Amikor az összejövetelek már a harmadik, figyelemreméltó héten jártak, azokra minden este több ember jött, és csodálatos dolgok történtek, azt kérdeztem magamtól, vajon Isten nem segíthetne-e a mi malmunkon is? Biztos, hogy az Ő számára egy tönkrement malom nem volt nagyobb probléma, mint egy tűnő emlékezés, és az Ő segítsége nélkül biztosan elveszítjük. Még tovább kellett fizetnünk a gabonáért az elmúlt téli magas árakat, hogy azután nagy veszteséggel adjuk el. A napok teltek és a helyzet rosszabbodott. Rendkívüli valami volt ez. Bibliaóránkon minden délután új keresztyének százai erősödtek meg hitükben és minden este százak, sőt még többen is jöttek előre, hogy életüket Krisztusnak átadják, hogy meggyógyuljanak, vagy, hogy vegyék a Szent Lélek keresztséget. És minden reggel azzal töltöttem az időmet, hogy a gabonakereskedőket telefonon felvilágosítsam, hány ezer dollárba került ma megint a velük való üzlet. Ez engem az első sátoros összejövetelekre emlékeztetett a Goodric Boulwardon, amikor az evangélizáció megáldott volt, a műtrágyaüzemünk pedig tönkrement.
„Uram, ha azt mondod nekem, hogy ezek a fresnoi emberek fontosabbak, mint egy takarmánymalom, akkor tudod, hogy ez ellen nincs észrevételem. Csak azt szeretném nagyon tudni, hogy miért nem figyelmeztettél, mielőtt az egész gabonamennyiséget megrendeltem?” Ott ültem a G. utcai ház konyhájában. Szép késő októberi reggel volt. Mindenki más kint volt, és végezte teendőit. Ott, a csendes házban, csupán a hűtőszekrény zümmögésétől kísérve úgy tűnt, hogy egy hangot hallok, egy gyenge és kevésbé mulattató hangot. „Megmondtam én azt neked Demos.”
A kemény faszénen kedélytelenül csúszkáltam ide-oda. Így volt ez? Nem óvott-e engem Isten apámon keresztül kezdettől fogva ettől a helyzettől?
Természetesen a malom, mint ilyen… nem mindig világosan úgy vettem-e Istentől, hogy ez egy része az Ő tervének a Shakarian családért? Vagy csupán egy tőlem származó okos gondolat volt-e ez? Egy része megfontolás, egy része kapzsiság - talán egy kicsi saját dolog egy olyan ember számára, akit Isten már olyan gazdagon megáldott? Amikor most először tudatosan és megfontoltan megkérdeztem Istent a malom felől, akkor hangosan és világosan ezt a választ kaptam: „Nem neked való az, Demos. Egy spekulációs üzlet teljes időt igénylő foglalkozás és Én nem engedem a teljes időt semmiféle üzletre.”
Mindjárt ott, ahol voltam, térdre ereszkedtem és karjaimat a szék ülésére támasztottam.
-Úr Jézus, bocsáss meg nekem, hogy Tőled előre futottam, bele egy olyan üzletbe, amelyre engem Te nem hívtál el. Van valahol olyan ember, aki ezt az üzletet átveheti, aki számára Te ezt a munkát választottad és akinek ez áldására lesz? Küldd őt most hozzánk, Uram! És Uram…
Egy kissé bűntudattal körülnéztem, de egészen egyedül voltam és nem volt semmi értelme, hogy elrejtsem Isten előtt, ami a szívemben volt – amikor Ő látja szívünknek minden zavaros szögletét.
– Uram, add azt, hogy jó árat adjon érte! Apámtól azt vártam most, hogy örül az elhatározásnak, hogy eladjuk a malmot. Amikor aztán ezt a legközelebbi hétvégén neki elmondtam, rázta csupán a fejét.
– Hogyan várhatod azt, hogy ilyen időben akadjon vevő? Senki sem fog ma beleszállni még egy gabonaüzletbe. Nos, az üzem értéke napról-napra csökken. Mindössze annyit tehetünk, hogy várjuk a csődöt és a maradékból kifizetjük az adót.
- El akarom adni apám! – mondtam, és megpróbáltam, hogy az ő részére elfogadhatóan kimagyarázzam.
- És tisztességes árat kapunk érte.
A harmadik összejöveteli hét Fresnoban egy csak „álló” istentisztelettel végződött. Azon a héten William Branham volt az evangélista és amikor a süketnéma ikrek - két ötéves fiúcska – hirtelen hallani tudtak és érthetetlen hangokat hallattak (bár ezek még nem tartoztak a helyes beszédhez) az összejövetelek résztvevőit olyan öröm ragadta meg, amilyent korábban még nem tapasztaltunk. A negyedik héten, szerda reggel apám felhívott Los Angelesből.
– Demos!- mondta. – El sem hiszed, de éppen most hívott fel Adolf Weinberg. Szeretné megvenni malmunkat.
Weinberg, mint mi is, Dél-kaliforniai farmer volt. Zsidó volt, „kegyes ember”, aki nem volt felettébb meglepve, amikor hajnali 3-kor egy hang felébresztette, amiben Isten hangjára ismert. „Adolf!” – így szólította meg a hang, mondta el Weinberg úr. „Azt szeretném,, ha felhívnád Izsákot és felajánlanád neki, hogy megveszed a malmát.” Engedelmesen felhívta apámat. Most igen szeretné tudni a feltételeket.
– Nem tudom megérteni ezt. – mondta apám újra és újra. – Honnan tudhatta, hogy el szeretném adni? Beszéltél te mással is erről?
– Nem apám.
– De ezzel is hogyan legyünk? – folytatta apám.
– Fogalmam sincs.
- Mikor jöhetsz haza?
– Apám, hiszen tudod, hogy én most nem mehetek el innen.
– Ugyan miért nem?
– Mert az összejövetelek még csaknem két hétig tartanak. Utána még a befejező munkálatok.
– Az összejövetelek egy pár napig biztosan meg lehetnek nélküled. Egyáltalán nem olyan fontos, hogy te ott légy!
– Nem az összejövetelek miatt,, hanem miattam! Isten megmutatott nekem valamit, apám. Már mióta ezek az összejövetelek folynak, valami különös dolog történik. Bizonyos értelemben ez számunkra a vizsga ideje. „Ki jön először?” – kérdezi tőlem Isten. Apám, én szeretnék Őneki helyes feleletet adni.
– És tegyük fel, ha Weinberg megváltoztatja véleményét?
– Ha ő az Istentől kijelölt vevő, akkor nem változtatja meg a véleményét.
A következő tíz napon belül Adolf Weinberg folyton hívta apámat. Úgy látszik, érthetetlen volt számára várakoztatni egy vevőt, pénzzel a kezében, miközben silóinkban a készlet naponta vesztett értékéből. Én sem értettem ezt akkor. Csak akkor azt tudtam, hogy Fresno számomra Isten helye, minden pillanatban. Elérkezett az öthetes evangélizáció befejező napja. A vasárnap délutáni összejövetel kezdete 14.30-ra volt kitűzve. Úgy 12.30-kor már mind a 3500 hely az Auditóriumban foglalt volt és így el kezdtük. 14 óra tájban további 1500 ember állt oldalt és százak vártak kint. 17 óra lett a délutáni összejövetel befejezési időpontja. De a dicsőítés Lelke a nagy helyiségben olyan hatalmas lett, hogy az összejövetelt nem lehetett abbahagyni, még ha akartam volna is. Tizennyolc óra. Tizenkilenc óra. Még egyetlen látogató sem hagyta el az épületet. A jelenlévők legtöbbje már délelőtt óta ott volt és ennek ellenére sem akart egy sem hazamenni, mert attól félt, hogy nem jöhet be.
A programot, amit estére terveztünk, feladtuk, mert Isten Lelke vette át az összejövetelt. Az utolsó héten Kelso Glover volt a szónok, de ezen az estén, amint mondta, a vezetés teljesen kivétetett a kezéből. – Olyan emberek, akik előre akartak jönni, már a járdákon meggyógyultak. Egy férfi szemsérüléssel jött az összejövetelre, amely gyötrő fájdalmat okozott neki. Előző nap a farmján az őszibarackfák alatt munkálta földjét, amikor traktorjának kipufogócsöve belegabalyodott egy drótból készült ruhaszárító kötélbe. A kötél egyre jobban megfeszült, majd visszaugrott és eltalálta a bal szemét. Az orvos a szemet nagy légmentes kötéssel látta el, de nem tudta megmondani neki, hogy a szemével valaha is fog-e látni. Oca Tanham, amint később elmondta, a fájdalomtól csaknem ájultan jött előre. Abban a pillanatban, amikor Kelso Glover keze megérintette homlokát, a fájdalom nyomtalanul eltűnt és a jóérzés megfoghatatlan melegsége áramlott át sérült szemén. 5000 ember láttára kezdte Tanham leszedni a kötését. Egyik réteget a másik után gombolyította le a fejéről, amíg csak egy egy ragasztó tartotta. Letépte. Két teljesen egészséges szem nézett először Kelso Gloverre, majd reám, hitetlenül. Nem volt ott semmi seb, semmi forradás. Tanham bal szeme még csak véraláfutásos sem volt. Éjfél volt, mire ez a csodálatos istentisztelet végre véget ért. – Tizenegy és fél óráig tartott. Mégis, amikor a G. utcai házhoz vezettem, frissebbnek éreztem magamat, mint reggel. Ugyanezt mondta Rózsa és Glover is. élénknek, felpezsdültnek éreztem magam - mint az a férfi, aki a csatában van és hirtelen azt látja, hogy az ellenség menekülni kezd. Újból Charles Price mondására emlékeztem: „A győzelem nagysága talán arányban van a harc keménységével. Talán akkor harcol az ellenség legádázabbul, ha a legrosszabbtól kell félnie…” Most már csak a pénzügyek rendezése, az utómunkálatok programjának megbeszélése és a ház bezárása volt hátra. Weinberg már megint a telefonnál volt.
- Jövő hétfőn otthon leszek, Weinberg úr. – ígértem neki. – Örüljön, hogy nem előbb. Minden nappal, amit várunk, az ár lefelé megy az Ön számára.
– Én több, mint egymilliárd dollárt ajánlok fel Önnek egy vállalatért, ami állandóan veszít értékéből és Ön mégis nyakas marad. Nem tudom megérteni az Ön gondolkozását, Shakarian.
– Hétfőn délután. – ígértem.
És hétfőn délután összejöttünk apám, Weinberg és én, hogy megkezdjük a nehéz tárgyalást a malom a silók és a készletek átadásáról. Az első megbeszélés végén még 25.000 dollár különbség volt köztünk.
– Ez végleges ajánlatom. – mondta Adolf Weinberg, - nem mehetek magasabbra. Apámra néztem. Ő a fejét rázta: - Nem.
– És a miénk is Weinberg úr.
Így tehát zátonyra futott a tárgyalás. Legalább is ezt gondoltuk. De másnap reggel 6 órakor csengett a telefon.
–Shakarian? Itt Weinberg. Át tudnak jönni reggelire? Apámmal Weinberg házához hajtottunk. A tojásrántotta mellett elmondta nekünk, hogy Isten az éjjel megint felébresztette őt, most ezzel az utasítással: „Hívd fel reggel Shakarianékat és fogadd el az ő árajánlatukat!”
– Hát most itt vagyok. – mondta Adolf Weinberg,- a vevőtök. A ti áratokon. Adjátok a kezeteket, Izsák, Demos. A következő éjjelt szeretném újra végigaludni.
Így történt, hogy az Úr átvezetett bennünket életünk legnehezebb idején. Ha a támadások a sátántól voltak, akkor Isten ügyelt arra, hogy azok semmi kárt ne okozzanak. Stewe károsodás nélkül viselte el betegségét, mi pedig kint voltunk abból az üzletből, amibe sohasem tartoztunk bele. Weinber vezetése alatt a malom jól fejlődött.
„Uram, ha azt mondod nekem, hogy ezek a fresnoi emberek fontosabbak, mint egy takarmánymalom, akkor tudod, hogy ez ellen nincs észrevételem. Csak azt szeretném nagyon tudni, hogy miért nem figyelmeztettél, mielőtt az egész gabonamennyiséget megrendeltem?” Ott ültem a G. utcai ház konyhájában. Szép késő októberi reggel volt. Mindenki más kint volt, és végezte teendőit. Ott, a csendes házban, csupán a hűtőszekrény zümmögésétől kísérve úgy tűnt, hogy egy hangot hallok, egy gyenge és kevésbé mulattató hangot. „Megmondtam én azt neked Demos.”
A kemény faszénen kedélytelenül csúszkáltam ide-oda. Így volt ez? Nem óvott-e engem Isten apámon keresztül kezdettől fogva ettől a helyzettől?
Természetesen a malom, mint ilyen… nem mindig világosan úgy vettem-e Istentől, hogy ez egy része az Ő tervének a Shakarian családért? Vagy csupán egy tőlem származó okos gondolat volt-e ez? Egy része megfontolás, egy része kapzsiság - talán egy kicsi saját dolog egy olyan ember számára, akit Isten már olyan gazdagon megáldott? Amikor most először tudatosan és megfontoltan megkérdeztem Istent a malom felől, akkor hangosan és világosan ezt a választ kaptam: „Nem neked való az, Demos. Egy spekulációs üzlet teljes időt igénylő foglalkozás és Én nem engedem a teljes időt semmiféle üzletre.”
Mindjárt ott, ahol voltam, térdre ereszkedtem és karjaimat a szék ülésére támasztottam.
-Úr Jézus, bocsáss meg nekem, hogy Tőled előre futottam, bele egy olyan üzletbe, amelyre engem Te nem hívtál el. Van valahol olyan ember, aki ezt az üzletet átveheti, aki számára Te ezt a munkát választottad és akinek ez áldására lesz? Küldd őt most hozzánk, Uram! És Uram…
Egy kissé bűntudattal körülnéztem, de egészen egyedül voltam és nem volt semmi értelme, hogy elrejtsem Isten előtt, ami a szívemben volt – amikor Ő látja szívünknek minden zavaros szögletét.
– Uram, add azt, hogy jó árat adjon érte! Apámtól azt vártam most, hogy örül az elhatározásnak, hogy eladjuk a malmot. Amikor aztán ezt a legközelebbi hétvégén neki elmondtam, rázta csupán a fejét.
– Hogyan várhatod azt, hogy ilyen időben akadjon vevő? Senki sem fog ma beleszállni még egy gabonaüzletbe. Nos, az üzem értéke napról-napra csökken. Mindössze annyit tehetünk, hogy várjuk a csődöt és a maradékból kifizetjük az adót.
- El akarom adni apám! – mondtam, és megpróbáltam, hogy az ő részére elfogadhatóan kimagyarázzam.
- És tisztességes árat kapunk érte.
A harmadik összejöveteli hét Fresnoban egy csak „álló” istentisztelettel végződött. Azon a héten William Branham volt az evangélista és amikor a süketnéma ikrek - két ötéves fiúcska – hirtelen hallani tudtak és érthetetlen hangokat hallattak (bár ezek még nem tartoztak a helyes beszédhez) az összejövetelek résztvevőit olyan öröm ragadta meg, amilyent korábban még nem tapasztaltunk. A negyedik héten, szerda reggel apám felhívott Los Angelesből.
– Demos!- mondta. – El sem hiszed, de éppen most hívott fel Adolf Weinberg. Szeretné megvenni malmunkat.
Weinberg, mint mi is, Dél-kaliforniai farmer volt. Zsidó volt, „kegyes ember”, aki nem volt felettébb meglepve, amikor hajnali 3-kor egy hang felébresztette, amiben Isten hangjára ismert. „Adolf!” – így szólította meg a hang, mondta el Weinberg úr. „Azt szeretném,, ha felhívnád Izsákot és felajánlanád neki, hogy megveszed a malmát.” Engedelmesen felhívta apámat. Most igen szeretné tudni a feltételeket.
– Nem tudom megérteni ezt. – mondta apám újra és újra. – Honnan tudhatta, hogy el szeretném adni? Beszéltél te mással is erről?
– Nem apám.
– De ezzel is hogyan legyünk? – folytatta apám.
– Fogalmam sincs.
- Mikor jöhetsz haza?
– Apám, hiszen tudod, hogy én most nem mehetek el innen.
– Ugyan miért nem?
– Mert az összejövetelek még csaknem két hétig tartanak. Utána még a befejező munkálatok.
– Az összejövetelek egy pár napig biztosan meg lehetnek nélküled. Egyáltalán nem olyan fontos, hogy te ott légy!
– Nem az összejövetelek miatt,, hanem miattam! Isten megmutatott nekem valamit, apám. Már mióta ezek az összejövetelek folynak, valami különös dolog történik. Bizonyos értelemben ez számunkra a vizsga ideje. „Ki jön először?” – kérdezi tőlem Isten. Apám, én szeretnék Őneki helyes feleletet adni.
– És tegyük fel, ha Weinberg megváltoztatja véleményét?
– Ha ő az Istentől kijelölt vevő, akkor nem változtatja meg a véleményét.
A következő tíz napon belül Adolf Weinberg folyton hívta apámat. Úgy látszik, érthetetlen volt számára várakoztatni egy vevőt, pénzzel a kezében, miközben silóinkban a készlet naponta vesztett értékéből. Én sem értettem ezt akkor. Csak akkor azt tudtam, hogy Fresno számomra Isten helye, minden pillanatban. Elérkezett az öthetes evangélizáció befejező napja. A vasárnap délutáni összejövetel kezdete 14.30-ra volt kitűzve. Úgy 12.30-kor már mind a 3500 hely az Auditóriumban foglalt volt és így el kezdtük. 14 óra tájban további 1500 ember állt oldalt és százak vártak kint. 17 óra lett a délutáni összejövetel befejezési időpontja. De a dicsőítés Lelke a nagy helyiségben olyan hatalmas lett, hogy az összejövetelt nem lehetett abbahagyni, még ha akartam volna is. Tizennyolc óra. Tizenkilenc óra. Még egyetlen látogató sem hagyta el az épületet. A jelenlévők legtöbbje már délelőtt óta ott volt és ennek ellenére sem akart egy sem hazamenni, mert attól félt, hogy nem jöhet be.
A programot, amit estére terveztünk, feladtuk, mert Isten Lelke vette át az összejövetelt. Az utolsó héten Kelso Glover volt a szónok, de ezen az estén, amint mondta, a vezetés teljesen kivétetett a kezéből. – Olyan emberek, akik előre akartak jönni, már a járdákon meggyógyultak. Egy férfi szemsérüléssel jött az összejövetelre, amely gyötrő fájdalmat okozott neki. Előző nap a farmján az őszibarackfák alatt munkálta földjét, amikor traktorjának kipufogócsöve belegabalyodott egy drótból készült ruhaszárító kötélbe. A kötél egyre jobban megfeszült, majd visszaugrott és eltalálta a bal szemét. Az orvos a szemet nagy légmentes kötéssel látta el, de nem tudta megmondani neki, hogy a szemével valaha is fog-e látni. Oca Tanham, amint később elmondta, a fájdalomtól csaknem ájultan jött előre. Abban a pillanatban, amikor Kelso Glover keze megérintette homlokát, a fájdalom nyomtalanul eltűnt és a jóérzés megfoghatatlan melegsége áramlott át sérült szemén. 5000 ember láttára kezdte Tanham leszedni a kötését. Egyik réteget a másik után gombolyította le a fejéről, amíg csak egy egy ragasztó tartotta. Letépte. Két teljesen egészséges szem nézett először Kelso Gloverre, majd reám, hitetlenül. Nem volt ott semmi seb, semmi forradás. Tanham bal szeme még csak véraláfutásos sem volt. Éjfél volt, mire ez a csodálatos istentisztelet végre véget ért. – Tizenegy és fél óráig tartott. Mégis, amikor a G. utcai házhoz vezettem, frissebbnek éreztem magamat, mint reggel. Ugyanezt mondta Rózsa és Glover is. élénknek, felpezsdültnek éreztem magam - mint az a férfi, aki a csatában van és hirtelen azt látja, hogy az ellenség menekülni kezd. Újból Charles Price mondására emlékeztem: „A győzelem nagysága talán arányban van a harc keménységével. Talán akkor harcol az ellenség legádázabbul, ha a legrosszabbtól kell félnie…” Most már csak a pénzügyek rendezése, az utómunkálatok programjának megbeszélése és a ház bezárása volt hátra. Weinberg már megint a telefonnál volt.
- Jövő hétfőn otthon leszek, Weinberg úr. – ígértem neki. – Örüljön, hogy nem előbb. Minden nappal, amit várunk, az ár lefelé megy az Ön számára.
– Én több, mint egymilliárd dollárt ajánlok fel Önnek egy vállalatért, ami állandóan veszít értékéből és Ön mégis nyakas marad. Nem tudom megérteni az Ön gondolkozását, Shakarian.
– Hétfőn délután. – ígértem.
És hétfőn délután összejöttünk apám, Weinberg és én, hogy megkezdjük a nehéz tárgyalást a malom a silók és a készletek átadásáról. Az első megbeszélés végén még 25.000 dollár különbség volt köztünk.
– Ez végleges ajánlatom. – mondta Adolf Weinberg, - nem mehetek magasabbra. Apámra néztem. Ő a fejét rázta: - Nem.
– És a miénk is Weinberg úr.
Így tehát zátonyra futott a tárgyalás. Legalább is ezt gondoltuk. De másnap reggel 6 órakor csengett a telefon.
–Shakarian? Itt Weinberg. Át tudnak jönni reggelire? Apámmal Weinberg házához hajtottunk. A tojásrántotta mellett elmondta nekünk, hogy Isten az éjjel megint felébresztette őt, most ezzel az utasítással: „Hívd fel reggel Shakarianékat és fogadd el az ő árajánlatukat!”
– Hát most itt vagyok. – mondta Adolf Weinberg,- a vevőtök. A ti áratokon. Adjátok a kezeteket, Izsák, Demos. A következő éjjelt szeretném újra végigaludni.
Így történt, hogy az Úr átvezetett bennünket életünk legnehezebb idején. Ha a támadások a sátántól voltak, akkor Isten ügyelt arra, hogy azok semmi kárt ne okozzanak. Stewe károsodás nélkül viselte el betegségét, mi pedig kint voltunk abból az üzletből, amibe sohasem tartoztunk bele. Weinber vezetése alatt a malom jól fejlődött.