag a „Full Gospel Business Men’s Fellowship International” (FGBMFI) néhány héttel később az Egyesületi Regiszterbe történt bevezetéssel, bejegyzéssel és öt férfinak, mint igazgatóbizottságnak a megnevezésével kezdődött. A tulajdonképpeni kezdet azonban a szellemi volt – amikor Oral Roberts ezer helyi csoportról beszélt is mi egy harci éneket énekelve, mint gyermekek meneteltünk a helyünkön.
– Rózsa!- mondtam, amikor aznap délután hazafelé hajtottunk. – Egy éven belül bámulatos dolgokat fogunk látni.
Azután a leghihetetlenebb csüggedtség és a legnagyobb csalódás 12 hónapja következett, amit csak megértem. Az a boldog pillanatnyi érzés, amit akkor éreztünk, amikor az étteremből kijöttünk egyszerre átcsapott tehetetlenségbe és ellenállásba. Attól kezdve minden szombat reggel a Cliftonban egy reggelivel egybekötött találkozót tartottunk. Lent, az étterem büféjében megraktuk tálcáinkat és aztán felvittük a nagy terembe. Itt azután két órát töltöttünk közösségben szellemi és testi gondozással. Néha meglátogatott egy-egy nevesebb szónok, de legtöbbször magukra az üzletemberekre voltunk utalva. Nagy örömömre megismétlődött az a jelenség, amit Knott Berry farmján éltem át. Mindig, amikor a jelenlevőket figyeltem, ”tudtam” ki az, akinek van elmondani való élménye. Igen, a találkozóra helyeztem minden reményemet. De sem a remény, sem maga a találkozó nem hatottak fertőzően és így egyáltalán semmi növekedés nem volt tapasztalható. Egyik héten volt harminc, negyven látogató, legközelebb azonban megint csak tizenöten jöttek el. És akkor kezdődött az ellenállás. „Mit képzel ez a Shakarian tulajdonképpen?” , kérdezték a lelkészek a szószékekről. „Talán új felekezetet akar alakítani? Még az egyesületbe se menjetek be emberek! azok csak benneteket és a pénzeteket akarják elcsalogatni a gyülekezetektől!”
Engem különösen ennek a támadásnak a tisztességtelen volta sértett kezdettől fogva Rózsa és én is minden összejövetel sorozatnál, amiket mi finanszíroztunk, két alapelvet hangoztattunk.
Először: Maradj meg a saját gyülekezetedben. Ha gyülekezeted ismeri már a Lélek erejét, akkor menj vissza azzal a megbízatással, hogy ott intenzívebben és határozottabban szolgálja az Úrnak, mint korábban. Ha viszont egyházad vagy gyülekezeted nem ismeri a Lélek erejét, akkor mint misszionárius menj vissza.
Másodszor: egyetlen fillért se tégy a perselybe, ami máshova tartozik. Ne itt add oda jövedelmed tizedét, mert a tized egyedül honos gyülekezetedet illeti. Amit ezen a találkozónk adsz, annak ezen felül kell lennie.
Már több éves tapasztalatból tudjuk, hogy az emberek ezeket a pontokat megszívlelték. Azok, akik összejöveteleinket látogatták, honi gyülekezeteik legszívósabb munkásaivá és legnagyobb adakozóivá lettek. De az egyházak és gyülekezetek még mindig gyanúval néztek ránk. A pénz miatti vádoltatásunk különösen azért volt komikus, mivel az egész első évben egyetlen adományt sem kaptunk. Közben postán minden héten meghívókat küldtem, telefonáltam az egész országban, embereket hívtam fel, hogy vegyék fel velünk a kapcsolatot, amikor Los Angelesben lesz dolguk. A valóságban ez még azzal is végződött, hogy még a reggelijüket is én fizettem. De úgy látszott, hogy még az ingyen reggeli sem eléggé vonzó. Semmi sem látszott elegendőnek, amit tettem és így még többet tettem. Minden szombat reggel harminc perc adásidőt béreltem a rádióban és találkozóból részeket közvetítettünk le, hogy még nagyobb figyelmet irányítsunk reánk. Átutaztam államunkat, aztán a nyugati államokat, végül egészen a keleti partokig. Ha az emberek nem akartak hozzánk jönni, akkor nekem kellett őhozzájuk menni, megírni nekik, mit próbáltunk tenni, rávenni őket, hogy városukban ők is kezdjék el egy csoportját a „Terjes Evangéliumi üzletembereknek”. Júniusra teljesen ki voltam merülve. A tehenészetben végzett egész napi nehéz munka után minden estét a Szövetség munkájával töltöttem és három vagy négy órakor estem ágyba, olyan fáradtan, mintha egy órán át árral szemben úsztam volna. És azután, amikor már fel akartam adni, úgy tűnt, mintha egy élet eret találtam volna. A szónokok egyike akiket meghívtunk az étterembe, David Du Plissis volt, a pünkösdi Világkonferencia vezetője. Amikor a találkozó után Downey felé visszaúton voltunk, David alig tudta izgalmát visszatartani.
-Demos! – mondta. – Te igazán nagy dologra szántad el magad. Micsoda álom! Egészen egyszerű Üzletemberek Világszövetsége, mindnyájan beteljesedve Szent Szellemmel! Mindegyik egy-egy misszionáriusa lesz azoknak az embereknek, akikkel minden nap együtt dolgoznak!
– Köszönöm David! – válaszoltam fáradtan. – Csupán attól félek, hogy a legtöbb ember nem osztja a te…
- Arra gondolok, - folytatta tovább David anélkül, hogy elutasítási kísérletemre ügyelt volna, - hogy a jövő hónapban gyere el Londonba, hogy elmondd ezt a mi embereinknek. Fogadok, hogy a konferencia el fogja fogadni ezt a programot és magáévá teszi.
Hirtelen csupafül lettem. Itt valóban egy életmentő kötél volt, amelyik ott lengett egy pusztuló jó szándék felett. A pünkösdi konferencia néhány ezer gyülekezetet képviselt világszerte, ha velük kapcsolatba kerülhetünk, nem kellene tovább csak egy kicsiny, csupán a fennmaradására gondoló csoportnak lennünk. Pártolnának és elismernének bennünket. David megismételte ajánlatát Rózsa jelenlétében és mi örömmel beleegyeztünk a meghívásba.
Egyszerre azonban a család részéről mégis ellenállás támadt. Nem a konferencia meglátogatása miatt, hanem a repülés miatt. – Végül csak úgy akartak beleegyezni, ha megígérjük, hogy külön repülünk és a gépben az utolsó helyen ülünk. Csak nagyon nem szívesen adták beleegyezésüket a repüléshez és a döntöttek úgy, hogy előbb én repüljek. Amikor megérkeztem a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérre, úgy látszott, hogy képviselve van a Goodrich Boulevard-i egész társaság, hogy búcsút vegyen tőlem. Volt ott istenhozzád és végül úgy tűnt, mintha nem is repülőre, hanem vesztőhelyre mennék, megígérték, imádkoznak, aztán jöttek az utasítások az utolsó pillanatban: „NE egyél! Kapcsold be a biztonsági övet! Ülj hátra, amennyire csak lehet!” mikor végre már forogtak a légcsavarok, láthattam Janoion bácsit, aki még mindig intelmeket és elővigyázatossági rendszabályokat integetett karmozdulataival.
Másnap New Yorkban, a La Guardia repülőtéren voltam, hogy ott Rózsával találkozzam. Mosolyogva jött le a lépcsőn. De az öröm, amikor viszontláttuk egymást, egy kissé megcsökkent, amikor David Du Plessisszel összetalálkoztunk.
– Igen sajnálom,- mondta – nyilvánvaló zavarában. – de itt nem jutottam sokra. Úgy látszik, az aggasztja őket, hogy te a tejtermelők közül vagy és nem lelkész.
A december 20-i szombat reggelen tizenöten találkoztunk a Clifton felső termében. Hattal kevesebben, mint tizennégy hónapja, az első összejövetelünkkor. E mélabús találkozó végével barátom, Miner Arganbrigh egy őszinte szót szólt. Miner építési vállalkozó volt, akinek nagy megbízásai voltak mezőgazdaságban és az iparban és egyike volt az öt igazgatónak a Szövetségben.
– Demos, én gyűlölöm, hogy röviddel karácsony előtt negatív módon beszéljek, - mondta Miner. – de úgy hiszem, hogy a Szövetség egész eszméje egy befulladt bomba. Őszintén szólva, az egész ügyért nem adnék öt centet.
Rámeredtem, igen találva ahhoz, hogy válaszolni tudtam volna. Miner a kezét nyújtotta.
– Te mondtad azt sokszor, hogy ez egy kísérlet, nem igaz?
– Úgy van.
– Nos hát, a kísérletek tömege mondott csődöt. De hiszen az nem szégyen!
Valóban nem tudtam mit feleljek rá.
– Amit még mondani próbálok neked, Demos, az az, ha mai és a jövő szombat között nem történik csoda, akkor inkább törölj ki engem munkatársaid jegyzékéből.
– Rendben van, Miner. megértettem.
Rózsa és én hallgatva mentünk le a lépcsőfokon. A nagy teremben egy karácsonyfa gyertyái világítottak.
– Miner helyesen látja. – mondta Rózsa szelíden. – Ha Isten együttműködik valamiben, Ő azt megáldja, nemde? És azt éppen nem mondhatod, hogy a társaság áldott volna.
Kábultan mentem mellette a járdán. Minden fáradozás, telefonhívás, az emberek kérése, ösztönzése, hogy jöjjenek még egyszer – Mindhiába!
Ha volt valami, amit 1940. óta tanultam, akkor az volt: ha Rózsa és én valamiben nem voltunk egyek, akkor az Úr nem tudott általunk munkálkodni. Ha ez most annyira biztos volt, hogy a Szövetség hamis, akkor – akkor itt a vége. Minél gyorsabban elfelejtem, annál jobb. Csakhogy … én nem tudtam elfelejteni. Egész héten át könnyek ültek a szememben. Miközben kocsimmal munkába mentem, hirtelen elkezdtem sírni. Kérdeztem magamtól, nem idegösszeomlást kaptam-e. A gyerekek kedvéért megpróbáltam karácsonyra vidámabb arcot ölteni. Örültem, hogy a következő péntekre egy kedves vendéget vártunk.
- Barátunk, Tommy, - mondtam pénteken vacsora közben neki, - Tudod hogy holnap reggel lesz a „Teljes Evangéliumi Üzletemberek” utolsó találkozója?
Egy grimaszt vágtam. Nemzetközi?! Eléggé nyilvánvaló, hogy erről mindenki ugyanúgy gondolkodik. Minel elég becsületes volt, hogy ki is mondta. Az egyetlen, ami még hátra van, hogy hivatalosan véget vessünk, a bejelentés minden formájával.
- Talán már ki is gondoltad, hogy hogyan dolgozhatnánk együtt a jövő nyáron mindnyájan, hogy finanszírozzunk egy sátoros összejövetelt.
Megpróbáltam hangomnak hanyag tónust adni, de Tommynak észre kellett vennie szívemben a nyugtalanságot, mert ezt mondta:
- Demos, én úgy gondolom, még beszélnünk kell erről.
Ezt megtettük, miközben továbbra is az asztalnál maradtunk, és elbeszéltük neki reményeinket és csalódásainkat. Később Gerry az ágyába ment, Steve már régen aludt, Richard pedig ezen a hétvégén az ifjúság számára vezetett egy csendességet. De Tommy, Rózsa és én ülve maradtunk és beszéltünk a különböző emberekről, akik a Cliftonba jártak és emlékeztünk arra, amit ők a csoporttal közöltek.
– Nem volt egyetlen szombat sem, amikor valamit ne tanultam volna. – mondtam Tommynak. – Olyasmit, ami segített engem, hogy Istent és az embereket jobban szeressem.
Csaknem éjfél volt, amikor Rózsa az órájára nézett.
– Nézd csak, milyen késő van, Demos! És én még le sem szedtem az asztalt! Most aztán ágyba kell mennünk, vagy holnap Cliftonba se jutunk el!
– Menj, kedvesem, feküdj le! – mondtam. – Ez a dolog jobban terhel, semhogy aludni tudnék. Annyira biztos voltam egy évvel ezelőtt! A lakószobámban addig fogok térdelni, még csak világosságot nem kapok az Úrtól ebben a dologban.
– Jó. – mondta Tommy. – Segítek Rózsának az asztal leszedésében és utána a szobámba megyek, hogy a hátvédet szolgáltassam. De, Demos alapjában ez közted és Isten közötti ügy.
Tommy és Rózsa az edényt kihordták a konyhába. Én bementem a lakószobába. Ott történt aztán valami! Éppúgy, mint amikor 13 éves voltam, a levegő körülöttem hirtelen nehéz lett, nyomasztó, és a padlóra kényszerített. Térdeimre estem, majd arcomra. Hosszan elterülve feküdtem a mintás vörös ágyelőn. Nem tudtam felállni mint 27 évvel ezelőtt sem ott a hálószobában, a szomszédos nagy spanyol házban. Így aztán nem is próbáltam. Egyszerűen az Ő ellenállhatatlan nagy szeretetében nyugodtam és éreztem hogyan lüktetett az Ő Lelke az erők végtelen áradatában, a szobán keresztül. Állt az idő. A tér eltűnni látszott; és amíg ott feküdtem, Istent angolul, majd nyelveken dicsőítve, hallottam az Ő hangját, amely éppen azokat a szavakat mondta, amiket olyan régen már hallottam: „Demos, fogsz te valamikor kételkedni az Én erőmben?” És hirtelen láttam magamat, amint Őneki kellett engem látni ezekben az elmúlt hónapokban, magamat fárasztva és erőltetve, mint egy szorgalmas hangya ide-oda rohangálva. Európába száguldva azzal a próbálkozással hogy egy „hivatalos” csoport támogatását, és elismerését megnyerje, mindenütt a saját energiájától függően, az Övé helyett. Fájdalmas érzéssel emlékeztem Oral Roberts imájára a Szövetség találkozóján, arra az imádságra, ami 21 embert lábra állított és egy győzelmi dalra indított bennünket.
- Hadd növekedjék ez a szervezet egyedül a Te erődben…
de én úgy cselekedtem, mintha az én erőm számítana,- mintha személyesen kellene elkezdenem azt az ezer helyi csoportot, ami Oral látott. És természetesen én nem voltam képes arra, hogy egyetlen csoportot is elindítsak.
– Úr Jézus, bocsásd meg nekem!
A következőben arra emlékeztem, amit Európában láttam, de nem értettem meg: Hamburgban a légoltalmi óvóhely vasajtait, a szilánkot a szememben a velencei Grand Holtelben.
„Én vagyok az Egyetlen Demos, aki egyedül nyithatja a kapukat. Én vagyok az Egyetlen, aki a gerendát elveszi a vak szemből”
- Értem Úr Jézus. És köszönöm ezt Neked.
„És most Én akarlak téged látóvá tenni, Demos.”
Ezzel megengedte nekem az Úr, hogy újra odatérdeljek. Majdnem magasra emelt, mintha az az erő, amely engem a földre kényszerített, most felemelne. Ebben a pillanatban jött Rózsa a lakószobába. Megkerült engem és odament a sarokban a Hammond-orgonához. Egy szót sem szólt, felült és játszani kezdett. Amint a zene a kis helységben eláradt, az atmoszféra világosabb lett. Csodálkozásom úgy láttam, mintha a szoba mennyezet eltűnt volna. A krémsárga vakolat, a mennyezetvilágítás - ezek egyszerűen nem voltak. Ehelyett a mennybe néztem fel ámulva, egy nappali mennybe, jóllehet kint koromsötétnek kellett lenni. Hogy Rózsa milyen hosszan játszott, miközben én belebámultam ebbe a végtelensége, nem tudom. De egész hirtelen abbahagyta, ujjai még a billentyűkön voltak és elkezdett hangosan nyelveken imádkozni, egy kedves ritmikus folyékony üzenetet. Egy pillanatig szünetet tartott, azután ugyanabban a lírai ritmusban angolul ezt mondta: „Fiam, Én ismertelek téged, mielőtt születtél volna. Én vezettem minden léptedet az úton. Most meg akarom neked mutatni életed célját.”
A nyelvekenszólás és magyarázás ajándéka voltak ezek, amelyek együtt adattak. És miközben ő beszélt, valami figyelemre méltó dolog történt. Bár a térdeimen maradtam, úgy éreztem magam, mintha felemelkednék és elhagytam testemet. Felfelé haladtam, távolodva a lakószobától. Mélyen lent láthattam a Downey tetőzeteit. Ott voltak San Bernodino helyek amott a Csendes-óceán partja. Most magasan voltam, és láthattam az egész országot nyugattól keletig. De jóllehet olyan messzire láthattam el, láttam az embereket is a földön – sok millió állt ott váll-váll mellett. Akkor, mint ahogyan egy kamera egy futballmérkőzésen körben foroghat, hogy először a stadiont, aztán a játékosokat, aztán közvetlenül a játékot közelről mutassa, ugyanúgy tűnt nekem hogy látomásom ezekre az embermilliókra irányul és mozdul el. Láthattam sok ezer arc apró részleteit. És amit láttam, az megérintett, megrémített. Az arcok merevek, élettelenek, volta, bár az emberek válla egymást érte, mégsem volt egymással érintkezésük.
Előre meredtek, anélkül, hogy pillantottak, láttak volna. Borzongató rémülettől eltelve ismertem fel, hogy halottak voltak ezek… Azután változott a látomás. Hogy a világ forgott-e vagy pedig én haladtam-e akörül, nem tudom. De most a Dél-Amerikai kontinens volt alattam. Azután Afrika, Európa, Ázsia. Még egyszer találkoztam a borzalmas jelenetekkel. Barna arcok, fekete arcok, fehér arcok- mindegyik merev, boldogtalan, mindegyik bezárkózva a saját privát halálába.
– Uram! – kiáltottam. – Mi van ezekkel! Uram, segíts rajtuk!
Utólag Rózsa mondta nekem, hogy én semmit sem kiáltottam. De látomásban úgy tűnt nekem, hogy én hangosan közbeléptem értük. Hirtelen elkezdett Rózsa beszélni, természetes emberi módon, hiszen neki nem volt semmi lehetősége arra, hogy tudja, hogy én láttam valamit.
„Fiam, amit következőben látsz, az igen hamar meg fog történni.”
A Föld forgott – vagy én forogtam akörül – másodszor is. Alattam emberek milliói voltak láthatók. De micsoda különbség! Most a fejek fel voltak emelve. A szemek csillogtak az örömtől! A kezek az ég felé voltak emelve! Ezek az emberek, akik annyira elszigeteltek voltak, mindegyik a maga börtönében a szeretettől és imádástól egy közösséggé voltak egybekövetve. Ázsia, Afrika, Amerika – mindenütt életre változott el a halál. Azután eltűnt a látomás. Megjegyeztem, hogyan tértem vissza a Földre. Alattam volt Downey Kaliforniában ott volt a mi házunk. Láthattam magamat, ott térdelve és Rózsa az orgonánál ült. Azután felismertem a szoba ismerős tárgyait, és észrevettem, hogy fájdalom van a térdeimben és megmerevedett a nyakszirtem. Lassan lábaimra álltam és az órámra néztem. Reggel 3.30 volt.
– Mi történt Demos? – kérdezte Rózsa. – Hallottál valamit az Úrtól?
– Kedvesem nemcsak hallottam, láttam is!
És leírtam neki a látomást. Rózsa hallgatta és közben könnyek csillogtak szemeiben.
– Óh, Demos, nem látod, Ő azt mutatta nekünk, hogy a Teljes Evangéliumi Üzletemberek Szövetsége tovább kell, hogy menjen! Felállt az orgonától és kezét az enyémbe csúsztatta. – Emlékszel Demos? Ebben a szobában történt csaknem nyolc éve, hogy letérdeltünk és Őt az első helyre tettük…
Azután megint a számlákra és a tejhozam táblázatokra koncentráltam, amik előttem feküdtek az íróasztalon. De ez az újonnan kapott eszme nem hagyott többé szabadulni. Felébresztett éjjel. Velem jött az irodába. Ott égett bennem, amikor az ősi örmény dallamokat énekeltem a gyülekezetben a Goodrich Boulevardon. Egész idő alatt nem hagytak el.
Rózsa és én eldöntöttük, hogy minden nyáron finanszírozzuk az evangélistákat, és úgy tűnt, hogy az összejövetelek minden nyáron eredményesebbek. Miért volt bennem mégis ez a különös nyugtalanság, ez az érzés, hogy Isten feladata számomra nem a többé?
Az 1951. év őszén Oral Roberts-et segítettük Los Angeles hadjáratának keresztülvitelében. Ez volt a legnagyobb evangélizáció, amit valaha is láttak ebben a városban, 16 nap alatt több, mit 200000 látogatóval. És mégis….
- És mégis, - mondtam Oralnak egyik este, amikor istentisztelet után, mint mindig, ott ültünk a konyhában kávé és kalács mellett. – nem szabadulok meg attól az érzéstől, hogy az Úr valami mást akar nekem mutatni.
- Miért van ez, Demos? Miről van szó?
- Egy csoport egész közönséges emberről. Nem különleges emberek ezek. Üzletemberek ezek minden szakmából, akik ismerik és szeretik az Urat, de nem tudják, hogyan mutassák ezt meg és adják tovább.
- És mit tesz ez a csoport?
– Elmondják más embereknek, milyen megtapasztalásaik voltak Istennel. Nem teóriát adnak tovább, hanem praktikus dolgokat, és ezek a saját üzletfeleikhez, barátokhoz, ismerősökhöz fordulnak oda, olyan emberekhez, mint ők maguk, akik talán sohasem hallgatnának meg egy prédikátort. De egy bádogosban, vagy fogorvosban vagy eladóban megbíznak, mert ők maguk is bádogosok, fogorvosok, eladók.
Oral olyan hevesen tette le a kávéscsészéjét, hogy valamennyi ki is löttyent.
– Demos, ez szörnyen érdekes! Mondd csak tovább testvérem, hogy akarjátok nevezni magatokat?
Még azt is tudtam.
– Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége!
Oral rám meredt.
– Meglehetősen hosszú cím, nem gondolod?
– Igen. – feleltem gyorsan. – de nem veszed észre? Minden egyes szó fontos és szükséges. TELJES EVANGÉLIUM. - Ez azt jelenti, hogy összejöveteleinknél egyetlen bibliai igazságot sem szabad kihagyni gyógyulások, nyelvekenszólás, szabadulások – bármilyen megtapasztalást szerez valaki, nálunk ezekről beszélhetnek. ÜZLETEMBEREK. – Laikusok, közönséges emberek. SZÖVETSÉG. – Csodálatosan képzeltem azt el. Egy sereg olyan ember, akik örülnek annak, hogy társaságuk van. Persze ez semmi esetre sem olyan alapszabályokkal, bizottságokkal való dolog lenne, „napirend” letárgyalásával. NEMZETKÖZI. – Tudom, hogy ez a része nevetségesen hangzik, tettem hozzá, - de, Oral, éppen ez az, amit Isten nekem egyre mond: NEMZETKÖZI. Az egész világ. Minden test.
Nevettem, és hirtelen arra gondoltam, hogy ezeket a szavakat Charles Price mondta ki. De Oral nem nevetett.
– Demos! – mondta. – Ez nagy dolog, és én biztos vagyok abban, hogy e mögött Isten áll. Van valami, amivel az indulásnál segítségedre lehetnék?
– Miért ne! Oral Roberts-szel, mint szónokkal egy megnyitó találkozóra keresztyén üzletemberek százai hívhatók meg.
– Oral? – kérdeztem. – Ha egész Los Angelesből az üzletembereket egy szombat reggeli találkozóra meghívóm, eljönnél és segítenél?
Rögzítettük a dolgot. Az összejövetel helyénél a Clifton Étterem második emeletét választottuk a Broadway sarkán – egy nagy, tágas termet, amit hétközben sokszor használnak, szombat reggel azonban általában üresen állt. Azután telefonon beszéltem minden Lélekkel teljes üzletemberrel, akiket a környékről ismertem és meghívtam őket az Új Szövetség első összejövetelére, ahol Oral Roberts a főszónok. Kértem őket, hogy hívják meg, hozzák magukkal barátaikat, és így tegyük lehetővé a jó indulást. A felső terem egyik sarkában volt egy zongora is, és Rózsa egyetértett azzal, hogy egy pár éneket eljátsszon ezen a találkozón.
Elérkezett a nagy nap. Az utcai forgalom azon a szombat délelőttön Los Angeles Cityben rendkívül erős volt. Oralnak, Rózsának és nekem hosszú időre volt szükségünk, végre találtunk egy parkolóhelyet. Egy kissé megkéstünk és meglehetősen izgatottak voltunk, amikor végre odaértünk a Clifton Étteremhez és felmentünk a széles középlépcsőn, a teremhez. Milyen sokan lehetnek már odafenn és várnak ránk: Háromszázan? Négyszázan? Felérve gyorsan számoltam őket. Tizenkilenc, húsz, huszonegy.. ember- velünk, hármunkkal. Tehát 18 ember talált elég érdeklődést az Új Szövetséghez, hogy egyáltalában eljöjjön; amikor pedig egy világszerte ismert evangélistát hoztunk serkentésnek. Rózsa játszott néhány éneket a zongorán, de az ének visszatükrözte a lelkesedés hiányát. Körülnéztem az emberek között, akik eljöttek. A legtöbbjük régi barátunk. Istentől megszentelt emberek, nagyon elfoglalt keresztyének – sokan már túlterhelt bizottságokkal, egyesületekkel és polgári szervezetekkel. Az a fajtája az embereknek, akik önként jelentkeznek, ha valamit csinál kell, de akik egyetlen percet sem vesztegetnek olyan dologra, ami valamiképp nem néz ki praktikusnak. Rózsa abbahagyta a játékot és felálltam. Vázoltam, hogyan nőtt meg bennem az a meggyőződés, hogy Isten Lelke a következő évtizedben új csatornákat keres, hogy embereket betöltsön. Itt is, ott is láttam embereket, amint órájukra pillantottak. Semmi orgona. Semmi díszes épület. Semmi olyan, amit vallásosnak mondhatnának. Csupán a Jézusról való beszéd embertől emberig! Sohasem volt képességem arra, hogy gondolataimat szavakba öntsem és abban a tudatban ültem le, hogy semmit sem értem el. Oral Roberts állt fel. hálát adott Istennek a csoportért, és utána imádkozott:
- Uram, legyen ez a szervezet kezdettől fogva a Te ügyed. Te látod a mustármagot és minden emberi alkalmatlanságunkat. Mintegy 20 percig beszélt és egy imával fejezte be.
– Álljunk fel? – kérdezte.
Ez a maroknyi kis sereg nehézkesen felemelkedett.
– Úr Jézus! – imádkozott Oral. – Engedd, hogy ez a szövetség egyedül a Te erődben növekedjék! Hálát adunk Neked, éppen most, Úr Jézus, hogy csupán ezt a kis embercsoportot látjuk itt egy étteremben, Te viszont ezer helyi csoportot látsz.
Hirtelen valami meglepő dolog történt.. ez a kis csoport, amely még egy perccel ezelőtt úgy ült itt, mint paraszt a kerítésen, egyszerre elevenné lett. Kétségtelenül Oral álma az ezer csoportról volt az, ami a hangulatot így megváltoztatta. Nem volna-e egy megfoghatatlan csoda, ha Isten Lelke ezt a kicsiny csoportot ezer különféle társasággal bíró világméretű hadsereggé építené ki? A csoportból valaki énekelni kezdett: - Fel, barátaim, drága Jézus zászlaja alatt! És mi mindannyian belekapcsolódtunk: - Hozzád esedezünk győzelemért.
Megfogtam a mellettem lévő férfi kezét és nemsokára körben álltunk mindnyájan énekelve és helyben menetelve. Ennek az éneklésnek és menetelésnek vasárnapi iskolás egyszerűsége számunkra különös és csodálatos erőforrás lett. Jogilag a „Full Gospel Business Men’s Fellowship International” (FGBMFI) néhány héttel később az Egyesületi Regiszterbe történt bevezetéssel, bejegyzéssel és öt férfinak, mint igazgatóbizottságnak a megnevezésével kezdődött. A tulajdonképpeni kezdet azonban a szellemi volt – amikor Oral Roberts ezer helyi csoportról beszélt is mi egy harci éneket énekelve, mint gyermekek meneteltünk a helyünkön.
– Rózsa!- mondtam, amikor aznap délután hazafelé hajtottunk. – Egy éven belül bámulatos dolgokat fogunk látni.
Azután a leghihetetlenebb csüggedtség és a legnagyobb csalódás 12 hónapja következett, amit csak megértem. Az a boldog pillanatnyi érzés, amit akkor éreztünk, amikor az étteremből kijöttünk egyszerre átcsapott tehetetlenségbe és ellenállásba. Attól kezdve minden szombat reggel a Cliftonban egy reggelivel egybekötött találkozót tartottunk. Lent, az étterem büféjében megraktuk tálcáinkat és aztán felvittük a nagy terembe. Itt azután két órát töltöttünk közösségben szellemi és testi gondozással. Néha meglátogatott egy-egy nevesebb szónok, de legtöbbször magukra az üzletemberekre voltunk utalva. Nagy örömömre megismétlődött az a jelenség, amit Knott Berry farmján éltem át. Mindig, amikor a jelenlevőket figyeltem, ”tudtam” ki az, akinek van elmondani való élménye. Igen, a találkozóra helyeztem minden reményemet. De sem a remény, sem maga a találkozó nem hatottak fertőzően és így egyáltalán semmi növekedés nem volt tapasztalható. Egyik héten volt harminc, negyven látogató, legközelebb azonban megint csak tizenöten jöttek el. És akkor kezdődött az ellenállás. „Mit képzel ez a Shakarian tulajdonképpen?” , kérdezték a lelkészek a szószékekről. „Talán új felekezetet akar alakítani? Még az egyesületbe se menjetek be emberek! azok csak benneteket és a pénzeteket akarják elcsalogatni a gyülekezetektől!”
Engem különösen ennek a támadásnak a tisztességtelen volta sértett kezdettől fogva Rózsa és én is minden összejövetel sorozatnál, amiket mi finanszíroztunk, két alapelvet hangoztattunk.
Először: Maradj meg a saját gyülekezetedben. Ha gyülekezeted ismeri már a Lélek erejét, akkor menj vissza azzal a megbízatással, hogy ott intenzívebben és határozottabban szolgálja az Úrnak, mint korábban. Ha viszont egyházad vagy gyülekezeted nem ismeri a Lélek erejét, akkor mint misszionárius menj vissza.
Másodszor: egyetlen fillért se tégy a perselybe, ami máshova tartozik. Ne itt add oda jövedelmed tizedét, mert a tized egyedül honos gyülekezetedet illeti. Amit ezen a találkozónk adsz, annak ezen felül kell lennie.
Már több éves tapasztalatból tudjuk, hogy az emberek ezeket a pontokat megszívlelték. Azok, akik összejöveteleinket látogatták, honi gyülekezeteik legszívósabb munkásaivá és legnagyobb adakozóivá lettek. De az egyházak és gyülekezetek még mindig gyanúval néztek ránk. A pénz miatti vádoltatásunk különösen azért volt komikus, mivel az egész első évben egyetlen adományt sem kaptunk. Közben postán minden héten meghívókat küldtem, telefonáltam az egész országban, embereket hívtam fel, hogy vegyék fel velünk a kapcsolatot, amikor Los Angelesben lesz dolguk. A valóságban ez még azzal is végződött, hogy még a reggelijüket is én fizettem. De úgy látszott, hogy még az ingyen reggeli sem eléggé vonzó. Semmi sem látszott elegendőnek, amit tettem és így még többet tettem. Minden szombat reggel harminc perc adásidőt béreltem a rádióban és találkozóból részeket közvetítettünk le, hogy még nagyobb figyelmet irányítsunk reánk. Átutaztam államunkat, aztán a nyugati államokat, végül egészen a keleti partokig. Ha az emberek nem akartak hozzánk jönni, akkor nekem kellett őhozzájuk menni, megírni nekik, mit próbáltunk tenni, rávenni őket, hogy városukban ők is kezdjék el egy csoportját a „Terjes Evangéliumi üzletembereknek”. Júniusra teljesen ki voltam merülve. A tehenészetben végzett egész napi nehéz munka után minden estét a Szövetség munkájával töltöttem és három vagy négy órakor estem ágyba, olyan fáradtan, mintha egy órán át árral szemben úsztam volna. És azután, amikor már fel akartam adni, úgy tűnt, mintha egy élet eret találtam volna. A szónokok egyike akiket meghívtunk az étterembe, David Du Plissis volt, a pünkösdi Világkonferencia vezetője. Amikor a találkozó után Downey felé visszaúton voltunk, David alig tudta izgalmát visszatartani.
-Demos! – mondta. – Te igazán nagy dologra szántad el magad. Micsoda álom! Egészen egyszerű Üzletemberek Világszövetsége, mindnyájan beteljesedve Szent Szellemmel! Mindegyik egy-egy misszionáriusa lesz azoknak az embereknek, akikkel minden nap együtt dolgoznak!
– Köszönöm David! – válaszoltam fáradtan. – Csupán attól félek, hogy a legtöbb ember nem osztja a te…
- Arra gondolok, - folytatta tovább David anélkül, hogy elutasítási kísérletemre ügyelt volna, - hogy a jövő hónapban gyere el Londonba, hogy elmondd ezt a mi embereinknek. Fogadok, hogy a konferencia el fogja fogadni ezt a programot és magáévá teszi.
Hirtelen csupafül lettem. Itt valóban egy életmentő kötél volt, amelyik ott lengett egy pusztuló jó szándék felett. A pünkösdi konferencia néhány ezer gyülekezetet képviselt világszerte, ha velük kapcsolatba kerülhetünk, nem kellene tovább csak egy kicsiny, csupán a fennmaradására gondoló csoportnak lennünk. Pártolnának és elismernének bennünket. David megismételte ajánlatát Rózsa jelenlétében és mi örömmel beleegyeztünk a meghívásba.
Egyszerre azonban a család részéről mégis ellenállás támadt. Nem a konferencia meglátogatása miatt, hanem a repülés miatt. – Végül csak úgy akartak beleegyezni, ha megígérjük, hogy külön repülünk és a gépben az utolsó helyen ülünk. Csak nagyon nem szívesen adták beleegyezésüket a repüléshez és a döntöttek úgy, hogy előbb én repüljek. Amikor megérkeztem a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérre, úgy látszott, hogy képviselve van a Goodrich Boulevard-i egész társaság, hogy búcsút vegyen tőlem. Volt ott istenhozzád és végül úgy tűnt, mintha nem is repülőre, hanem vesztőhelyre mennék, megígérték, imádkoznak, aztán jöttek az utasítások az utolsó pillanatban: „NE egyél! Kapcsold be a biztonsági övet! Ülj hátra, amennyire csak lehet!” mikor végre már forogtak a légcsavarok, láthattam Janoion bácsit, aki még mindig intelmeket és elővigyázatossági rendszabályokat integetett karmozdulataival.
Másnap New Yorkban, a La Guardia repülőtéren voltam, hogy ott Rózsával találkozzam. Mosolyogva jött le a lépcsőn. De az öröm, amikor viszontláttuk egymást, egy kissé megcsökkent, amikor David Du Plessisszel összetalálkoztunk.
– Igen sajnálom,- mondta – nyilvánvaló zavarában. – de itt nem jutottam sokra. Úgy látszik, az aggasztja őket, hogy te a tejtermelők közül vagy és nem lelkész.
A december 20-i szombat reggelen tizenöten találkoztunk a Clifton felső termében. Hattal kevesebben, mint tizennégy hónapja, az első összejövetelünkkor. E mélabús találkozó végével barátom, Miner Arganbrigh egy őszinte szót szólt. Miner építési vállalkozó volt, akinek nagy megbízásai voltak mezőgazdaságban és az iparban és egyike volt az öt igazgatónak a Szövetségben.
– Demos, én gyűlölöm, hogy röviddel karácsony előtt negatív módon beszéljek, - mondta Miner. – de úgy hiszem, hogy a Szövetség egész eszméje egy befulladt bomba. Őszintén szólva, az egész ügyért nem adnék öt centet.
Rámeredtem, igen találva ahhoz, hogy válaszolni tudtam volna. Miner a kezét nyújtotta.
– Te mondtad azt sokszor, hogy ez egy kísérlet, nem igaz?
– Úgy van.
– Nos hát, a kísérletek tömege mondott csődöt. De hiszen az nem szégyen!
Valóban nem tudtam mit feleljek rá.
– Amit még mondani próbálok neked, Demos, az az, ha mai és a jövő szombat között nem történik csoda, akkor inkább törölj ki engem munkatársaid jegyzékéből.
– Rendben van, Miner. megértettem.
Rózsa és én hallgatva mentünk le a lépcsőfokon. A nagy teremben egy karácsonyfa gyertyái világítottak.
– Miner helyesen látja. – mondta Rózsa szelíden. – Ha Isten együttműködik valamiben, Ő azt megáldja, nemde? És azt éppen nem mondhatod, hogy a társaság áldott volna.
Kábultan mentem mellette a járdán. Minden fáradozás, telefonhívás, az emberek kérése, ösztönzése, hogy jöjjenek még egyszer – Mindhiába!
Ha volt valami, amit 1940. óta tanultam, akkor az volt: ha Rózsa és én valamiben nem voltunk egyek, akkor az Úr nem tudott általunk munkálkodni. Ha ez most annyira biztos volt, hogy a Szövetség hamis, akkor – akkor itt a vége. Minél gyorsabban elfelejtem, annál jobb. Csakhogy … én nem tudtam elfelejteni. Egész héten át könnyek ültek a szememben. Miközben kocsimmal munkába mentem, hirtelen elkezdtem sírni. Kérdeztem magamtól, nem idegösszeomlást kaptam-e. A gyerekek kedvéért megpróbáltam karácsonyra vidámabb arcot ölteni. Örültem, hogy a következő péntekre egy kedves vendéget vártunk.
- Barátunk, Tommy, - mondtam pénteken vacsora közben neki, - Tudod hogy holnap reggel lesz a „Teljes Evangéliumi Üzletemberek” utolsó találkozója?
Egy grimaszt vágtam. Nemzetközi?! Eléggé nyilvánvaló, hogy erről mindenki ugyanúgy gondolkodik. Minel elég becsületes volt, hogy ki is mondta. Az egyetlen, ami még hátra van, hogy hivatalosan véget vessünk, a bejelentés minden formájával.
- Talán már ki is gondoltad, hogy hogyan dolgozhatnánk együtt a jövő nyáron mindnyájan, hogy finanszírozzunk egy sátoros összejövetelt.
Megpróbáltam hangomnak hanyag tónust adni, de Tommynak észre kellett vennie szívemben a nyugtalanságot, mert ezt mondta:
- Demos, én úgy gondolom, még beszélnünk kell erről.
Ezt megtettük, miközben továbbra is az asztalnál maradtunk, és elbeszéltük neki reményeinket és csalódásainkat. Később Gerry az ágyába ment, Steve már régen aludt, Richard pedig ezen a hétvégén az ifjúság számára vezetett egy csendességet. De Tommy, Rózsa és én ülve maradtunk és beszéltünk a különböző emberekről, akik a Cliftonba jártak és emlékeztünk arra, amit ők a csoporttal közöltek.
– Nem volt egyetlen szombat sem, amikor valamit ne tanultam volna. – mondtam Tommynak. – Olyasmit, ami segített engem, hogy Istent és az embereket jobban szeressem.
Csaknem éjfél volt, amikor Rózsa az órájára nézett.
– Nézd csak, milyen késő van, Demos! És én még le sem szedtem az asztalt! Most aztán ágyba kell mennünk, vagy holnap Cliftonba se jutunk el!
– Menj, kedvesem, feküdj le! – mondtam. – Ez a dolog jobban terhel, semhogy aludni tudnék. Annyira biztos voltam egy évvel ezelőtt! A lakószobámban addig fogok térdelni, még csak világosságot nem kapok az Úrtól ebben a dologban.
– Jó. – mondta Tommy. – Segítek Rózsának az asztal leszedésében és utána a szobámba megyek, hogy a hátvédet szolgáltassam. De, Demos alapjában ez közted és Isten közötti ügy.
Tommy és Rózsa az edényt kihordták a konyhába. Én bementem a lakószobába. Ott történt aztán valami! Éppúgy, mint amikor 13 éves voltam, a levegő körülöttem hirtelen nehéz lett, nyomasztó, és a padlóra kényszerített. Térdeimre estem, majd arcomra. Hosszan elterülve feküdtem a mintás vörös ágyelőn. Nem tudtam felállni mint 27 évvel ezelőtt sem ott a hálószobában, a szomszédos nagy spanyol házban. Így aztán nem is próbáltam. Egyszerűen az Ő ellenállhatatlan nagy szeretetében nyugodtam és éreztem hogyan lüktetett az Ő Lelke az erők végtelen áradatában, a szobán keresztül. Állt az idő. A tér eltűnni látszott; és amíg ott feküdtem, Istent angolul, majd nyelveken dicsőítve, hallottam az Ő hangját, amely éppen azokat a szavakat mondta, amiket olyan régen már hallottam: „Demos, fogsz te valamikor kételkedni az Én erőmben?” És hirtelen láttam magamat, amint Őneki kellett engem látni ezekben az elmúlt hónapokban, magamat fárasztva és erőltetve, mint egy szorgalmas hangya ide-oda rohangálva. Európába száguldva azzal a próbálkozással hogy egy „hivatalos” csoport támogatását, és elismerését megnyerje, mindenütt a saját energiájától függően, az Övé helyett. Fájdalmas érzéssel emlékeztem Oral Roberts imájára a Szövetség találkozóján, arra az imádságra, ami 21 embert lábra állított és egy győzelmi dalra indított bennünket.
- Hadd növekedjék ez a szervezet egyedül a Te erődben…
de én úgy cselekedtem, mintha az én erőm számítana,- mintha személyesen kellene elkezdenem azt az ezer helyi csoportot, ami Oral látott. És természetesen én nem voltam képes arra, hogy egyetlen csoportot is elindítsak.
– Úr Jézus, bocsásd meg nekem!
A következőben arra emlékeztem, amit Európában láttam, de nem értettem meg: Hamburgban a légoltalmi óvóhely vasajtait, a szilánkot a szememben a velencei Grand Holtelben.
„Én vagyok az Egyetlen Demos, aki egyedül nyithatja a kapukat. Én vagyok az Egyetlen, aki a gerendát elveszi a vak szemből”
- Értem Úr Jézus. És köszönöm ezt Neked.
„És most Én akarlak téged látóvá tenni, Demos.”
Ezzel megengedte nekem az Úr, hogy újra odatérdeljek. Majdnem magasra emelt, mintha az az erő, amely engem a földre kényszerített, most felemelne. Ebben a pillanatban jött Rózsa a lakószobába. Megkerült engem és odament a sarokban a Hammond-orgonához. Egy szót sem szólt, felült és játszani kezdett. Amint a zene a kis helységben eláradt, az atmoszféra világosabb lett. Csodálkozásom úgy láttam, mintha a szoba mennyezet eltűnt volna. A krémsárga vakolat, a mennyezetvilágítás - ezek egyszerűen nem voltak. Ehelyett a mennybe néztem fel ámulva, egy nappali mennybe, jóllehet kint koromsötétnek kellett lenni. Hogy Rózsa milyen hosszan játszott, miközben én belebámultam ebbe a végtelensége, nem tudom. De egész hirtelen abbahagyta, ujjai még a billentyűkön voltak és elkezdett hangosan nyelveken imádkozni, egy kedves ritmikus folyékony üzenetet. Egy pillanatig szünetet tartott, azután ugyanabban a lírai ritmusban angolul ezt mondta: „Fiam, Én ismertelek téged, mielőtt születtél volna. Én vezettem minden léptedet az úton. Most meg akarom neked mutatni életed célját.”
A nyelvekenszólás és magyarázás ajándéka voltak ezek, amelyek együtt adattak. És miközben ő beszélt, valami figyelemre méltó dolog történt. Bár a térdeimen maradtam, úgy éreztem magam, mintha felemelkednék és elhagytam testemet. Felfelé haladtam, távolodva a lakószobától. Mélyen lent láthattam a Downey tetőzeteit. Ott voltak San Bernodino helyek amott a Csendes-óceán partja. Most magasan voltam, és láthattam az egész országot nyugattól keletig. De jóllehet olyan messzire láthattam el, láttam az embereket is a földön – sok millió állt ott váll-váll mellett. Akkor, mint ahogyan egy kamera egy futballmérkőzésen körben foroghat, hogy először a stadiont, aztán a játékosokat, aztán közvetlenül a játékot közelről mutassa, ugyanúgy tűnt nekem hogy látomásom ezekre az embermilliókra irányul és mozdul el. Láthattam sok ezer arc apró részleteit. És amit láttam, az megérintett, megrémített. Az arcok merevek, élettelenek, volta, bár az emberek válla egymást érte, mégsem volt egymással érintkezésük.
Előre meredtek, anélkül, hogy pillantottak, láttak volna. Borzongató rémülettől eltelve ismertem fel, hogy halottak voltak ezek… Azután változott a látomás. Hogy a világ forgott-e vagy pedig én haladtam-e akörül, nem tudom. De most a Dél-Amerikai kontinens volt alattam. Azután Afrika, Európa, Ázsia. Még egyszer találkoztam a borzalmas jelenetekkel. Barna arcok, fekete arcok, fehér arcok- mindegyik merev, boldogtalan, mindegyik bezárkózva a saját privát halálába.
– Uram! – kiáltottam. – Mi van ezekkel! Uram, segíts rajtuk!
Utólag Rózsa mondta nekem, hogy én semmit sem kiáltottam. De látomásban úgy tűnt nekem, hogy én hangosan közbeléptem értük. Hirtelen elkezdett Rózsa beszélni, természetes emberi módon, hiszen neki nem volt semmi lehetősége arra, hogy tudja, hogy én láttam valamit.
„Fiam, amit következőben látsz, az igen hamar meg fog történni.”
A Föld forgott – vagy én forogtam akörül – másodszor is. Alattam emberek milliói voltak láthatók. De micsoda különbség! Most a fejek fel voltak emelve. A szemek csillogtak az örömtől! A kezek az ég felé voltak emelve! Ezek az emberek, akik annyira elszigeteltek voltak, mindegyik a maga börtönében a szeretettől és imádástól egy közösséggé voltak egybekövetve. Ázsia, Afrika, Amerika – mindenütt életre változott el a halál. Azután eltűnt a látomás. Megjegyeztem, hogyan tértem vissza a Földre. Alattam volt Downey Kaliforniában ott volt a mi házunk. Láthattam magamat, ott térdelve és Rózsa az orgonánál ült. Azután felismertem a szoba ismerős tárgyait, és észrevettem, hogy fájdalom van a térdeimben és megmerevedett a nyakszirtem. Lassan lábaimra álltam és az órámra néztem. Reggel 3.30 volt.
– Mi történt Demos? – kérdezte Rózsa. – Hallottál valamit az Úrtól?
– Kedvesem nemcsak hallottam, láttam is!
És leírtam neki a látomást. Rózsa hallgatta és közben könnyek csillogtak szemeiben.
– Óh, Demos, nem látod, Ő azt mutatta nekünk, hogy a Teljes Evangéliumi Üzletemberek Szövetsége tovább kell, hogy menjen! Felállt az orgonától és kezét az enyémbe csúsztatta. – Emlékszel Demos? Ebben a szobában történt csaknem nyolc éve, hogy letérdeltünk és Őt az első helyre tettük…