A vizsgaidő
Apám megint az irodában volt. Anyám életének utolsó heteiben a nap legnagyobb részét őmellette töltötte a szobájában. Most itt ült velem szemben megint a hármas tejfarmon, íróasztalánál és összeráncolt homlokkal és komor tekintettel olvasta a negyedéves mérleget.
– Igen nagy a készleted, fiam. – mondta és rámutatott a számokra, amelyek a gabonakészletet jelezték, ami sokkal nagyobb volt, mint a folyó kereslet.
Apám a malomüzemben az emelkedő és zuhanó árak miatt még sohasem érezte magát igazán jól, és úgy látszott, hogy ez a kifogás aligha a háború utáni tartózkodó fellendülésre vonatkozott. Azon az 1947/48-as télen azt a nézetet kellett osztani mindenkinek, aki az üzleti életben forgolódott. Csupán a kormányzat volt az, amely lenyomta a gabonaárakat. Zab, árpa, kukorica, gyapotmagliszt - mindez hónapok óta a szándékos ármegkötésnél jól tudta tartani magát, mintha erőszakkal próbálták volna érvényesíteni. Abban a pillanatban, amint a kormányzat az ármegkötést lazítaná, az árak újra emelkednének. Ezért látszott számomra jó üzletnek, hogy bőséges készletet tartsak, ameddig az ármegkötés még tart. Ez volt az, amit apám éles tekintetű örmény szeme felfedezett, amíg a számokat nézegette. Elsötétedett a tekintete, amikor észrevette, hogy sok ezer dollár értékben vásároltam gabonát a folyó árakon, a következő őszön esedékes leszállításra. Én azonban éppen ezzel az eljárással tettem be a bombába az időzített gyújtót. A név hirtelen, a legalkalmatlanabb pillanatban jutott eszembe. Fresno. Miért kellett nekem állandóan Fresnora gondolnom? Egy város volt ez Los Angelestől északra mintegy 200 mérföldre, amelyiknek én már néhányszor keresztül utaztam. De én nem ismertem ott senkit és nem is volt semmi különös kapcsolatom vele. Miért jött ez a Fresno hirtelen az eszembe?
Minthogy még éreztük a, „Bob Smith-affér” töviseit, Rózsa és én még nem sokat beszéltünk a következő nyári tervekről. Valaki úgy vélte, hogy megint Los Angeles keleti részén tartsuk az összejöveteleket. És ez jó gondolatnak látszott előttem. Amikor egy este hazaértem, Rózsa a hálószobánkban volt és a kis Steve-t tette ágyacskájába.
– Kedvesem! – mondtam. – Ma este egész úton hazafelé egy város neve foglalkoztatott. Nem tudok megszabadulni ettől a gondolattól.
Rózsa felegyenesedett és rám nézett.
– Ne mondd meg nekem azt a nevet! Én is épp úgy jártam!
Leoltotta a villanyt és mi lábujjhelyen kimentünk a szobából. A folyosón felém fordult.
– Fresno volt az, nem? Én csodálkozva rábólintottam: - Fresno!
Minthogy tudtuk most már, hova akar Isten küldeni bennünket munkára, a következő kérdés az volt, hogy hogyan kezdjük el? Ezzel a várossal semmiféle összeköttetésünk nem volt és a helységről sem tudtunk semmi közelebbit. Végre egyik Los Angelesi prédikátortól megkaptam az „Assembies of God” egyik gyülekezetének lelkésze nevét Fresnoból. Felhívtam őt, és közöltem vele, hogy a következő nyáron az ő városába összejöveteleket tartanánk. Hosszú ideig hallgatott és gondolkodni látszott, de végül azt mondta, hogy vissza fog hívni.
Néhány héttel később módomban volt őt és további 33 helybeli lelkészt egy marhasült-vacsorával a fesnoi California Hotelben megvendégelni. Az a kipróbált örmény módszer, hogy a lélekkel együtt a testre is gondoljunk, talán jó együttlétet teremt. Tervünk számára azonban egyáltalán nem volt lelkesedés. Még sohasem láttam olyan bizalmatlan arcokat, mint amilyenek reám irányultak, amikor szólásra emelkedtem. Beszéltem nekik arról a sátoros összejövetelekről, amiket Los Angelesben hét éve tartottunk minden nyáron és megemlítettem az emberek ezreit, kik ezáltal kerültek Istenhez. Hallgatás, ellenséges tekintetek. Végül felállt egy férfi, rántott egyet nadrágján és kimondta, amit valószínűleg valamennyien gondoltak:
- És ebből mennyi jut önnek, Mr. Shakarian? Mennyit zsebel be a haszonból?
Arcomon forró pirulást éreztem – aztán megvizsgáltam magamat. Miért is kell ezeknek az embereknek hinni egy teljesen ismeretlen embernek? Bob Smithre gondoltam és ekkor voltam először hálás ezért a megtapasztalásért. Isten tudta, hogy lassú felfogású ember vagyok. Talán valóban nem is volt más lehetőség arra, hogy olyasmit mutasson meg nekem amin én megütköztem. Egy lelkésznek bizalmatlannak kell lenni, kérdéseket kell feltennie, amikor gyülekezete sorsáról van szó. Így aztán elmondtam ennek a 34 embernek az én eljárási módomat. Nem kapok semmi fizetséget és magam viselem személyes kiadásaimat. Itt Fresnoban ezek jelentősen nagyobbak lesznek, mint egyébként, hiszen Rózsa és én az összejövetelek idején itt kell, hogy lakjunk. Miután a legfontosabb kiadások fedezve vannak – a hirdetések, a sátor felállítása és ami csak ezzel kapcsolatos – minden többi pénz, ami az összejöveteleken befolyik, az abban résztvevő gyülekezeteké. Ha viszont deficit lenne, azt a saját zsebemből fizetném.
– Ebből mennyi jut Önnek? – ismételte meg.
Előhúztam zsebemből egy új Testamentumot és az 1 Kor. 12-ből felolvastam azokat a verseket, amelyek nekem olyan sokat jelentettek.
– Barátaim! – mondtam. – Hiszem, hogy Istennek minden egyes szolgája számára külön ajándéka, egy különös képessége van, amit nekünk az Ő országában kell felhasználnunk. Hiszem, hogy mi, ha ezeket az ajándékokat felfedezzük és felhasználjuk, a legboldogabb emberek leszünk a Földön. De, ha elhanyagoljuk azokat, tekintet nélkül azokra a kitűnő dolgokra, amiket egyébként teszünk, a legnyomorultabbak leszünk. – Én boldog vagyok! – mondtam. – Megtaláltam a feladatomat. Én segítő vagyok, amint itt áll. Az én ajándékom az, hogy más embereknek alkalmat nyújtsak arra, hogy megtegyék azt, amit jól megtehetnek. Én segíteni fogok abban, hogy összehozzalak titeket arra, hogy összejöveteli helyeket létesítsetek, szónokokat találjatok. Ami ebből nekem juta, az az öröm, hogy használhatom azt az ajándékot, amit Isten nekem adott. Behajlítottam a bal karomat és lopva belenéztem kabátom ujjába. – Nem, - mondtam. – ebben nem marad semmi…
A szívből kitört nevetésben, ami ezt követte, feloldódott a feszültség. A terem minden oldaláról jöttek a javaslatok a fresnoi összejövetelekre. Az egyik lelkésznek kapcsolata volt a helyi rádióadóhoz, a másik ismerte az egyik nyomda tulajdonosát. Az ősz, mondták egyértelműen, itt Fresnoban jobban megfelelne, mint a nyár – október, miután megtörtént már a szüret. A város centrumában volt egy nagy csarnok, a Memorial Auditorium, az kényelmesebb volna, mint egy sátor.
– Néhány jó szorgos munka vár rád Demos. – mondta. Floyd Hawkins, az egyik lelkész, amint kocsimhoz menet találkoztunk.
– Sokat kell majd távol maradnod üzletedtől. Bízvást remélem, hogy jól megy majd, megnyugtatólag mosolyogtam rá.
– Jobb nem is lehetne, Folyd. – mondtam. – Nem is mehetne jobban!
Találtam a G. utcában egy bútorozatlan favázas házat. Csak öt háztömbnyire volt a fresnoi Memorial Auditoriumtól. A ház olyan nagy volt, hogy a különböző evangélisták is nálunk lakhattak. – miként Downeyban is. Ez alkalommal minden hétre más szónok volt, öt hétig tartanának az összejövetelek és Rózsa és én már egy héttel korábban ott akartunk lenni, utána még legalább tíz napi tennivaló van, hogy mindent elrendezzünk. Megegyeztünk abban, hogy a 9 éves Gerrynek nem számítana, ha ezekben a hetekben a fresnoi iskolába járna, de Richardnak, aki nyolcadikos volt, jobb lesz, ha nem mulasztja el a rendszeres tanítást. Ez kielégítő megoldás volt, ami azonban mindjárt egy másik problémát tisztázott. Mindnyájan nem mehettünk el úgy, hogy Richard a nagyapjánál marad és, hogy minden hétvégén együtt meglátogatnak bennünket. Tervünkre az áldást látszólag az adta volna meg, ha engedélyt kapunk, hogy Mrs. Newman ápolónővér, aki gyermekeinket mindig gondozta, eljöhet a klinikáról és elkísérhet minket, hogy így Rózsa az összejöveteleken a zongorán játszhassék.
– Igen nagy a készleted, fiam. – mondta és rámutatott a számokra, amelyek a gabonakészletet jelezték, ami sokkal nagyobb volt, mint a folyó kereslet.
Apám a malomüzemben az emelkedő és zuhanó árak miatt még sohasem érezte magát igazán jól, és úgy látszott, hogy ez a kifogás aligha a háború utáni tartózkodó fellendülésre vonatkozott. Azon az 1947/48-as télen azt a nézetet kellett osztani mindenkinek, aki az üzleti életben forgolódott. Csupán a kormányzat volt az, amely lenyomta a gabonaárakat. Zab, árpa, kukorica, gyapotmagliszt - mindez hónapok óta a szándékos ármegkötésnél jól tudta tartani magát, mintha erőszakkal próbálták volna érvényesíteni. Abban a pillanatban, amint a kormányzat az ármegkötést lazítaná, az árak újra emelkednének. Ezért látszott számomra jó üzletnek, hogy bőséges készletet tartsak, ameddig az ármegkötés még tart. Ez volt az, amit apám éles tekintetű örmény szeme felfedezett, amíg a számokat nézegette. Elsötétedett a tekintete, amikor észrevette, hogy sok ezer dollár értékben vásároltam gabonát a folyó árakon, a következő őszön esedékes leszállításra. Én azonban éppen ezzel az eljárással tettem be a bombába az időzített gyújtót. A név hirtelen, a legalkalmatlanabb pillanatban jutott eszembe. Fresno. Miért kellett nekem állandóan Fresnora gondolnom? Egy város volt ez Los Angelestől északra mintegy 200 mérföldre, amelyiknek én már néhányszor keresztül utaztam. De én nem ismertem ott senkit és nem is volt semmi különös kapcsolatom vele. Miért jött ez a Fresno hirtelen az eszembe?
Minthogy még éreztük a, „Bob Smith-affér” töviseit, Rózsa és én még nem sokat beszéltünk a következő nyári tervekről. Valaki úgy vélte, hogy megint Los Angeles keleti részén tartsuk az összejöveteleket. És ez jó gondolatnak látszott előttem. Amikor egy este hazaértem, Rózsa a hálószobánkban volt és a kis Steve-t tette ágyacskájába.
– Kedvesem! – mondtam. – Ma este egész úton hazafelé egy város neve foglalkoztatott. Nem tudok megszabadulni ettől a gondolattól.
Rózsa felegyenesedett és rám nézett.
– Ne mondd meg nekem azt a nevet! Én is épp úgy jártam!
Leoltotta a villanyt és mi lábujjhelyen kimentünk a szobából. A folyosón felém fordult.
– Fresno volt az, nem? Én csodálkozva rábólintottam: - Fresno!
Minthogy tudtuk most már, hova akar Isten küldeni bennünket munkára, a következő kérdés az volt, hogy hogyan kezdjük el? Ezzel a várossal semmiféle összeköttetésünk nem volt és a helységről sem tudtunk semmi közelebbit. Végre egyik Los Angelesi prédikátortól megkaptam az „Assembies of God” egyik gyülekezetének lelkésze nevét Fresnoból. Felhívtam őt, és közöltem vele, hogy a következő nyáron az ő városába összejöveteleket tartanánk. Hosszú ideig hallgatott és gondolkodni látszott, de végül azt mondta, hogy vissza fog hívni.
Néhány héttel később módomban volt őt és további 33 helybeli lelkészt egy marhasült-vacsorával a fesnoi California Hotelben megvendégelni. Az a kipróbált örmény módszer, hogy a lélekkel együtt a testre is gondoljunk, talán jó együttlétet teremt. Tervünk számára azonban egyáltalán nem volt lelkesedés. Még sohasem láttam olyan bizalmatlan arcokat, mint amilyenek reám irányultak, amikor szólásra emelkedtem. Beszéltem nekik arról a sátoros összejövetelekről, amiket Los Angelesben hét éve tartottunk minden nyáron és megemlítettem az emberek ezreit, kik ezáltal kerültek Istenhez. Hallgatás, ellenséges tekintetek. Végül felállt egy férfi, rántott egyet nadrágján és kimondta, amit valószínűleg valamennyien gondoltak:
- És ebből mennyi jut önnek, Mr. Shakarian? Mennyit zsebel be a haszonból?
Arcomon forró pirulást éreztem – aztán megvizsgáltam magamat. Miért is kell ezeknek az embereknek hinni egy teljesen ismeretlen embernek? Bob Smithre gondoltam és ekkor voltam először hálás ezért a megtapasztalásért. Isten tudta, hogy lassú felfogású ember vagyok. Talán valóban nem is volt más lehetőség arra, hogy olyasmit mutasson meg nekem amin én megütköztem. Egy lelkésznek bizalmatlannak kell lenni, kérdéseket kell feltennie, amikor gyülekezete sorsáról van szó. Így aztán elmondtam ennek a 34 embernek az én eljárási módomat. Nem kapok semmi fizetséget és magam viselem személyes kiadásaimat. Itt Fresnoban ezek jelentősen nagyobbak lesznek, mint egyébként, hiszen Rózsa és én az összejövetelek idején itt kell, hogy lakjunk. Miután a legfontosabb kiadások fedezve vannak – a hirdetések, a sátor felállítása és ami csak ezzel kapcsolatos – minden többi pénz, ami az összejöveteleken befolyik, az abban résztvevő gyülekezeteké. Ha viszont deficit lenne, azt a saját zsebemből fizetném.
– Ebből mennyi jut Önnek? – ismételte meg.
Előhúztam zsebemből egy új Testamentumot és az 1 Kor. 12-ből felolvastam azokat a verseket, amelyek nekem olyan sokat jelentettek.
– Barátaim! – mondtam. – Hiszem, hogy Istennek minden egyes szolgája számára külön ajándéka, egy különös képessége van, amit nekünk az Ő országában kell felhasználnunk. Hiszem, hogy mi, ha ezeket az ajándékokat felfedezzük és felhasználjuk, a legboldogabb emberek leszünk a Földön. De, ha elhanyagoljuk azokat, tekintet nélkül azokra a kitűnő dolgokra, amiket egyébként teszünk, a legnyomorultabbak leszünk. – Én boldog vagyok! – mondtam. – Megtaláltam a feladatomat. Én segítő vagyok, amint itt áll. Az én ajándékom az, hogy más embereknek alkalmat nyújtsak arra, hogy megtegyék azt, amit jól megtehetnek. Én segíteni fogok abban, hogy összehozzalak titeket arra, hogy összejöveteli helyeket létesítsetek, szónokokat találjatok. Ami ebből nekem juta, az az öröm, hogy használhatom azt az ajándékot, amit Isten nekem adott. Behajlítottam a bal karomat és lopva belenéztem kabátom ujjába. – Nem, - mondtam. – ebben nem marad semmi…
A szívből kitört nevetésben, ami ezt követte, feloldódott a feszültség. A terem minden oldaláról jöttek a javaslatok a fresnoi összejövetelekre. Az egyik lelkésznek kapcsolata volt a helyi rádióadóhoz, a másik ismerte az egyik nyomda tulajdonosát. Az ősz, mondták egyértelműen, itt Fresnoban jobban megfelelne, mint a nyár – október, miután megtörtént már a szüret. A város centrumában volt egy nagy csarnok, a Memorial Auditorium, az kényelmesebb volna, mint egy sátor.
– Néhány jó szorgos munka vár rád Demos. – mondta. Floyd Hawkins, az egyik lelkész, amint kocsimhoz menet találkoztunk.
– Sokat kell majd távol maradnod üzletedtől. Bízvást remélem, hogy jól megy majd, megnyugtatólag mosolyogtam rá.
– Jobb nem is lehetne, Folyd. – mondtam. – Nem is mehetne jobban!
Találtam a G. utcában egy bútorozatlan favázas házat. Csak öt háztömbnyire volt a fresnoi Memorial Auditoriumtól. A ház olyan nagy volt, hogy a különböző evangélisták is nálunk lakhattak. – miként Downeyban is. Ez alkalommal minden hétre más szónok volt, öt hétig tartanának az összejövetelek és Rózsa és én már egy héttel korábban ott akartunk lenni, utána még legalább tíz napi tennivaló van, hogy mindent elrendezzünk. Megegyeztünk abban, hogy a 9 éves Gerrynek nem számítana, ha ezekben a hetekben a fresnoi iskolába járna, de Richardnak, aki nyolcadikos volt, jobb lesz, ha nem mulasztja el a rendszeres tanítást. Ez kielégítő megoldás volt, ami azonban mindjárt egy másik problémát tisztázott. Mindnyájan nem mehettünk el úgy, hogy Richard a nagyapjánál marad és, hogy minden hétvégén együtt meglátogatnak bennünket. Tervünkre az áldást látszólag az adta volna meg, ha engedélyt kapunk, hogy Mrs. Newman ápolónővér, aki gyermekeinket mindig gondozta, eljöhet a klinikáról és elkísérhet minket, hogy így Rózsa az összejöveteleken a zongorán játszhassék.